Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-22 / 21. szám

ÖRÜLÖK, hogy itt állíthatom kt legújabb alkotásaimat ebben a teremben, amely nagy költőnk, Laco Novomesktj nevét viseli. Örülök, mert már sok szép kiállítást láthatták itt az érdeklődök, s a tárlat színhelye egyetlen terem, így nagyszerűen áttekinthető. Harmincnégy képet választott ki a legszigorúbb bírálóm, művészi tanácsadóm és a kiállítás komisszárja, Julo Némáik, aki egyébként harminchárom éve a férjem is, és a legjobban ismeri alkotásaimat. Az ő érdeme az is, hogy tetszetős külsőt kapott a tárlat.

— Hogy mit hoztam el a kiállításra? A- ki alkotásaimat ismeri, az tudja, hogy elsősorban a nők problémáival foglalkozom. Sokan kérdezték már tőlem, miért pont a nők jelentik munkásságomnak fő motívuA kecsesség

mát: asszonyok és lányok, anyáik gyermekükkel, a család, a szerelem, az együttélés. Elsősorban azért, mert én is nő vagyok, u- gyanolyan gondjaim, örömeim vannak, mint ezer meg ezer, sok millió nőnek. Amit most mondok, és amit alkotásaim jelentős hányadával is igyekeztem kifejezni, nem szívesen veszik tudomásul a férfiak. Az e- mancipáció ellenére is hátrányos helyzetben vagyunk. Nemcsak azért, mert elsősorban mi szüljük és neveljük fel a gyerekeket, hanem azért is, mert nekünk, nőknek akkor is el kell végeznünk a házi munkát, a bevásárlást, főzést, mosogatást, takarítást és sok egyéb apróságot, ha történetesen megvan a magunk hivatása, és sike- seresen helyt is állunk a munkahelyünkön.

— Azt mondogatják, hogy korunk asszonyai, lányai elégedettek, gondtalanok, a háztartás gépesítésével levették vállukról a gondot. Ez csupán látszat, maradt még sok problémánk. Ezért van képeimen sok kérdőjel, szimbólum, rejtjeles felszólalás. Minez az elkötelezettség jegyében. A vietnami anyák hősiessége hálás téma, törékenységük, erős akaratuk szinte vászonra kívánkozott. Vagy pedig a forradalmárnők. Xűzvöröshajú fiatal nő a szélben, vagy a Dáma idézőjelben. Ha valaki felületesen szemléli az utóbbi képemet, az egy Jól öltözött dámát lát, kesztyű a kezén. Am, ha valaki Jobban odafigyel, nyomban észreveszi, hogy a hölgy elegáns öltözéke tulajdoniképpen egy foltos kötény, közvetlenül mellette ott a felmosórongy és a vödör. Fehér kesztyű? Csak azért húzta fel, mert a házi munkától töredeztek a körmei, eldurvultak az ujjal.

Megkérdem a női kecsesség lírikuséKiállítás a Novomesky-szaionban. Festmények a költészet otthonában. Mindegyik kép egy-egy költemény. Csak a legjobb költők tudnak olyan lírai hangon szólni hozzánk, mint a kiállított olajfestmények alkotója, Spanner Edit festőművész, akit a napokban tüntettek ki érdemes művész címmel, közvetlenül előtte pedig megkapta a Szlovák Nőszövetség aranyplakettjét.

tói, vajon véleszületett tehetség eredményei ezek az alkotások. Meglepő a válasz:

— Családom tagjai között senki sem a- kadt, aki behatóan foglalkozott volna a művészettel. Talán úgy kezdődött a művészet szeretete nálam, hogy cslpőficammal születtem, nehezen gyógyítottak ki annyira, hogy járhattam. Gyermekkoromban otthon tartottak, nem szaladgálhattam, hancúroz- hattam a többi gyermekkel. Otthon ültem és rajzolgattam, hát így kezdődött. Meglepődik, ha elárulom, hogy az elemi Iskolában mégis hármasaim voltak rajzból. Ha vízifestékkel dolgoztam, elkentem, radírozni kellett, és rendszerint kilyukasztottam a rajzlapot. Sikerem tehát nem volt.

— Mivel a járás nehezemre esett, nem adtak be iskolába, hanem magántanuló letlírikusa

tem Emma néninél. Sokat kézimunkáztunk, rajzolgattam is, mert szerettem rajzolni.

