Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-05 / 23. szám
FÉLTŐ GONDDAL A NYÁR ELÉ EZ A SZOKATLAN májusi ká=- nikula engem is hazacsalogatott. Hazulról haza — a városi bérház negyedik emeletéről a hajdanvolt gyerekkor földszintes színhelyeire, haza a Mátyusföldre, a Vág partjára. Ha egészen pontos akarok lenni, azt kell mondanom, hogy hazamentem a vízbe, a Vág vizébe, ahol enyhe túlzással szól va talán több időt töltöttem valaha, mint az iskolapadban. Mert szinte ott nőttünk fel — a vízben, a parton, s a part menti erdők, cserjések romantikus világában. Már aki felnőtt. Legkedvesebb pajtásomat tíz- esztendős korában nyelte el a folyó. Hatvanesztendős öregapám ugrott utána, hogy Kimentse, de már késő volh Emlékszem egy szomszéd faluból való kiskomám- ra akinek a szülei három éjszakát virrasztottak át a parton zokogva, míg kisfiúk holttestét felvetette az alattomos holtág iszapos vize. És több ilyen emlékem van, ráadásul magam is megkísértettem a vízbefulladás egyszeri és pokoli kalandját, pedig hát mi, vízpartiak igazán jól megtanultunk úsz* ni. Mégsem ez mentett meg bennünket, még csak nem is a folyóágy titkainak magabiztos ismerete, hanem mindig a szerencse. Mert vakmerők voltunk, hősködők, igazi Vág-partiak. Most, hogy e szokatlan májusi kánikulában a Vág partján ücsörögtem, hiába próbáltam magamtól elhessegetni a rossz emlékeket, mert ez az idei első fürdésem megint rossz emlékkel járt: a tehetetlenség gyalázatos kínlódásával néztem végig, hogyan fuldokló« a folyó túlsó partján egy kamaszlány. Szerencsére azt is végignéztem, ahogy kimentették. Az életmentés helyi szabályai szerint először fejre állították a lányt, aztán meg talpra. Sírt, jaj- veszékelt, mert ügy érezte, hogy saját halálát élte át. Pedig „csak“ életveszély volt. Fél óra múlva a lány ismét vidáman viháncolt, majd egy újabb fél óra múlva ismét fürdött. Igaz, óvatosabban, jobban a partközeiben. Dühös voltam a lányra, és arra gondoltam, vajon mennyi életveszély leskelődik még a közelgő nyár résnyire nyitott ajtaján? Vajon hányán is lehetünk, akik nem tudjuk, melyikünkre és mikor, melyik folyó vagy melyik tenger vizében vár az üdülési idény „klasz- szikus“ életveszélye? És hogy hányán fürdünk utoljára ezen a nyáron...? Egy másik, szintén az üdüléssel, az új népvándorlással járó életveszélyről nem is beszélve, arról, amelyik a vizekhez vezető utakon, a közlekedésben szedi áldozatait. Az áldozatok száma évről évre, idényről idényre növekszik, olyannyira, hogy a statisztikusok már szinte rutinszerűen, egy valószínűségi kulcs szerint tudnak idevágó előrejelzésekkel szolgálni. I- gaz, a statisztikáról azt szokták mondani, hogy olyan, mint a bikini: mindent megmutat, csupán a lényeget takarja el. Ez esetben ez hatványozottan igaz, mert a majdani nyár végi statisztikák ismét csak számszerűen beszélnek majd arról, hány áldozatot követelt a nyár. És a statisztikák — tulajdonságuk szerint — érthető módon nem szólhatnak majd a lényegről, arról, ami a tragikus számok mögött lesz. Mert ez a lényeg nem számokban, hanem szavakban kifejezhető csupán. Olyan szavakban, mint a felelősség, az óvatosság, az elővigyázatlanság — és hasonlók. Tudom: tanácsokat hiába osztogatnék, hiszen minden felnőtt ember tudja a baj elkerülésének módját. Még azok is, akikből az áldozatok lesznek. De ott vannak a legkisebbek: a gyerekek, a még úszni egyáltalán