Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-16 / 3. szám
H ovfl Jutnak ezen az úton — nap mint nap ez u kérdés vetődik tel ez emberben, olvasva-hallva a kínai külpolitika legkülönbözőbb megnyilvánulásairól szóló híreket. Ezek világossá teszik: már régen nem valamiféle kommunista mozgalmon belüli vitáról, a szocializmus építésével, az imperializmus elleni harc módszereivel, a nemzeti felszabadító erők irányvételével kapcsolatos megítélésbeli különbségekről van szó. A pekingi vezetés mind gátlástalanabbá lép fel a béke, a haladás erői ellen szerte a világon, arra ösztökéli az imperialisták szélsőséges, hidegháborús erőit, hogy tanúsítsanak úgymond — keményebb magatartást a Szovjetunióval és más szocialista országokkal szemben. Különös megdöbbenést váltott ki világszerte a hős vietnami nép elleni kínai provokációk sorozata. SZIVÜNK SZERINT Ma már a NATO stratégiája is kezd rájátszani erre a kínai politikára. Luns, a NATO főtitkára a legnagyobb megelégedéssel szólt arról, hogy a pekingi politika olyan úton jár, amely „a fcínai- -szovjet kapcsolatok további kiélezéséhez vezethet“. Alexander Haig tábornok, a NATO európai haderőinek főparancsnoka pedig olasz lapoknak adott nyilat* kozatában nem kisebb elégtétellel állapította meg Kínáról: „... bizonyos értelemben máris az Atlanti Szövetség tizenhatodik tagjának számít.“ S hogy a kínai vezetés ma már mindezt nem érzi szégyellnivalónak, az világosan kiderül például Ju Csan kínai külügyminiszter-helyettesnek a római II Popolóban megjelent nyilatkozatából. „A múltban — mondotta — a kapitalista országok támadták Kínát. De úgy hisz- szük, ezek az országok már nem fenyegetnek bennünket — és mi sem őket.“ Még egyértelműbben kiviláglik ez Teng Hsziao-ping nyilatkozatából. Egy hivatalos nyugati delegációnak arra a kérdésére, hogy Kína a jövőben együttmü- ködhetne-e a NATO-val, a The Economist című brit lap szerint így válaszolt: „Szívünk szerint mát szövetségesek vagyunk. Az idézett nyilatkozatok nem csupán kölcsönös óhajokat fejeznek ki. Elárulnak egyet s mást a Kína és a NATO közt érlelődő kapcsolatok tartalmáról. A NATO ki akarja használni a pekingi vezetők szovjetellenességét a maga agresszív céljaira. A kínai vezetők pedig — miközben saját terveiket szövik — azt remélik, hogy szolgálataikat megfelelő támogatással honorálják. VERSENYFUTÁS A „KÍNAI ÜZLETÉRT“ Politikai együttműködésünk megnyilvánulásai közismertek. Szinte nincs a világon olyan terület és nincs olyan válsággóc — legyen szó a Közel-Keletről, Afrika szarváról vagy Dél-Afriká- ról —, ahol Kína a lényeget tekintve, ne a NATO hidegháborús köreivel lépne fel azonos irányban. A NATO pedig megértéssel kezeli Kína Vietnam^ és Laosz-ellenes expanzív politikáját. A Szovjetunió, a szocialista országok közössége ellen irányuló fegyverkezési hajsza fokozásának szorgalmazása, vagy bármiféle leszerelési megállapodás megakadályozása tefén teljesen egybecseng a NATO szélsőségeseinek és Kína mai vezetőinek a hangja. A nemzeti felszabadító mozgalmak ellen — különösen ott, ahol e mozgalmak egybefonódnak a társadalmi fejlődés szocialista irányával — szintén szaporodik egybehangolt vagy legalábbis párhuzamos állásfogla* lásuk, sőt cselekvésük. A gazdasági kapcsolatok gyorsuló 0- temű erősödésének is sok ténye vált köztudottá. E