— Első polgáriban a vizsgán nem akarták elhinni, hogy a saját rajzaimat mutatom be, de azért azt mondták, hogy magántanulónak egyest nem adnak. Balló Ede festőművész öccse rajztanár volt, hozzá küldtek tanulni. Iglón volt egy özvegyasz- szony, akinek szívügye volt az internátus, ás ott gondját viselte a lányoknak. Rajzot nála nem tanultunk, de volt a polgáriban egy rajztanárnő, nagyon jól tanított, ő a- jánlotta a szüleimnek, hogy valamit kellene velem kezdeni, mert tehetségesnek tart. Az ő ösztönzésére szüleim beírattak a budapesti iparművészeti iskolába, ahol Hel- bing, Harangy, Kacziány, Somay tanítottak négy évig. Pályafutásom akadozott, csak egy-két év múlva kezdtem ismét rajzolgat- ni, de akkor már olajjal is próbálkoztam. Az első alapokat Jordán Miklós adta. ő tanított meg az olajfesték használatára, az olajfestés alapjaira. Később Kottán Károly- höz kerültem. Festőiskolája volt, ahol reggeltől estig ott ültünk és szorgalmasan rajzoltunk, festettünk. Nagyon szívesen jártam oda, ott szerettem meg tulajdonképpen a festést. De közben szüleim kívánságára megtanultam főzni és vármi is. De a festést már nem hagytam abba. Portrékat festettem, többek között édesanyámat és apámat is megörökítettem, s ez a kép bekerült a Szlovák Képzőművészet 1918—45 című könyvbe. Mondanom sem kell. hogy nagyon büszke voltam. Házunk nyitott folyosójáról lefestettem a városom, Eperjes (Presov) képét, ezt az alkotásomat a Kelet- -szlovákiai Galéria vette meg.

—os—

Kítaiíjj í; ffn&tSmfei’ugsKi tú

**<,«*..í.fnfSít cr<

KEVÉS MUNKÁT KÍVÁNUNK

Nemrégiben ünnepelték bíróságaink a harmincadik évfordulóját annak, hogy a szocialista bíróság demokratizáló folyamata keretében bevezették a népbírák intézményét. Ebből az alkalomból kerestük fel dr. Borbély Jánost, a Dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Járásbíróság elnökét.

— Elnök élvtárs, először talán arról, mit jelentett bU ráskodásunknak az 1948-ban hozott törvény?

— Az 1948-as februári győzelem után a régi, burzsoá köztársaság törvényeit és intézményeit „örökölte" a népi hatalom. Természetes tehát, hogy fokozatosan olyan törvényekkel és intézményekkel kellett őket felcserélni, amelyek megfeleltek az űj, a szocialista társadalmi rendnek. Nem volt ez másképp a bíráskodás terén sem. Annál is inkább, mert az üj rend végleges győzelmét kemény osztályharcban kellett megvívni, és ebben érthető módon fontos szerepet játszott az igazságszolgáltatás is. Az intézkedések egész sorából talán azt a tényt emelném ki, hogy bevezették a népbírák Intézményét. Az addig csak hivatásos bírókból álló szenátusokba választott népbírók Is kerültek, teljesen azonos joggal, mint a hivatásosak. Ezzel, többek között megteremtettük a valóban népi, demokratikus, a szocialista szellemnek megfelelő igazságszolgáltatást. Ez az intézmény a

mai napig nagyon jól bevált.

— Ez tehát a harmincéves múlt. Mi a helyzet ma, harminc év után a járásukban?

— A harmincéves fejlődést persze nehéz néhány szóban ecsetelni. Inkább arról szólnék, hol tartunk ma. Pillanatnyilag 125 népbíró tevékenykedik járásunkban. Ezek az egyes szenátusokhoz beosztva, rendszeresen részt vesznek a bíráskodásban. A fejlődés azonban magával hozta, hogy működési területük ezen már túlnőtt. Bevezették ugyanis a szociális kurátorok intézményét, és mint aktivisták, ezeknek a segítőtársai a népbírók. Az ő feladatuk segítséget nyüjtani a bűncselekményt elkövetett és a bűn tetését letöltött egyéneknek, hogy visszatérhessenek a polgári életbe. Egy-egy népbíró védnökséget vállal egy börtönből szabadult személy felett. Figyelemmel' kíséri lépteit, segíti őt beilleszkedni a mindennapi életbe. Persze nem holmi detektíveskedésről van sző, de azért ez arra is jó, hogy figyelmezteti a biztonsági és igazságszolgáltatási

szerveket, ha netán 'újból fennállna a bűncselekmény veszélye. Ezzel már sikerült néhány egyént megóvnunk a visszaeső bűnözéstől. így a népbírók intézménye nevelő küldetést is betölt.

— Mi a helyzet járásukban a kriminalitás terén, és ezen belül az ifjúsági bűnözéssel?

— Öröm számunkra, hogy a bűnözés járásunkban nem mutat növekvő tendenciát. Inkább bizonyos eltolódás mutatkozik az eddigi arányszámon belül Gyakoribbak a garázdaság és a szocialista tulajdon ellen elkövetett bűncselekmények. U- gyanígy növekszik az alkohol hatására elkövetett bűnözések száma. Ami viszont örvendetes, 1972 óta csökkenő irányzatot mutat az ifjúsági bűnözés a- rányszáma. Ma ez az összbű- nözés 7—10 százaléka.

A bíróság elsőrendű feladata az elkövetett bűncselekmény törvény szerinti, i- gazságos megbüntetése. De nem lebecsülendő a bűnözés megelőzésére irányuló igyekezet sem.