nem vagy csak bizonytalanul tudók, akikben az életveszély megelőzésének tudata még korántsem működik ügy. mint az életveszély elhárításának az ösztöne. E hiányzó tudatosságot pedig nekünk kell pótolnunk, nekünk, felnőtteknek, akiktől gyermekeink ugyanolyan ösztönnel várják el a féltést, mint ahogy az irántuk érzett felelősséget is. E= nélkül állandó a veszélyhelyzet, ám ilyenkor, nyár idején sajnos mindig nagyobb a veszély. Ezért tanácsos, mi több: kötelező megduplázni ezt a felelősséget. Remélem, elnézi a nyájas olvasó, hogy szándékom ellenére is az okoskodó tanácsadás kísértésébe estem. Hogy mégis miért? Talán azért, mert hazulról haza, immár a város felé jövet, a vasárnapesti autóáradatban láttam egy véres szörnyűséget, és másnap, a hétfői lap fekete krónikájában már az új strandidény első áldozatának nevéről, életkoráról értesültem. Tízesztendős volt, mint egykori kispajtásom, Ö is a vízbe fulladt, mint a nyarak során oly sokan. Megrendülve, részvéttel és indulattal gondoltam ennek az ismeretlen tízesztendős kislánynak a szüleire, és eszembe jutott egy ismerős család, amelyik néhány évvel ezelőtt gyermekük nélkül tért vissza a jugoszláv tengerpartról. Mit is mondhatna még az ember ennyi szörnyűség után? Talán még több szörnyűséget. Mert hiába, elég csak belekezdeni, csak belegondolni, és máris sorjáznak a rettentő emlékek. Mementók. . Hát csak bújjanak is elő ezek a rossz emlékek mindenkiben! Mert a tragédiák megelőzésének talán ez is az egyik eszköze. Ezek után mi más marad hátra, mint kívánni szép nyarat, lehetőleg csakis jó élményekét, sok napfényt, és annál Is több elővigyázatosságot, felelősséget. És állandó szerencsét, jó szerencsét. Az utazó, lubickoló embernek erre manapság több szüksége van, mint a bányászoknak és tengerészeknek együttesen. Mert a bányák és a hajók már néhány, esztendeje sokkal biztonságosabbak, mint a strandok és az autóutak. Ezt is egy statisztikából tudom, amely rendhagyó módon, de mégis felvillant a lényegből valamit. KESZELI FERENC Júlia A: idén kilencedszer rendezték meg a főiskolások tudományos munkáinak fSVOC) versenyét. A Nyarai Pedagógiai Fakultás ma gyár tanszékén ebben az év ben együttesen kellett lebo nyolítani a versenyt: a nyelvtani és az irodalmi munkákat ,,egy kalap alatt' kellett elbírálni. Már a versenyzés alatt ki tűnt Paullsz Júlia kitűnő <■- löadása. A hallgatók köréből többen is megjegyezték: az egyik fő díj biztosan az ö- vé lesz. Így is lett: a megosztott első hely egyikéi megérdemelten 6 nyerte i- rodalmi munkájával. Paulisz Júlia már évekkel ezelőtt több ízben is sikeresen szerepelt a JÓkai-na- pokon. Most tudományos diákmunkájáról és a versenyre való felkészülésről beszélgetem vele. — Az idén harmadszor vettem részt ezen a versenyen, így egy kis tapasztalattal már rendelkeztem — mondta Júlia. — A Dilettantizmus a gyermekkőltészetben 1970-től napjainkig" című munkám témáját tulajdonképpen már tavaly kiválasztottam, ugyanis erről Írtam a szakdolgozatomat is. Konzultálni pedig Szeberé- nyi tanár elvtárshoz jártam. A gyermekirodalom már régen foglalkoztat. Nem mindegy, milyen versekkel ismerkedik meg a kisgyermek először. Fontos, hogy megértse azt, amiről a versben szólni akarunk hozzá. Sajnos. előfordul, hogy költőink nem egészen világosan fejezik ki magukat, így egy- -egy gyermekvers még a felnőttek számára is bonyolult. Mivel pedagógiát tanultam négy évig, bátran merem állítani, hogy a tanítónak okvetlenül tudnia kell megkülönböztetni az értékeset a silánytól. Felismerni az igazi értéket, hogy azt adja tovább diákjainak. Ha majd tanítani fogok, szeretnék minél több értékes gyermekverset megismertetni a tanítványaimmal, hiszen azok a versek avatják majd őket, az irodalomba. Nagyon jő érzés tölt el, hiszen ezen a téren irodalmunkban egyre javul a helyzet.