Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1979-04-24 / 17. szám

Gulyás János

V

i:

LELLONA

Tüz-Lellona, viz-Lellona, lég-LellonaI Kendőzetlen szívvel hadd szeresselek meg, hogy óvó-szép szemedben otthonomra leljek.

Fény-lellona, szín-Lellona, hang-Lellona!

Tudom: te tudod, énnekem nem áll jól semmiféle tisztaság, álcázás.

Legkisebb hibámat keresve nézel a szemembe, kezemre, a székre, ahol feszengve ülök, öntelten mégis, mint a tök.

Tudom: te tudod, mit ér a sóhajom, és miért vagyok fájó, ha komoly.

Adyt, Nagy Lászlót, Forbáthot idézed, míg szemöldököm rímeit keresed.

S találsz, ha találni mersz bennem kis és nagy semmiségeket, vak éhséget.

Tüz-Lellona, víz-Lellona, lég-Lellonat Kendőzetlen szívvel hadd szeresselek meg, hogy óvó-szép szemedben otthonomra leljek.

Fény-Lellona, szín-Lellona, hang-Lellona!

KULCSÁR FERENC ROVATA

1979. „Örök igazságai“ és „aranymondásai“, melyeiket vers gyanánt sorokba tördelt, mint a malom, egyhangú zúgással őrlik a költészetet: mindent, ami a költeményt költe- ménnyé avatja. Es az, ami e monoton zaj ág-bogán fönnakad, az volt és megfogalmazódott már évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt — idő- vesztés, fényűzés tehát üjramondani, ráadásul gyöngébb változatban. Minden kor, a mi korunk is megtenni új vágyait-félelmeít-reményeit, egyszerűen új minőségi tartalmát-állapotát: a költő dolga ezt megfogalmazni. Nem, nem a múlt értékeinek megkerülésével, nem a történelem-idő, illetve az idő-történelem mellőzésével, hanem ezek új, előremutató szintézisével. Az ember, tehát a költő dolga is mindig a szintézis-kísérlet kell legyen, s ez lehet csak a nemes vállalkozás — minden buktatójával együtt —, ezért érdemes többek között tollat is fogni, ez az első lépése az f- rástudónak is az igazmondás, a hűség, a valódi művészet felé. Hogy úgy mondjam: ekkor van esélye jóra, igazra, továbbépülésre és -építésre.

H. P. „öreg“ formákat csontosít. Tulajdonképpen nagyon-nagyon konzervatív és igen-igen gondtalan: „szenvedéseihez“ mérten. Gondtalan és gondolattalan: nyersen és modorosán ír. S ugyancsak ködösen szól a „Jégbe fagyott az értelem csókja / Koszorú rajta tűzfényű bókja“ rag-rí- mes rémes strófákban a — miről is? Nos, a semmi semmijéről: az abszurdról — a fa fejéről és a fej fájáról. De nem ilyen tisztán! Verseiben a múlt: „nült“, a ma: „áma“. És a jövő? 0, ő nem jövelll

METAMORFÓZIS. „Anarchista-freudista“ hőzöngése — lyukas lik: nem tudja, mit akar, de még azt sem,

mit lenne jó akarni: lőni vagy nőni vagy lenni. Érzelmei teljeséggel kiforratlanok, szövegeinek világképe pedig hasonlatos a burjánzó dzsun- gelhez, melynek szárnyas és szárnyatlan állatai ismeretlen félelem hatására viszálykodni kezdenek. U- gyanakkor alaptalan előítéletei beszűkítik, egyoldalúvá teszik írásait, megakadályozzák az egyensúly létrejöttét, az ellentétek harmónikus egységének kibontakozását.

NOSZTALGIA. Mindent túlméretez, és mindenben mércét téveszt: érzéseit léggömbbé dagasztja, és égi báránynak kiáltja ki a mindennapok birkáját. így születnek a „sárban hempergő“ ál-mártírok, a ködfantomhoz térden állva imádkozók. Szerencsére, a napnak egyetlen sugara szétfoszlatja őket. Magának is azt a- jánlom: nézzen a napba, a fény felé. Egy pillanatra bár megvakít, de tisztítja a látást.

E. E. Tulajdonképpen nincs mit mondanom magának. Az írásnak még a kezdetén sem tart. Ha elkezdi, a legelemibb dolgokat kell majd először tisztáznia.