— Ez természetes. A megelőzés bíróságaink egyik elsőrendű feladata. Mi pedig igyekszünk erre minden elérhető eszközt kihasználni. Már említettem a szociális kurátorokat, akik sokat tehetnek a megelőzésben. Ezenkívül dolgozóink például az elmúlt esztendőben 134 előadást tartottak a járásban, többet közülük a SZISZ jb közreműködésével az ifjúság részére. Ezek az e- lőadások elsősorban a jogi tudat kiszélesítését és elmélyítését szolgálják. A hallgatók megismerkednek a törvényekkel és a törvények betartásának társadalmi szükségességével. De a bírósági tárgyalás is nevelhet. Ezért komolyabb ecseteknél érdemes hallgatóságot szervezni a tárgyalásokra. Tavaly tizenegy ilyen tárgyalást bonyolítottunk le. Ezenkívül kihasználjuk a sajtót is. A formák tehát adva vannak, talán csak még intenzívebbé kell tenni őket.

— A beszélgetésért mondott köszönetét egy nem hagyományos kívánsággal toldanánk meg: kívánjuk, hogy a jövőben minél kevesebb munkájuk akadjon.

Beszélgetett: Horváth Rezső

VISSZHANG

Érdeklődéssel és megelégedéssel olvastuk az Űj Ifjúság 18. számában megjelent Hümmögünk, hümmögünk című cikket Horváth Rezső tollából. Örültünk, hogy akadt valaki, aki a táncverseny hiányosságait ilyen nyíltan, őszintén feltárta. Igaz, a cikk senkit nem nevezett meg, az e- set bárhol megtörténhetett, mi mégis magunkra ismertünk, és be is mutatkozunk az olvasóknak: a Hodosi /Vydrany) Népművelési Otthon mellett működő „Aranykalász“ népi gyermektánccsoport tagjai vagyunk. Azok a bizonyos megosztott 3. helye- zéses táncosok.

Egy ilyen járási méretű verseny mindig sok időt és munkát igényel a versenyzőktől és vezetőiktől. Mi is nagy gonddal és kedvvel készülődtünk erre a fellépésre, hiszen táncainkkal nem csak szórakoztatni a- kartunk. Azt is be akartuk bizonyítani, hogy falunkban / hasonlóan több más faluhoz) nemcsak üres beszéd, hanem megvalósult tény a gyermekekkel való törődés, a rólunk való gondoskodás.

Igaz, hogy tánccsoportunk nagy múlttal még nem rendelkezik, hiszen alig egy éve próbálunk és lépünk fel rendszeresen. Számunkra is a verseny egyik legkellemetlenebb meglepetése az üres nézőtér volt. Szerettük volna, ha a rendezők és a kultúrház vezetője jobban propagálja a versenyt, hiszen a hozzánk hasonló korú pajtásoknak akartuk megmutatni azt, hogy a népi táncot és a táncmozgalmat a Csallóközben is meg lehet honosítani.

Sajnos, ez elmaradt. Mégis örültünk a rendezvénynek, mert teret kaptunk szélesebb körű bemutatkozásra. Igaz, hogy ugyanúgy győzni vágytunk, mint bármelyik kis társunk, mert a sok próbának, táncnak, kitartásnak ez lett volna a gyümölcse, de már a verseny előtt a „rossznyelvektől“ hallott szakmai segítség is így hangzott: „Nem kell megsértődni, ha nem lesz első helyezési“. Bebizonyosodott, hogy a „rossznyelvek“ igazat mondtak. Vajon ők honnan tudták a helyezéseket a verseny előtt pár nappal? Mi is feltesszük a kérdést, s reméljük, választ is kapunk rá: Vajon kinek takarította meg a zsűri az első díjat?

Az a csoport, amelyre a „rossznyelvek“ utálnak, a verseny idején még nem létezett. Utána lehetett jelentkezni a csoport vezetőjénél.

Hogy most milyen a kedvünk, a hangulatunk? A verseny után rossz volt, keserű szájízzel távoztunk, lehangolt a felnőttek „igazságával“ és közönyével való első találkozás. Most azonban már túltettük magunkat rajta.

A kultúra továbbvitele, a tánc ö- römmel tölt el bennünket, nem szegte kedvünket a járási „nagy“ vetélkedő. Bizonyítja ezt az is, hogy a május 1-t ünnepségen ismét szállt a dal, dobbant a láb. Örömmel és lelkesedéssel táncoltunk.

Egyelőre csak azoknak, akik a gyermekeket, az akarást, a tánc sze- retetét látják műsorunkban, járási versenyre a tapasztaltak után nem is gondolunk.

Gyermekek vagyunk, a versenyen ért csalódás, a szervezetlenség elkeserített bennünket. Valami összetört bennünk: abba a közösségbe veteti hitünk, amelynek egyszer mi, gyér mekek is tagjai leszünk, a nagyok, az igazságért küzdők világa.

Felnőttek feleljetek! Vajon miért? A Hodosi Népművelési Ott‘ hon Aranykalász gyermek- tánccsoportjának tizenhat tagja