Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-12 / 24. szám
ki ember útja kiszámíthatatlan, csupa szeszély, mondhatnánk a közhellyel Tófhpál Gyula életének fordulatait figyelve, de ha ezt a pályát mélyebben megvizsgáljuk, föl kell fedeznünk benne a törvényszerűségeket: a gravitációt, az uralkodó szélirányt és a levegő közegellenállását, mely röptének ívét a sors- és nemzedéktársakéhoz hasonlóra alakítja. Amikor hónapokkal ezelőtt megkért, hogy mint földije és mint o- lyan ember, akihez érezhető rokon- szenv is fűzi, tervezett kiállítását megnyissam, őszintén szólva mint művészt még alig ismertem. Néhány fotó, egy-két válogatás, például az Irodalmi Szemlében, amelynek Tőth- pál ottani megjelenésekor szerkesztője voltam, alig kínál mélyebb vagy pláne általánosítható ismereteket. Hallottam két kiállításáról (azóta tudom, hogy már több önálló tárlata is volt), de különböző okokból nem tekinthettem meg őket. Az ember már olyan, hogy abba kapaszkodik, amibe nagy hirtelen tud. s kezdetben a külső Jegyekből ítél. Hogyan élt Tóthpál Gyula eredetileg a tudatomban? Napi- és hetilapok fotoriportere, gondoltam, naponta az ország keleti és nyugati, déli és északi határai között cikázó ember, hajszolt és hányódó lélek, termelőszövetkezetek, gyárak, hivatalok kiváló dolgozóinak lelkiismeretes megörökítője, s közben, rövid árok- széli megállóin egy-egy tájrész érdekes pillanatainak a rögzítője, persze aktoké meg folklóré, változatos technikával, és így tovább, és így tovább. A körülbelül így megfogalmazható feltételezéseknek (soroljuk hát őket előítéletem lomtáréba), ahogy azt a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) tárlat közönsége is láthatta, mindenben az ellenkezőjét találtam a Tóthpál-ké- peken, amikor végre eljutottam hozzá, s a művész telerakott velük minden alkalmas helyet a bérbe vagy kölcsön kapott pince-műteremben. Nem beállított riportokat láttam, hanem teleobjektívval elkapott, nagyon is rejtett emberi pillanatokat, nem csillogó felületet, hanem mélységet és tragikomikumot, nem publicisztl- kus derűt, hanem a művész megrendülésének dokumentumait, nem roTóthpál Gyula fényképei elé Elementáris szimmetria című kiállítása kapcsán mantikus tájakat, hanem a természet fájdalmas helyzeteit, még a tájakat is vigasztalannak, ugyanolyan magányosnak, mint képein látható embereket; nem aktokat és nem folklórt, hanem arcokat, nem színes, hanem fekete-fehér technikát, de szürke átmenetek nélkül, a lehető legélesebb kontrasztokkal, amilyeneket a kép a tiszta olvashatóság szempontjából még megenged. Már a találkozás első pillanatában látjuk, hogy ez a puritán, sőt szikár technika tökéletes összhangban áll képeinek érzelmi-gondolati üzenetével. Nem mindegy ám, hogy az ilyen nem beállításokkal dolgozó, hanem a pillanat tört részeire érzékeny fényképész, mint Tóthpál Gyula, mikor hozza működésre kész állapotba a gépét. A művésznél ez már ösztönös mozdulat, az ilyen képeknél, minte- zek, töprengésnek, fontolgatásnak helye alig van, reflexek dolga az egész. Tóthpál reflexei, mint anyagának egysége bizonyítja, mindig azonos természetű ingerekre válaszolnak. Tóthpál szeme az emberre érzékeny, mégpedig az ember arcára. Azon belül is a gyermekére, aki még nem s az öregére, aki már nem felnőtt. Velük együtt azokéra, akik az élet perifériáján mozognak. Az elesettekére, a kiszolgáltatottakéra. A szén védésre. Nincs itt semmi ünnepi cifraság: vedlenek a falak, az utcák, vedlett a természet, toprongyosnk az emberek, s bennük a meztelen lét dokumentálja magát. Tóthpál figuráinak túlnyomó többsége befelé fordul, tűnődik, s alig használja érzékszerveit. Mi más juthat ezekről a képekről az ember eszébe, ha nem Tőzsér Árpádnak, a csehszlovákiai magyar költőnek Kiáltás című verse: „Világom egyre .