X. §. Úgy gondolom, hiábavaló lenne továbbra is próbálkoznia. Esetleg „kizárólag saját szórakozására“.

NINCS SZERENCSEM. Kedves kis tanmeséje tehetségre vall: érzi az i- rást, nem locsog feleslegesen, jő az arányérzéke, az írás szerkezete is szabályos, a tartalommal harmonizáló. Talán, ami kifogásolandó, néhány stilisztikai vétség, ami persze idővel kiküszöbölhető. Annál is inkább — bár ezt nem árulta el —, mivel írásából és kézírásából (If ítélve, maga még nagyon fiatal. Ha lesznek újabb írásai, küldje el őket, és magáról is írjon. És a nevét se hallgassa el!

Csöndes, holdvilágos éjjel volt, csak itt-ott lehetett hallani a kutyák ugatását. A férfi kezdett az ágyon mozgolódni. Az ablakon beszűrődő holdfénynél észrevette, hogy az asszony sem alszik.

— Nem alszol? — kérdezi a feleségét, mert látja, hogy a könyökére támaszkodva őt nézi. — Miért nem alszol, min töröd a fejed? Talán azt hiszed, hogy így könnyebb lesz? A fészkes fenét lesz azl Csak te aludj, van aki helyetted gondolkozzék. Ott vannak az urak, arra valók. Mert a- mit ők éjjel megálmodnak, reggelre be is teljesül. Hacsak az nem, hogy... De a fene egye meg mind, ahol van.

— Nem fog az álom, valami rosszat sejtek.

— Nem vagy egyedül. Kaszálás közben mindig motoszkál valami a fejemben, de mit tehetek? Ha valakinek szólok, hogy az ember elbeszélgessen a problémákról, akkor egy-két napon belül a potrohos is tudja, mit mondtam. Pedig már így sincs megállásom a nagyfejű előtt. A múltkor felajánlotta, hogy vállaljam el a kerülőséget a kiserdőben, az öreg helyett. De ő abból nem e- szik, hogy én a tanácsos úrnak azt őrizzem, amit saját magamnak is lopnom kell. Gondolta, hogy így befogja a pofámat és én behúzom a farkamat. Nahát ebből nem lesz semmi, kegyelmes u- ram.

— Én csak azt tudom mondani — szól közbe az asszony —, hogy ott nem volna rossz dolgod.

— Te aztán értei hozzá! Tudom én, mit akar, hogy meg se tudjak mozdulni.

— Na, na, csak csöndesen, mert a fiú fölébred — csillapítja férjét az asszony. — Inkább aludj még egy keveset.

T- Már úgysem tudnék elaludni. Felöltözöm és megyek a rétre. Lehet, hogy estére be is fejezem a kaszálást, csak azok a bokrok föltartanak.

— Ilyen korán akarsz indulni? Még a kakast sem hallottam kukorékolni.

— Mire kiérek, megvirrad. Aztán rendes időben küldd az ebédet, mert éhen nem nagyon jár az ember kezében a kasza.

Lassan, szinte minden mozdulatot meggondolva, öltözködni kezdett, de egyre az járt az eszében, hogy a felesége jobban szerette volna, ha elvállalja a kerülőséget. Igaz, hogy ő Is gyakran gondolt rá, de nem akarta, hogy a társai árulónak nézzék. Sötétben öltözött, nehogy a gyereket fölébressze. Amikor elkészült, kiment s karját széttárva nagyokat szippantott a friss levegőből. Leemelte kaszáját a tornác oszlopáról, a nadrág- szíjra akasztotta a kaszakő tokját, és még gondolkodott, nem hagy-e itthon valamit. Közben az asszony is kijött, tarisznyával a kezében és halkan szólt.

— Egy kis kenyér meg szalonna van benne, majd megsütöd nyárson, jobb lesz mint nyersen.

— Nektek lesz mit reggelizni? — kérdezte a férje aggódva.

— Lesz, lesz, csak te ne félts minket, neked fontosabb mint nekünk. — És a homályban sajnálkozva nézte férje gyűrött arcát.

— Na, én megyek. — Szólt a férje és megfogta az asszony vállát, magához húzta, s megcsókolta. — Parancsolj a fiúra, lépjen ki, ha hozza az ebédet! — Azzal megfordult és elindult.

Az asszony még akart valamit mondani, de inkább lenyelte, a férje már a kapun túl volt és nem szerette, ha utána kiabálnak.

