Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-29 / 22. szám

MEGÁLMODTA A MEGOLDÁST

— Milyen cipőben dolgoztok a legszívesebben?

Egymásra néznek, s elnevet ik magukat.

— Ebben — mutat Márta egy kényelmes lapos sarkú vászoncipőre.

— Fapapucsban! Szellős, kényelmes, a szalag alatt akár le is rúghatom — mondja Julika

Ilyen cipő, olyan cipő, száz háromszázféle is átmegy a kezük alatt évente, mert nemcsak a saját, hanem a mi cipőnket is ők, a partizánskei cipőgyár lányai készítik.

A városnak, amely 1948 őta a Partizán- ske nevet visel, 25 000 lakosa van, és csaknem minden második a cipőgyárban dolgozik. A város, a gyár és az emberek ügye itt valahogy eggyé nőtt. Jelenleg termékeik minősége aggasztja őket a legjobban, aztán az országos átlagot jóval meghaladó munkaerő-vándorlás. Évente sokan otthagyják a gyárat, családi, egészségi és egyéb o- kokból. Fiatalok, akik elmennek, és fiatalok, akik jönnek a helyükre. Szakmunkások, szakérettségivel rendelkező fiúk és lányok. Velük beszélgettünk. Elsős, másodikos cipőipari tanulókkal, és az egy-két éve dolgozó szakmunkásokkal, akik ugyan nem kiváló dolgozók, de nem is a gyár fekete bárányai.

Nem a város szülöttel, itt csak a hét öt napját töltik, péntekenként megrohanják a vonatokat, autóbuszokat, amelyek hazaviszik őket Szlovákia falvaiba, a Csallóközbe, Galántára, Nyitrára, Érsekújvárba.

A gyár 1980-ban csaknem 36 millió pár cipőt fog gyártani, Szlovákia cipőtermelésének 80 százalékát. Udvarán új automatikus gépsorok várnak üzembe helyezésre, és folyamatban van az egyes részlegek gépi berendezésének és gyártási folyamatainak korszerűsítése. Nekünk, akik ZDA jelzésű cipőben tapossuk az ország útjait, talán mindegy, hogy ki gyártja a lábbelinket. Kárl Kár, mert nálunk a világpiaci árakkal összehasonlítva aránylag olcsók a cipőipari termékek, és ami olcsó, azt ugyebár már nem ia kell megbecsülni.. Pedig csak a cipőgyári lányok a megmondhatói, hogy milyen göröngyös az út, amelyen a cipő a boltba jut.

SZAKMUNKÁSBÓL — CUKRÁSZ

Molnár Ilonka két évvel ezelőtt kapott szakmunkás-bizonyítványt, és azonnal je- lenkezett a cipőipari szakközépiskolába. Ntem vették fel.’ Egy év múlva újra megbró- bálkozott, és a kudarc megismétlődött. Elkeseredett.

— Középiskolás lányoktól tudom, hogy ott egészen más a légkör. Iparis koromban tapasztaltam, hogyha valaki jó szakmai tantárgyakból, azt átengedik matekból, történelemből, ha tud egy keveset. Az idősebb tanárok ki is mondták kerek perec: buta vagy, fiam, történelemből, de azért még jó szakmunkás lehet belőled. A munkafeladatokat akár becsukott szemmel is elvégzem, eleinte száz százalék felett teljesítettem a tervet, a szalagnál azt hitték, hogy túl akarok tenni mindenkin. Nem így volt. Érdekelt a munkám. Amikor aztán nem vettek fel a suliba, már csak a pénzért dolgoztam, és most, most már teljesen hidegen hagy, ha százhuszonöt sportcipő helyett csupán száztízet varrók meg. Beadtam a felmondásomat, hazamegyek.

— És mi lesz veled?

— Még nem tudom, de lehet, hogy elmegyek cukrásznak.

HUH. MÉG RÁGONDOLNI IS ROSSZ. ..

— Amíg tanultunk, jó volt, komoly munkákat kaptunk, érdekeseket, vadonatúj gépeken dolgoztunk. De ahogy kitanultam, egy vacak gépet kaptam. Itt lötyög, ott lötyög, eleinte azt hittem, hogy csak selej- tet Itépes gyártani. De nem, lehetett rajta dolgozni is. Kétszázhúsz szandált kellene megvarrnom, hogy teljesítsem a 100 százalékot. Sokan kétszázötven szandált is megvarrnak, én képtelen vagyok. Velem szemben ül egy lány, talán egy évvel idősebb nálam, még szóváltásra sincs ideje, azt hiszem, még a nevem sem tudja, annyira hajt. Egyszer megpróbáltam „versenyt futni“ vele. rájöttem, képtelenség. Vagy a technológiai utasítások, vagy a munkavédelmi előírások ellen kellene vétenem, hogy bírjam az iramot. És ezt tisztességtelen taktikázásnak tartom, mert ha az ellenőrzésen átcsúszik is a nem egészen oké cipő, a használatban hamarosan fény derül a hiányosságaira. Szerintem azért is van mostanában annyi reklamáció. Egyszer egy olyan fiatalasszony mellett dolgoztam, akinek csak úgy röpködött a keze meg a félkész cipők is, minduntalan attól tartottam, hogy a fejemre is jut belőlük. Huh, még rágondolni is rossz.. .1

Hencz Julianna nincs elkeseredve, mint Ilonka, mégis felmondott.

