Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-22 / 21. szám

/□ J A SZÍSZ szkb LAPJA XXVIII. évfolyam 1979. május 22. Ara 1,— korona 0 F \ n igyekeztem mindenki- hez egyformán . kedves lenni. Minden vásárló­nak a tőlem telhetőén kielégí­teni az igényét. Egyszer az e= gyik vevő azt mondta, hogy őt nagyon kedvesen, szépen szol­gáltam ki, ezért szeretné ezt honorálni, és pénzt csúsztatott a zsebembe. Én azonnal utána futottam, és visszaadtam neki az „ajándékot“. Megmagyaráz3 tam neki, hogy én még csak tanuló vagyok, pénzt a mun­kámért kapok, és egyébként is az a kötelességem, hogy a ve- vöt illedelmesen, rendesen ki­szolgáljam, s ezért nem jár semmiféle honorárium. Monda3 nőm sem kell, hogy a vevő mennyire meglepődött, és az« után mindig hozzám jött vásá« rolni. Persze én is meglepőd3 tem, hogy még csak most kéz- dem a szakma ismergetését, és máris pénzt dugnak a zsebem3 be: hát már csúszópénz nélkül kedves, jő modorú sem lehet az ember?“ A Garamkálnai (Kalná nad Hronom) Kereskedelmi Szak­tanintézet diákjairól szól ri­portunk a 4. oldalon. Fotó; Zol ezer. A KECSESSÉG LÍRIKUSA A napokban nyílt meg egy kiállítás a bratislavai Novomes- ky-szalonban Spanner Edit ér­demes művész, a Szlovák Nő­szövetség aranyplakettje tulaj­donosának alkotásaiból. A hazai képzőművészeti kö­zösségben egyéniségnek számí­tó művésznő tárlatáról lapunk 8. oldalán olvashatnak beszámo­lót. .L.v-,v ' ; . • . - ■ ' ^ ... ______________________ \ | / , . . . \ . ..'i.'- y « ‘ VALÓSÁG ÉS KÉNYSZERKÉPZET Soha nem-esett még annyi sző a természet védelméről, mint mosta* nában. E tényből logikusan egy má­sik szomorú tény következik: soha nem pusztította még az ember oly kíméletlenül önmaga környezetét, mint mostanában. E pusztítást kije­lező szavak és számadatok hovato­vább, egyre kevésbé döbbentik meg az embert, mert az ember természe­ténél fogva sajnos a jót és a rosz- szat egyként képes megszokni. Meg­szokjuk, hogy a fákat kivágják és helyükbe nem kerülnek új cseme­ték ... Megszokjuk a közvetlen élet­tér egyre emelkedő zajszintjét... Megszokjuk a nehéz légzést, az ál­landó stresszállapotot... Megszok­juk az adatokat s az adatok mögött leselkedő veszélyeket, mi több, ma­gát a veszélyhelyzetet is megszok­juk, alkalmazkodunk hozzá. Már aki alkalmazkodni képes. Aki nem, azt betegségek pusztítják, feszültségek rombolják az idegrendszerét. De kiét nem rombolják — mondjuk nagyvo­nalú legyintéssel, és éljük tovább az életünket, füstben, gázban, beton között, örök és gyorsuló távolodás­ban a természettől, s a természet pusztulásáról szóló hírekre mahol nap rá se hederítünk. Közben közös erővel szennyezzük életterünket, és közös jóváhagyás­sal törvényeket hozunk az élettér védelmére. Mi ez, ha nem önámító önpusztítás — kivált akkor, ha e törvényeket csak megszavazzuk, ám nem tartjuk bel? Tizenöt esztendeje élek Szlovákia fővárosában, és ez idő alatt meg­számlálhatatlan sok fa kivágásának voltam a szemtanúja. Nem túlzók, hiszen erdőt is láttam eltűnni nyom­talanul ott, ahol lakótelep épült az erdő helyén. Szerencsére a lakóte­lep közelségében maradt még erdő. De nincs ember, aki meg tudna győzni arról, hogy a lakótelepnek helyet adó erdőt az utolsó fáig ki kellett irtani. Mert igenis, hagyhat­tak volna néhány fát a házrengeteg­ben!, Illetve hagytak Is... Fényké­pen kéne megmutatni, miféle fák ezek. Kiszáradt, egy évtizede élette­len, korhadt csonkok, égre meredő „csontvázak“. Mint ha az utókorhoz szólnának, a majdan arra sétáló a- pákhoz, akik megmutathatják gyer­meküknek: nézd, kisfiam, ilyen volt hajdan a korhadt fa. S ha a gye­rek megkérdezné, hogy milyen volt a nem korhadt fa, zavarában ugyan mi mást is válaszolhatna az apa, mint azt, hogy butaságokat ne kér­dezz, kisfiam, hiszen a biológiaórán megtanulhattad, hogy csakis a vege­tációban leállt növények őrizhetők meg az utókor számára. Értem, papa — mondja a gyerek, és továbbmennek. Észre se veszik, hogy a fa előtt egy kővé dermedt emberálak áll, akinek a fejére épí­tett hangszóróból egy magnetofon fáradt géphangja ismételgeti: nem értem, nem értem, nem értem... Ez az alak én vagyok. És törté­nik mindez kétezer-valahányban. RESZELI FERENC

Next

/
Thumbnails
Contents