öntörvényűbb — / ahogy kínom nő, úgy fordul vissza / világra szabott öt érzékszervem, / smint n csigacsáp, magát tapintja“. Nézzék el nekem, ha Tóthpál Gyula fényképeit irodalmunk felől közelítem meg, és irodalmunkból is értelmezem, de hiszen főleg irodalomwmMBamammmmmmmsmamm mai szoktam bíbelődni, s ez az e- gyik elfogadható indokom, a másik az, hogy ezt az összehasonlítást izgalmasnak, termékenynek és tanulságosnak is vélem. Szeretek dolgokat szokatlan próbáknak vetni alá. Egyik gyakori és jól bevált eljárás az általam rezonancia-próbának elkeresztelt művelet. Odaálltam a hazavitt és otthon újra szétrakott képek elé, s képzeletben felolvastam néhány ünnepi cikket, lesve, hogy belső hallásom elkap-e némi rezonanciát a felvételeken. Mindhiába, semmi se rezdült. Ugyanezt néhány ünnepi verssel is végigcsináltam, szintén eredménytelenül. Aztán persze Jöttek itteni költő kortársaink legjobbjainak versei, nemzedékre való tekintet nélkül: Bá- bi Tibor, Ozsvald Árpád, Tőzsér Árpád, Gál Sándor, Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc és Mikola Anikó, s a képek mind harsány kórusban rezonáltak. „Fütyül a szél, már harmadnapja. Befütyül lyukas életembe. / Ajtót csapkod, gyereket ébreszt, / hiába minden tente-tente. / Város tetején élek, innen / távolba látni, s a távol lát engem...“ — írja Tőzsér Árpád. „Mi hát az ember? / Kör egy körben, / lét a létben, de I mért egy véle? / Mért kell lehunynom szemem örökre, / hogy beláthassak / magam szemébe?“ — írja ugyanő. Tóthpál Gyula újságírónak készült, ügy is kezdte t közt szolgálni, tudósításait, majd riportjait az itteni-------- #*1 9 magyar lapok megsárgult oldalai őrzik. Majd hátat fordított az újságírásnak, s rátalált a neki ilőbb képi kifejezésmódra, abbén is a legpuritánabbra, tegyük gyorsan hozzá, a* hogy följebb már rámutattunk. Így jutott el az objektív tudósítástól a közvetett önkifejezéshez — így lett belőle művész. Tanulmányaimban többször is rámutattam már, hogy a csehszlovákiai magyzir irodalmi hős sajátos viselkedésének történelmi okai vannak. E- zek az okok magyarázzák prózánk és líránk különleges karakterét, de ezek Tóthpál képeit is. Nyilván a történelmi tapasztalat, amelyről szülei és nagyszülei sorsán keresztül szerzett közvetlen benyomásokat, eztán a saját hányattatásai s a belőlük leszűrhető tanulságok, amelyeket hivatalból rendelt újságírói és fotós csavargásai s az így adódó országos szembesítések csak megerősít» hettek, elmélyíthettek és tudatosíthattak benne: ezek a tényezők alakították ilyenné, ilyen markáns módon mássá, ugyanakkor irodalmunkéval azonossá fotóművészeiének témakörét és eszköztárát. Aki olvasta Duba Gyula novelláit vagy első regényét, e Szabadesést, s közben figyelte az itteni magyar prőza és líra által kirajzolt helyszíneket — a gyerekember nagyvárosba kerül, évekig