— A munkakörülmények miatt?

— Nem, azt hiszem, másutt sem jobbak.

— Fizetés?

— A fenét. Én igazán nem tudom, miért van ez így, de itt mindenki a felmondással próbálja levezetni a magában felgyülemlett feszültséget. Nem jövök ki a művezetővel? Hát felmondok! Felmondott a barátnő? Mit tegyek, felmondok én is. A fiatalok zöme nem kötődik a városhoz. Nehéz itt igazi társra találni, főleg nekünk lányoknak, meg aztán mi falusiak képtelenek vagyunk olyan gyorsan beilleszkedni, mint azt egy modern város ritmusa megköveteli. Tudom, hogy badarság, amit mondok, de mi például semmi pénzért sem kezdeményeznénk kapcsolatot fiúkkal. Szerintem ez is közrejátszik a sok felmondásnál. Ott bent, persze, senkit sem érdekel a felmondások igazi oka, elég, ha az ember azt mondja, hogy hazamegy.

A CSÜTÖRTÖKÖN GYÁRTOTT CIPŐK A LEGJOBBAK

— Én eddig minden egyes alkalommal az elárusítónőt szidtam, ha olyan cipőt adott el nekem, amelyik feltörte a lábamat.

— Pedig azt rosszul tetted —, vágott közbe Duno Rozália. — Nézd, mindig meg lehet találni a „bűnöst“. Én például nem a pékeket szidom, ha öreg kenyeret kapok az üzletben, mert ugye a pékek, azok csak friss kenyeret tudnak sütni. De hibás az üzletvezető, hogy sokat rendel belőle, és a kenyér megmaradt másnapra.

Akkor mégiscsak nekem van igazam, mert a te példád is azt bizonyítja, hogy az üzletekben van a hiba.

— Igen ám, de te csak azt a cipőt veheted meg, amit mi legyártunk.

— És jók a partinzánskei cipők?

— Hm. hm, hm.,. Vannak jók is.

— Azt a két tyúkszemet, amely akkorára nőtt a lábamon, hogy szinte rám kacsint, szintén a partizánskei cipőknek köszönhetem?

— Nem hinném, hogy évek hosszú során

DUNO ROZÁLIA

át csak Partizánskéban gyártott cipőt viselsz.

— És hogyan lehet jó cipőt gyártani?

— Jó alapanyagból, és oda kell figyelni amikor az ember cipőt varr. Nálunk a csütörtökön gyártott cipők a legjobbak, mert akkor az emberek nagyon odafigyelnek a munkájukra.

— Akkor javaslom, hogy a gyár neve mellé üssék bele a cipőbe a következőt: Gyártva csütörtökön.

Duno Rozália Kassáról (Kosice) jött Par- tizánskéba. Már öt éve dolgozik a gyárban. Előtte fűszerüzletben volt elárusítónő.

— Sokáig kibírtad itt. Ügy tudom, hogy szaladnak innen a fiatalok.

— Elég nagy gyárunkban a munkaerővándorlás, de meggyőződésem, hogy van megoldás. Nézd, nálunk nagyon sok a fiatal, nagyon oda kell figyelni, hogy a pályakezdésnél ne kallódjon el az ember. A fiatalokkal való emberi törődés nagyon fontos. A vezetőknek tudatosítaniuk kell, hogy a mai fiatalok nemsokára az ő helyükbe lépnek. Be kell vezetni a fiatalokat az ü- zem közösségébe, ismertetni kell az üzem történetét, szerepét, feladatait, Jelenlegi tevékenységét, az eredményeket és a gondokat egyaránt. Szeretném azt is hozzálenni, hogy fogadhassák a fiatalokat bármilyen pompával, ez nem helyettesítheti a tapasztalt kolléga, a mester, a „szaki bácsi“ buktatókon nap mint nap átsegítő emberi szavát.

Neked volt vagy van ilyen szaki bácsid?

— Nekem szaki nénim volt és van. Gombámé keze alatt dolgozom már öt hónapKISS MARTA

<

2

2

<

13

D

N

O

2

Cd

2

ja. Előtte Vaüová volt a mesternőm. Mindkettőtől sokat tanultam, és tőlük sajátítottam el a munka szeretetét. Nagyon érdekel, amit csinálok, ezért is döntöttem úgy, hogy esti iskolába megyek. Tovább szeretném tökéletesíteni a tudásomat. Ugye, nem hangzik frázisként, ha azt mondom, hogy e nagy közösség hasznos tagja akarok lenni? — mondja mosolyogva.