A férfi gondolataiba merülten ment a legelőn keresztül, a kaszálóra. Krisztussaru forma szandál volt a lábán, érezte, hogy harmatos a fű, s ettől jobb kedve lett. — Ügy látom, hogy ma jobb lesz kaszálni, mint tegnap, azt a száraz füvet — mélázott magában és megnyújtotta a lépést.

A harmai csakugyan . jócskán ellepte a rétet, mire kiért. Elhelyezte holmiját az egyik bokor alá. Kiment a kaszáló végére, ahol tegnap abbahagyta a kaszálást. Leemelte válláról a kaszát, nyelével a földbe szúrta és fenni kezdte. Visszhangzott a közeli erdő, ahogy húzta a fenőkövet az acélon. Különös érzés volt, megtörni ezt a nagy csöndet. Olyasmi volt ez, mint amikor a gyárban a sziréna jelzi a munka kezdetét. Mikor végzett a fenéssel, a követ bedugta a derekán csüngő tokba, majd megfordította a kaszát és nagy lendülettel vágta a rendet.

Még sötét volt, alig lehetett látni, de ő Igyekezett, hogy mielőtt a nap felszárítja a harmatot, minél többet lekaszáljon. A nap már magasan volt, amikor érezni kezdte, hogy a kasza megnehezül, és korog a gyomra. Elővette hát a két ujjnyi szalonnát a kenyérrel, de nem nagyon igyekezett megsütni, nehogy azzal Is az időt töltse. Az asszony szavai jutottak az eszébe. — Megsütni! Nem olyan sok ez, hogy feleslegesen csepegtessem el a zsírját. — Leült egy zsombékra, és jóízűen nekilátott az evésnek. Bicskájával kis darabkákat vágott, hogy egyformán fogyjon a kenyérrel. Nagyon sietett, még azt a kis időt is sajnálta, amit az evéssel töltött. Amikor végzett, eltette a bicskát, elővette a dohánydóznit, s megsodort egy cigarettát, szájába vette és fölállt. Kaszáját a vállára vetve; menet közben gyújtotta meg a szájában lógó cigarettát. Meg sem várta, hogy a cigaretta elégjen, az orra alatt füstölgő cigarettával kaszált tovább.

Mikor a déli harangszót hallotta, ráeszmélt, hogy ismét éhes, a kasza bizony fölemésztette a karaj kenyeret azzal a kis szalonnával. Megállt, hogy megtörölje izzadt testét és a falu felé nézett, nem jön-e még a fia az ebéddel. De biz azt nem

lehetett látni sehol, mert az ellenkező irányból közeledett. Megfente hát a kaszát és éppen lendíteni akarta, amikor az erdő felől a fia hangját hallotta. —■ Édesapám! Édesapám! Itt az e- béd!

— Jól van fiam, maradj ott a bokornál, mindjárt megyek. — És vágta tovább a megkezdett rendet.

A gyerek letette az ételt a bokor alá, de nein maradt ott, szaladt az apjához, egy papirost lebegtetve a kezében.

— Mit találtál, fiam?

— Nem találtam én ezt, édesapám. A postás bácsi hozta, ahogy éppen indultam. Mikor anyunak odaadta, hát anyu sírt, aztán igen rám parancsolt, hogy el ne hagyjam! — újságolta a gyerek, és bukdácsolva szaladt az apjához.

Az ember abbahagyta a kaszálást és ment a gyerek elébe, már sejtette, hogy nem lehet valami jó hír, ha a felesége sírt, amikor megkapták a levelet. De mi lehet az, amiért sírni kell? Csak nem halt meg valaki? Elvette fiától a papírt, s ahogy ránézett, meg sem tudott mozdulni. — Általános mozgósítás! Na, ez is jókor jöttl

— Leengedte válláról a kaszát és remegve simogatta a fia fejét. A gyerek kezdte magát kellemetlenül érezni és könnybe lábadt a szeme. Az apja lehajolt, felemelte a fiát és az ölében vitte a bokorig, ahol az ebéd várt rájuk. A gyerek átölelte az apja nyakát, és zokogná kezdett, pedig az apja még semmit sem mondott neki. Csak már rég nem tette, hogy fáradtan az ölébe vegye, hisz nem volt már ő olyan kis gyerek. A bokor mellett letette a fiát és homályos szemmel sokáig nézte, míg megszólalt. — Ne sírj, fiam, most már te leszel a gazda, ezért erősnek kell lenned, — és megsimogatta a fia fejét. Elővette a dohánydóznit és cigarettát sodort, nem sietett, most már volt idő, majd újra megnézte a behívót.