idegenül ténfereg az élet perifériáján, egész korábbi rendezett életformájától idegen viszonyok között, fura egzisztenciák nyüzsgésében, gyakran félve is, hi» szén ez a nemzedék az ötvenes évek folyt mán kezdett Ismerkedni a merőben új s még csak kialakuló új viszonyokkal, fölvértezetlenül, tehát sebézhetően, ezért érzékenyen is a hántásokra — az könnyen belátja e- zen a kiállításon, hogy Tóthpál képet ösztönösen ugyanazt a sajátos légkört árasztják, amit legjobb verseink, novelláink és regényeink, a Garem vidéki Dubáé vagy a bodrogközi Dobosé. Más szóval: Tóthpál Gyulát mint szellemi életünk szerves tagját köszöntőm ezen a helyen, s mint ilyet, ajánlom őt a nagyközönség figyelmébe. Koncsol László Minden szakoszt'ályin felszólal. Kedvesen, mosolygósán, finoman, ud» variasan. Valaki azt is mondhatta neki, hogy a jó vezetőnők ezt így kell... „Szeretném, ha tisztázná a vezetőség a 400 forintomat.“ Ennél többet még egyetlen felszólalásában sem mondott. Többet ígértek neki, mint amennyi fizetést most kap. Minden héten van szakosztályi, Vekerdy még sohase hagyta ki a zlc* cert. De azt Is mondták neki, hogy a jő vezető türelmes. Lassan egy éve már, hogy ő Guszti helyettese. A felesége a Nagyfőnök feleségének a fodrásza. így hát a Nagyfőnök* ségen mindent tudnak a CsapatróL Ez nem is baj! Vekerdy felesége jobban ért a futballhoz, mint a teljes Elnökség! Az idény előtt Vekerdyné Is nyilatkozott a csapat felkerülési esélyei» ről. Persze, csak a Nagyfőnök feleségének, ondoiálás közben. „Föl lehet kerülni! De csak egyféleképpen. Ha jön egy olyan erős ember, aki be tudja rángatni a csapatot az NB I-be, 150 ezer ember ellené* ben.“ „Miért éppen 150 ezer ellen?“ „Mert annyi lakosa van a városnak! Azok visszahüzzák a csapatot. Az az ürge meg előre húznál Ha erősebb lenne.“ „De hát itt mindenki akarja az NB Let!“ „De mindenki rosszul!“ Akkor mondta a Nagyfőnök az évadnyitó vacsorán: „Sporttársak, az NB Let nemcsak akarni kell, hanem azt jól is kell akarni.“ 14. perc Ezek taktikát változtattak! Lesre játszanak. Már a negyedik szabadrü» gás já’ a javukra, mert tőlünk valaki beszalad lesre... Ez a lehető legjobb nekik! Megtörik a támadásunkat, elpasszolgatják a labdát. Előrébb teszik le, a bíró hátrább rendeli őket. A szabadrúgást visszagurítják a kapusnak ... Egy másodperc. Két másodperc. Három másodperc. Ez a csapat nem magának játszik ... Nem kellene leshelyzetben leadni a labdát. Betörni a védőfal mögé. Igen árn, de ott már óriást a felelősség! Kismárton még egyszer nem fog betörni. Azután a múltkori eset után ... Ha leadja, legfeljebb szabadrúgás lesz. Ha távolabbról lő — fölé, mellé — vagy véd a kapus. Szidják egy-két percig. De azután az eset után napokig átkozták... Hogy azt a meccset ő adta el... Ránk mindig azt mondják, ha elveszítünk egy meccset, hogy eladtuk. Ha megnyerjük? „Megvette nekik a vezetőség!