kapcsolatok építése önmagában természetesen nem kifogásolható. De jelen esetben a szocialista országok ellén irányuló politikai és katonai kapcsolatokra épülő összefonódásról van szó. Kína és a Közös Piac között ez év elején öt évre szóló kereskedelmi egyezményt írtak alá. A NATO- -országok szinte versenyt futnak a .kínai üzletért“. De nem csupán a busás profit reményében készek eladni a modern ipari technológia sok vívmányát, s — pekingi kérésre — hajlandók fogadni a kínai diákok és műszakiak ez- reit és tízezreit, hogy elméleti és gyakorlati kiképzésben részesítsék őket. EGYMÁSNAK ADJAK A KILINCSET Számos területen a katonai együttműködés is kibontakozóban van — alapvetően Kína hadiiparának és hadseregének korszerűsítésiében. A NATO országok magas rangú tábornokai és fegyverkezési szakemberei, a NATO egykori és jelenlegi kulcspozíciókat betöltő vezetői, hírszerzést Irányító parancsnokai szinte egymásnak adják a kilincset Peking- ben. A házigazdák — a nyugati polgári sajtó egybehangzó jelentései szerint — KÍNA és a NATO hangoztatták: „nagy érdeklődést tanúsítanak az irányítható rakéták technológiája, a rádiólokációs eszközök és harckocsik iránt, s érdekli őket, miként juthatnának hozzá ezek gyártási eljárásaihoz.“ A kínai katonai küldöttségek ugyancsak egymás után teszik „tájékozódó utazásaikat“ a NATO-országokban. A delegációk kölcsönös látogatása alkalmával részben korszerű fegyverek vásárlásáról volt szó, részben — s ez legalább olyan fontos a kínai hadiipar számára, amelynek technikai elmaradása a világszínvonaltól a „kulturális forradalom éveiben fokozódott — licencek, eljárások vásárlásáról. Emellett a kínai katonai vezetőknek lehetőségük nyílt Nyugaton a NATO-tagállamok , katonai vezetési, szervezési és egyéb tapasztalatainak tanulmányozására is. A négymilliós létszámot meghaladó három kínai haderőnemnél olyan, a NATO ban érvényes egységes parancsnoki rendszer kialakítására törekedtek, amely lehetővé teszi pontos együttműködésüket a korszerű háború körülményei között. CÉLOK ES REALITÁSOK A párhuzamos fellépésre való törekvés a közös ellenségnek nyilvánított Szovjetunió és a szocialista országok közössége ellen ma már aligha szorul bizonyításra. Bizonyos fokig más kérdés azonban, hogy melyek Kína és a NATO együttműködésének reális lehetőségei. A NATO-nak az erőviszonyok megváltoztatásában bízó hidegháborús körei azt remélve készek segíteni a kínai ka* tonal potenciál modernizálásában, hogy a szocialista országok, a Szovjetunió katonai erejének nem kis részét éppen Kína segítségével köthetik le. Csakhogy e számításoknak két nagyon is elgondolkoztató tényező mond ellent. Az egyik, a kínai gazdaság elmaradottsága a hadsereg helyzetében akkor te tükröződik, ha annak van atombombája és rakétafegyvere. Űrlásl befektetésre és nem kevés időre van szükség fiihoz, hogy a mindössze 170—180 dollár egy főre Jutó nemzeti jövedelemmel, az analfabetizmus határán mozgó több százmilliós tömeggel az elavult ipáit és mezőgazdasági technikával rendelkező mai Kínát korszerű gazdasági és katonai színvonalra emelhessék fel. Raadá* sül a Nyugat nagyarányú fegyverszál« lltása csak még bonyolultabbá teheti e hatalmaknak nem csupán a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatait, hanem ellenérzéseket kelthet a többi ázsiai