- Mind több olyan vers születik, amelyre érdemes odafigyelni. Én személy szerint nagyon szeretem Weöres Sándor alkotásait. — Meglepett-e a bizottság döntése? — Álmodni sem mertem réla, mivel az irodalmi és a nyelvtani részt egyesítették, a mezőny zsúfolt volt, és nagyon sok kitűnő munkát hallhattunk. — A megosztott első helyért az oklevél mellé négyszáz korona pénzjutalmai is kaptál. Mire költöd ezt az összeget? — Ha Időm lenne, kigondolnék valami okosat, de mivel a magyar államvizsga még előttem áll, tanulnom kell. így a jutalompénzen minden gondolkodás nélkül pulóvert vettem. Sok szerencsét az államvizsgához! Kántor Mária Bizonyára már csak a más bolygóról jött látogató nem tudja, hogy a földön az idei év a gyermekek éve. Mi, itt a földón élők ezt érezzük lépten- •nyomon. Családunknak tnég egyszer sem okozott olyan problémát a gyermeknap, mint az idén. A problémát természetesen a szó pozitív értelmében értem. Nyolcéves lányom június elsejére kénytelen volt „forgató- könyvet“ Jl I összeállítani, és ekképpen elmélkedett: — Ha apu kettőkor autóval eljön értem a nőkhöz (értsd Nöszövetség), akkor még elérem az iskolai gyermeknapi vetélkedőt. De jó lenne, ha meg iÉmMiMmm is várna, mert csakis autóval érhetjük el az ö üzemük rendezte nagy gyermeknapi szalonnasütést. De ott sem lehetünk sokáig, mert a tévében megy a Mire megvénülünk. Anyu, gyerekév van, ugye, megnézhetem?! Lázasan szervezkedett a gyermeknapi esmények átélésére. Az idén valóban volt belőlük bőven, és bizonyára ez ösztönözte őt, hogy tegnap feltette a kérdést. — Anyu, és mikor lesz felnőttek éve? A kérdést ugyan nekem tette fel, de. mint általában, a fiam most is gyorsabb volt a válasszal. — Micsoda sületlenségeket kérdezel. Felnőttek éve? Minek az nekik, ha nem tudnak játszani, rajzolni is csak a tanító néni tud, és egyáltalán milyen ajándékot is vennénk nekik. A kérdésben és a válaszban a két gyerek néhány éves életének tapasztalatait, megfigyeléseit hozta egymás tudtára. Hogy éz a megfigyelés nem túlságosan hízelgő számunkra, az biztos, de az is igaz, hogy nem az ő „készülékükben“ van a hiba. Tudjuk, mi a kötelességünk. Tudunk tömeges megmozdulásokat szervezni a gyermekeknek, étellel tömjük őket általában akkor is, ha nem kérnek enni. Arra és célszerűségre való tekintet nélkül megvásároljuk a legdivatosabb gyér mekholmikat is, mert szerintünk ez kell a gyermek öntu datának erősítéséhez és mert ebből nekünk huszonöt — harmincéves szüleiknek is kijutott bőven. Kötelességünknek érezzük botrányt csapni az iskolában, ha a gyermek ötöst hoz haza, mert ki más lehet a „bunda“ oka, csakis a tanító néni Jó vagy rossz közérzete. Gondoskodunk a gyermekekről minden téren. Es „neveljük“ is őket. Annak örülünk a legjobban, ha csak egy tízest kérnek moziba, de akkor már kibúvókat keresünk, ha a gyerek azt kéri, játsszunk vele in- dlánosdit. Pénzünk van, időnk nincs! Meg aztán: sok köztünk a húsz — huszonötéves öreg... Zácsek Erzsébet