“ Volt ilyen Is, nem mondom. De ha nekünk a vezetőség pontot vehet* ne, már rég mi lennénk az NB 1. bajnoka! Az igazi nagy csapatok kitűnő játékosokat vesznek, nekünk azt nem lehet, azokat nem viszik a piacra ... Így hát a mi vezetőségünk csak azt vehet, ami kapható a piacokon. Csakhogy egyre kisebb a kínálat. Sok a piaci ellenőr. Nem tudni, ki a Icofci ki 3 hekus *» Meg mostanában jobban szeretik, ha központi az elosztás. Nagyobb szervezettségre vall az írásbeli kiutalás... Nekünk nem utalnak ki csak selejtet Sőt. ha valaki igazi menő lesz, és hajlandóságot mutat, viszik... „Neked nem az ám a feladatod, hogy csapatot csinálj, Nagyfőnök elvtársi Ki bízott meg téged ezzel? Neked az a feladatod, hogy irányítsd Végre fölkel Goídmayerí Megy a játékvezetőhöz, mutatja neki, hogy rúgták meg. A bíró udvariasan megnézi. Mennyivel más lenne a játék, ha Goldmayer abban a pillanatban fél» ugrik, aki közel áll a labdához, elgurítja a szabadot, aztán gyerünk! Goldmayer még mindig szájai. A bíró elócitálja a jobbhátvédet. Megfenyegeti. Az vigyázzban áll, le* hajtja a fejét. Végighallgatja a bírói dumát. Jólesik neki. Goldi még most sem tért észhez. Szaladt megint a bíróhoz, hogy a sorfal nincs kilenc méterre. A bíró odamegy, komótosan kilépi a kilenc métert, hátrább taszigálja a sorfa-- lat. Ahelyett, hogy azonnal elrúgtuk volna a szabadot. Áll a sorfal annyira, amennyire. Lehet azt a labdát oldalra is leadni vagy hátra ... Nem Is érdemeljük meg a győzelmet! Nem is volna nagy ostobaság, ha kikapnánk. Hátha jönne valaki, hogy itt kő kövön ne maradjon. Felhoznák az ifiből azt az öt srácot. Útilaput kötnének a Mester talpa alá,.. Ha én egyszer elengedem azt a kis jobbszélsőt.., Nem is az én ellenfelem szerezné a gólt... Nagy I. már az ötödik szabadot rügja a kapu elől, egyre pontosabban, de még mindig nem lőtte be magát. Csütörtökön és pénteken egyszer sem gyakorolta a kapu előtti szabadrúgást, hisz úgy volt, hogy ő csak a kispadon ül. Ha igazán jót akarok a csapatnak, akkor meg kell nyeretnem az el* lenféllel ezt a meccset! Azt a botrányt, azt a vihart, ami ez után a vesztes meccs után bekö» vetkezik! Ha két éven belül nem kerülünk fel az I. osztályba, helyettem Is uj centerhalfot keresnek. Ha most kapnánk egy gólt, azt még ki tudnánk egyenlíteni. És rúghatnánk utána még többet is. Mindig ilyen ostobaságok járnak az eszemben... De hát.nekem miért nem jó az, ami a csapatnak? Ez, ami van, a csapatnak se jó! A Mes» temek se.. * A vezetőségnek se. Csak azt hiszik. Ülnek itt ebben a langyos pocsolyában. Kisöpörni a csapat felét! Tavaly akartak nagy igazolásokat. Elnök sporttárs megmondta a szakosztályin. hogy rajta ne múljon. De ő nem hisz az új igazolásokban! „Akkor hogy csinálja és miért, ha nem hisz benne?“ Kacsintott. „Hiszen ha csak azt csinálná az ember, amiben hisz! Bizony, kispajtás. Majd megtudod az ilyesmit te is, ha benő a fejed lágya. Neked még jó. Szaladsz a labda után. Rúgsz. Vagy eltalálod, vagy sem. De ha majd szegre akasztod te Is a stoplist!“ Én összehozok egy csapatot: Egyszer megcsinálom ... Ezek félpályáról is hazaadnak. A kapus kidobja a hátvédnek. Ö visz» szaemel a kapus kezébe. Ez egy felkészült csapat?! 12. perc Áthúzódik a kis srác a jobbszélre. „Ott nem élsz meg, Gatya!“ Lehet, hogy nem is akar, de az edzője szólt neki, hógy csináljon ott is egy kis kavarodást, Nagy II. többször előre tört. Ha a „Gatya" ott lesz az ő oldalán, nem mer felszaladni. Okos az edzőjük, jő a szeme! Észrevette, hogy ha Furkó mellett el Is tud jönni, én felaprítom. így viszont Nagy II. marad hátul az emberrel, s Furkó megy fel... Viszi a labdát. Vár. Forgolódik. Mindént biztosra... semmit el nem rontani. Mire lő, bebelyezkedik a védelem. Mire lead, fedeznek mindenkit.