országban Is, amelyek amúgy Is veszélyeztetve érzik magukat a kínai nagyhatalmi ambíciók és terjeszkedés miatt. A másik tényező az, hogy a NATO- -hatalmak elöbb-utőbb maguk is szembe kerülnek ilyen kérdésekkel: vajon a hegemóniára törekvő pekingi vezetés hajlandó lesz-e a Nyugat számára kikaparni a gesztenyét? Amikor pedig megkísérlik ismét borotvaélre állítani a szovjet-amerikai viszonyt, a kínai vezetők arra számítanak, hogy nem ók keverednek háborúba a Szovjetunióval, hanem az Egyesült Államok. Alighanem így kalkulálnak: a nagyon elmaradott Kína akkor is a világ élvonalába kerülhet, ha a következő 20—25 esztendőben nem ő éri utol az iparilag tej* lett országokat, hanem egy pusztító háborúban azok gyöngítik le egymási. A cél, hogy az ezredfordulóra Kina eljusson az iparilag legfejlettebb országok színvonalára, vagy akárcsak meg is közelítse őket, még akkor sem látszik reálisnak, ha a kínai gazdaság fejlődését a következő negyedszázadban nem zavarnák meg a belső hatalmi harcok. amin Érdemes elgondolkodni Az egyes ágazatok termelési szintjében történő kínai előrehaladás még kevésbé jelenti a gazdasági szint megközelítését, hiszen Kína lakossága az ezredfordulóra egymilliárd 100 mHlióra növekszik, és az egy főre jutó termelés tekintetében aligha van reménye az elmaradás belátható időn belüli behozá* sára. Nyilvánvaló — még ha az acél, a nyersanyag-kitermelés színvonalát jelentősen növelik is —, egészen más o- lyan országban a helyzet, ahol már messze előre jutottak nemcsak az ipar, hanem az Infrastruktúra, a lakásviszonyok, a közlekedés, az úthálózat stb. kifejlesztésében, mint ahol mindez még nem épült ki. Arról nem is beszélve, hogy az emberi tudásszint más, ahol a környezet kultúrája sokoldalú, és más, ahol ezt még csak a következő generációk számára teremtik meg. Mindezzel összefügg, hogy a pekingi vezetés a nemzetközi ellentétek kiéle* zésére építi terveit, és nagyon is szem előtt tartja Mao Ce-tung útmutatásait, miszerint Kínának „a hegyen ülő és a tigrisek harcát figyelő bölcs majom szerepét kell játszania.“ Ez a számítás el kell hogy gondol* koztasson mindenkit, a>ki érdekelt a béke, a normális nemzetközi viszonyok fennmaradásában. Ami bennünket Illet: mi nem Kína ú- jabb kudarcaitól várjuk a kibontakozást. Ennek az országnak kiegyensúlyozott fejlődésre, elmaradásának lényeges csők« kentésére lenne szüksége égető problémáinak megoldásához. Csakhogy ezt a kiegyensúlyozott fejlődést Kína mai vezetésének nagyhatalmi-nacionalista 1* rányvonala és a nyugati tőke erre épülő kétes értékű segítsége nem biztosítja, ellenkezőleg, a fegyverkezés csak elő* dázza, sőt elmélyíti a belső ellentmondásokat. Az igazi alternatíva a békés egymás rv tt élés, az enyhülés politikájának vetése lenne, az együttes haladás a béke erőivel. Ez lehetővé tenné, hogy Kina biztonságban élhessen, és átcsoportosíthassa erőit a legfontosabbra: társadalma, népe életszínvonalénak emelésére. .VÁRNÁI FERENC JNépszabadség) A MAOIZMUS IGAZI ARCA- A kínai belpolitikai élet az elmúlt hetekben megélénkült. A maótlanítási káiupány új állomáshoz érkezett. Számos olyan, tegnap még támadhatatlannak tekintett dogmát, elképzelést kérdőjeleznek meg, amelyekről külföldi megfigyelők azt mondják: eltűnésük vagy átértékelésük megváltoztathatja a pekingi