— Lehet, hogy mástól frázisként hangzana, de tőled nem — válaszoltam, majd kezet nyújtottunk egymásnak, így búcsúztunk.

KÉTEZER-ÖTSZÁZ

ASSZONY

GYERMEKGONDOZÄSIN

A gyár szociális gondoskodásának méretei egészen szokatlanok. A dolgozók fele szinte jelképes áron külföldi vagy hazai üdülésen vehet részt, a gyár évente csaknem kétmillió koronát költ dolgozói pihenésére. Partinzánske közelében Maié Bielicén működik a gyár szanatóriuma. A gyár az idén Partizánskéban 267 és Komáromban 10 lakást ad dolgozóinak. Három, talán tízemeletes, szépen berendezett intemátusa és munkásszállója van a cipőgyárnak.

Talán ez az ország egyedüli olyan városa, ahol nincs egy elintézetlen bölcsődei vagy óvodai kérvénye sem. A gyár autóbusza viszi-hozza a gyerekeket az óvodákba és bölcsődékbe. És a gyerekekből nincs kevés, mert jelenleg 2500 asszony van szülést vagy gyermekgondozási szabadságon.

TANULÁS UTÁN MÁR NINCS KEDVÜNK A KULTÚRÁHOZ

Bittera Margit, Kis Márta, Kovács Anni és Deminger Éva jövőre kapják meg a szakmunkáslevelet. Jókáról (Jelka), Gútá- ról (Kolárovo) és Komáromból származnak. Szeretik a gyárat, ezt kimondták nyíltan.

— Jó a kollektíva, sok új barátnőm van, akik mindenben segítenél.. Főzünk, kézimunkázunk. ..

— Itt egyetlen gondom a tanulás. Kényelmes ez az lntri, van fürdőszobánk, és jó a lányokkal.

— Havonta 100 koronát kapunk a gyártól, ez. épp elég útiköltségre, de nem merek kérni a szüleimtől, mert még azt találnák mondani, hogyha pénzbe kerül a tanulásom, akkor inkább maradjak otthon. És azt a világért sem akarom. Jó itt Partizánskéban.

Beszélgettünk a szabad időről, mert hiszen abból van bőven, kettőkör befejeződik a műszak és a tanítás egyaránt.

— Az üzemi klubban szinte csaknem minden nap van valami rendezvény. Aztán itt az ifjúsági klub, a Smena-klub, az iskola és a diákotthon is gyakran rendez társas, akciókat, szinte lehetetlen valameny- nyin részt venni.

— Te hová jársz e<l a legszívesebben?

— Sehová. Legszívesebben az intriben ülök és kézimunkázom.

— És te, Anni?

— Nekünk, akik magyar iskolából jöttünk, főleg az elsőben rá kell kapcsolnunk, hogy lépést tudjunk tartani a többiekkel. Másodikban aztán lehet egy kicsit lazítani. Otthont szinte rám csodálkoznak a barátnők, ha azt mondjuk, hogy sehová sem járunk, a délutáni tanulás után már nincs kedvünk meghódítani a kultúra fellegvárát.

Befejezésül Molnár Ilonkát idézzük: „Szeretek dolgozni, munka nélkül nem is tudom elképzelni az életem, csak itt valamire ráuntam. Emlékszem, amikor idekerültem, gyakran álmodtam a futószalaggal, sőt egy újításon is törtem a fejem, és megálmodtam a megoldást. A mesterem aztán egyszer nagy lármát csapott, mert késve jöttem a munkába. Akkor döntöttem: egy ilyen embernek én nem fogok újítani.“

Most már talán feltehetjük a kérdést: Mi az oka annak, hogy a lányok, akik idegenként jönnek a városba, a hároméves tanulmányi idő alatt ugyan együtt élnek a várossal, de egy bizonyos idő elteltével kiábrándulnak a városból, a gyárból egyaránt. Hol történik a törés? Mikor, a munkássá válás után? Nem az anyagiakat hiányolják, hiszen ezek a lányok havonta 2000 — 2500 koronát is visznek haza, egy év alatt könnyedén összegyűjtik egy szobabútor á- rát.

A gyár üzemi SZISZ-szervezetének az elnöke azt mondta, hogy a munkára való céltudatos nevelést már a szaktanintézetben kell elkezdeni. Már ott ki kell alakítani a gyárhoz való tartozás érzését...

Ezt a kiindulópontot mi is helyesnek tartjuk. És csak akkor lesz sikeres, ha ebből az igényes munkából a SZISZ is részt vállal.

ZÁCSEK Erzsébet CSÍKMÁK Imre