— Tehetetlenek vagyunk, fiam! Huszonnégy ó- rán belül jelentkeznem kell. Megyek katonának

— és közben nagyokat, szippantott a cigarettából, remélve, hogy a füst. elfojtja a feltörő keserűséget. Az ebédről teljesen megfeledkezett.

— Hogy a fene egye meg a piszkos gőgöseit! Jődolgukban nem tudnak mit csinálni, hát a szegényt mennek szomorítani. Nyavalyás, rabló úri banda! Hogy az isten verné meg a piszkos dögjeit! — A gyerek csak bámult az apjára, nagyon

flfikán láMSTőr így feMútva. s valami különös - fülelem fogta el. Amikor az apja eldobta a ci* garettavéget, elővette az ételt.

— Gyere, fiam, együnk! — szólt, a fiú még mindig piszegett. — Ne búsulj, fiam, majd lesz valahogy, hátha azok a nagykutyák meggondolják magukat és jóra fordul minden. — Saját maga sem hitte, amit mond, dehát nem ő parancsol a világnak.

A fiú nem értette, hogy az apja mire gondol, de így is jól esett neki, hogy megtört ez a nagy csönd, melyben csak az ő szepegését lehetett hallani. Immel-ámmal kezdtek az evéshez, és sokkal tovább tartott az ebéd, mint máskor. Az ember alig evett egy keveset, a többit odaadta a fiának, megtörölte a száját és felállt.

— Nézd fiam, már nem sok kaszálni valóm van, ha akarsz, megvársz és együtt megyünk haza. — A gyerek helyeslőén bólintott.

— Jó, apu, én addig szedek szamócát és viszünk anyunak is — és már szaladt is a rétre, ahol még nem volt lekaszálva. Mire az apja befejezte a kaszálást, a gyerek már egy nagycsomó szamócát szedett, amit az ételhordó kosárba rakott. Már jóformán el is felejtette, mi is történt, örült a sok szamócának. Az apja megsimogatta a fejét és halkan, szinte nyögve szólt.

— Jól van. fiam, ügyes fiú vagy, anyád biztosan fog neki örülni. Fogd a kosarat és megyünk.

— Az ember még széjjelnézett és elindultak a falu irányába. Egész úton alig szóltak egymáshoz, a férfi a nyomorúságára gondolt meg a családjára.

Otthon az asszony már a kapuban várta őket Mikor a férjét meglátta, elébe szaladt és a nyakába borult, zokogva csókolta. A férjének is elszorult a szíve és alig tudott szóhoz jutni. — Ne sírj, asszony, ne sírj. Na, na, hagyd abba, ezen már úgy sem segítünk. Menni kell, hát akkor menni kell. — Alig tudta kinyögni ezt a pár szót.

A szomszéd asszony is sírva csatlakozott hozzájuk, kezét tördelve jajveszékelt. — Drága szomszéd, jaj, mi lesz velünk? A legnagyobb munka idején viszik el a családapákat. — Az asszony a kezét tördelte és a fejét ide-oda rázta.

A férfi csak most döbbent rá, hogy az ember milyen tehetetlen a sorsával. Egyik percről a másikra megváltozik minden, és most olyan nyomorultnak, olyan boldogtalannak érezte magát, hogy legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Igaza van ennek az asszonynak, eddig sem álltak valami jól, és most itt kell hagyni őket, hogy még nagyobb nyomorban, még nagyobb kínlódásban éljenek. Meg kellene őket vigasztalni, de hogyan? Semmi sem jutott hirtelen az eszébe, végül egy nagyot káromkodott.

— Az istent nyávogtok annyit! A fronton se hal meg mindenki, sokan visszatérnek. És ez a háború sem tarthat örökké. — Akadozva beszélt, szinte dühödtem Aztán legyintett, megfordult és bement a házba. Az asztalhoz ült, fejét a tenyerébe rejtette, úgy töprengett. Kintről még sokáig hallatszott a két asszony zokogása. Előtte pedig kitárult a front, hallotta amint bombák robbannak, golyók fütyülnek a füle mellett, és a halál őhelyette kaszál, kaszál és kaszál.