belpolitika vonalát, de mindenekelőtt személyi konzekvenciákat Is hozhat. A Mao-kultusz látható jeleinek eltüntetése kisebb jelentőségű intézkedésekkel kezdődött. Megritkultak a Mao- -képek és feliratok, végül megtámadták a Mao-bibliát, új kis piros könyvet, új gyűjteményt adtak ki az egykori vezér műveiből (egy november végi pekingi tacepao szövegéből: „... a dialektikus materializmus szellemében meg kell mondani a tömegeknek az igazságot úgy, ahogyan van, nem szabad becsapni a tömegeket, és nem szabad a történelmet meghamisítani __ Mao elnök is ember volt, nem isten... Eljött a pillanat, hogy helyére tegyük őt... Ha ez embereknek nincs hiteles véleményük Maóről, szabad vitát kell rendezni.“) Persze, ha alaposan a dolgok fenekére nézünk, kiderül, hogy az egész csak olcsó szemfényvesztés. A Mao-tanítás leple alatt a kínai belpolitikai hadszíntéren szabályos frakcióharc folyik. E- gyének és csoportok, illetve csoportocs* kák viaskodnak egymással a hatalomért, és e hatalmi harcban semmi sem szent, még Mao sem. A legszomorúbb vonatkozása az egésznek, hogy ennek az ideológiai ide-oda játéknak is — mint mindig — végső soron az egyszerű kínai nép látja leginkább a kárát. A tárgyilagosság kedvéért így kell tekinteni a kínai folyamatokra. November utolsó hetében a Csangan sugárúton végig a Tienanmen téri hősi emlékműig 4—5000 főnyi tüntetőcsoport vonult fel, és egy gyűlésen szabadságot és demokráciát követeltek a hirtelen előlépett szónokok. Az egyik legér* dekesebb követelés az volt, hogy olyan helyzetet kell teremteni, amely lehetővé teszi a kínaiak számára, hogy szabadon válasszák meg a vezetőket, és nem csupán haláluk után, hanem életük folyamán Is bírálhassák őket hibáikért. A betüháborúval, a tacepaókkal kapcsolatosan Teng Hsziao-ping megjegyezte Robert D. Novak amerikai újságírónak, hogy „jő dologról van szó ugyan, de nem kell a tacepaóknak túlzott jelentőséget tulajdonítani. Az emberek szeretik, ha joguk van beszélni, és ez jő dolog." Mi történt a téren? Sokan azt állítják, hogy a maótlaní- tás programját az a „A marxizmus e- lapehre“ című cikk foglalta össze, amelyet nyáron közölt a Csiefancsün Pao, a hadsereg lapja. A cikk aláírás nélkül jelent meg, de úgy hírlett, a szerző Teng Hsziao-ping közvetlen környezetéhez tartozik. A cikk alapgondolata: minden elméletet a gyakorlatnak kell igazolnia, és ha a gyakorlat cáfolja azt, akkor az elméletet kell megváltoztatni. Ebben a cikkben található először leírva, hogy a Mao Ce-tung-1 gondolat nem vallási hittétel. További fontos megállapítás: aki a Mao-idézeteket kiragadja összefüggéseikből, az ellenforradalmár. A legújabb és legerőteljesebb Mao-el- lenes támadás azonban „az 1976. április Betűharc hatalmi harc 5-1 Tienanmen téri tragédia“ ürügyén történt. Annak idején ez 1976-os Tienanmen téri tüntetésen részt vevők Csou En-laj tiszteletére, emlékének megőrzésére szóló jelszavakkal indultak el. Akkoriban rendkívül gyorsan ellenforradalminak minősítették a tüntetéseket és a tüntetőket, a téren 388 embert letar* tóztattak és bebörtönöztek. Közvetlenül az esemény után felléptek Teng Hsziao- --ping ellen is, és — ezúttal már másodszor leváltották tisztéből. Most a faliújságokon azt a vádat e- melik Mao Ce-tung ellen, hogy. a tüntetések után a „négyek bandája“ oldalán támogatta Teng Hsziao-ping megbuktatását. A szöveg leglényegesebb megállapító* sal a következők: „Mivel élet« utolsó éveiben gondolkodása metafizikussá vált, és különböző más okokból is Mao elnök támogatta a „négyek“ Teng Hszlao-pingre lesújtó kezét... A Tienanmen téri incidens után a „négyek“ kiaknázták Mao elnök tévedését az osztályharc megítélésében, és arra használ* ták ki a helyzetet, hogy általános tá* madást Indítsanak a forradalom ügye ellen Kínában ... Mao kezelt használva sújtottak le a kínai proletariátus képviselőjére Teng Hszlao-pingre.“ Korlátozó kísérlet Vannak olyan faliújságok, amelyeken azt követelik a szerzőik: Írják meg a Tienanmen téri események Igazi történetét, és nevezzék meg a tulajdonkép* peni irányítókat, az értelmi szerzőket. Mondják meg, „kt adott parancsot a tüntetők elleni kegyetlen fellépésre, ki mozgósította a biztonsági erőket és a milicistákat a Tienanmen téri tüntető* sek leverésére.“ (A tüntetés napján, az* az két nappal azelőtt, hogy Teng Hsziao- -pinget leváltották, Hua Kuo-feng volt az ügyvezető miniszterelnök, és mint « közbiztonsági minisztérium vezetőjének, közvetlen kapcsolata volt a biztonsági erők és a milícia Irányítóival. Az események után két nappal távolították el Tenget és lett Hua Kuo-feng a párt első alelnöke és miniszterelnök). A hadsereg lapja, a Csiefancsün Pao a már említett nyári cikk szellemében most „A nép ereje ellenállhatatlan“ címmel közölt újabb írást. Ez a cikk „szocialista körülmények között létre« jött május 4-1 mozgalomnak“ nevezi as 1976-os Tienanmen téri tüntetést. Ez a minősítés igen figyelemre méltó, mert a mai kínai történetírás a munkásmozgalom első igazán nagy jelentőségű e* seményeként tartja számon az 1919. má* jus 4-1 pekingi radikális megmozdulást, a forradalmi erők jól megszervezett fel« lépését. A hadsereg lapja, most azt faja, hogy az 1976-os tüntetés „nyolcszáz* millió ember hősi küzdelme volt a „nd< gyek bandája“ ellen, óriási kezdemő* nyezés a szocializmus megőrzését szol* gáló demokrácia védelmében.“ A cikk« ben — az Üj Kína hírügynökség közlése szerint — a többi között ez olvashatta „A Tienanmen téren történtek a kínai nép új ébredését tükrözték, nagy szere- tetét a néhai miniszterelnök, és mélyső* ges gyűlöletét a nép ellenségei iráni. A nép ki akart törni az ideológiai szol* gasorből. A marxizmus-leninizmus —* Mao Ce-tung-1 gondolat tudományát am karták, de nem a „négyek bandájának** gyarlóságait. Az alkotmányban meghatározott szocialista demokráciát akarták élvezni, és szembeszálltak a banda fasiszta önkényuralmával.“ A hadsereg lapjának cikke azt hangoztatja, hogy a nép ébredése „mint ez az 1976-os eseményekben megnyilatkozott, a Kínai Kommunista Párt és Mao elnök hosszú nevelésének eredménye volt.“ Itt tehát — tekintetbe véve, hogy a hadsereg lapja a tüntetést Is „a proletár kultu« rálts forradalom nagy győzelmeként" értékeli — egy olyan kísérlet dokumentumát találjuk, amely megpróbálja a pekingi faliújságokon Jelentkező bíráló és felelősségre vonó hangulatot bizonyos korlátok közé szorítani. A reagálás igen gyors volt. A következő faliújságcikkben — itt már névaláírás is szerepel. Vu Ven a szerző — a Kyodo japán távirati iroda szerint az elmúlt tíz év kínai történelmét már harcként jellemzik, két, párton belült (Folytatás a 3. oldalon)
