Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1979-04-24 / 17. szám

A balesetről már tudtak a városban, mi­előtt még hazamentek volna reggel hét őrá felé az első éjjeli műszakosok. Szinte pont­ban éjjel háromkor történt, hogy a fedő az ötödik tárnában, a „Napfény“ elnevezé­sű telep ötödik keleti szakaszán, húsz mé­ter frontszakaszon beomlott. Nyolc embert temetett be a kőzet, ötöt három óra alatt sikerült megmenteni, megsebesültek ugyan, de egyébként rendben voltak. Órák hosszat tartottak még á mentési munkálatok, a töb­bi három embert keresték. Végre, délelőtt tizenegy óra tájban, őket is megtalálták — holtan. Egyébkérít semmi különös nem történt. Baleket — öten életben maradtak, hárman meghaltak, tehát ezúttal még jól is mentek a dolgok. Az esti órákban már csak azok beszéltek a városban a balesetről, akiket közvetlenül érintett vagy sújtott. A rádió és a televízió helyi adásában hírt sem a- dott a balesetről. Minek az izgalom három munkás miatt, akiket agyonütött a bánya?! A világban nap mint nap annyi minden váltó zik, országok rázkódnak meg, városok om­lanak össze. Folyók .lépnek ki medrükből, hegyek okádnak tűz- és kénesőt, minek hát felizgatni magunkat három emberen, akik csak hivatásuknak estek áldozatul? A Ruhr-vidéken megszokja az ember az efajta híreket, hozzátartoznak a hétközna­pokhoz, akár a por. Tizenkét óra. A halottakat felszólították a napvilágra, az irodában pedig egybegyűlt az üzemvezet- tőség és az üzemi tanács, hogy megtárgyal­ják a körbecikázó kérdést: ki értesítse a családokat. Olyan feladat ez, amely alól a vezetők éppúgy igyekeznek kibújni, mint a szánalomra méltó családtagok barátai, végtére is, senki sem szeret jelen lenni a fájdalom első kitörésénél, hogy- aztán ott álljon a vigasztalanságban, mint egy go­nosztevő, aki rémületet plántált az előbb még derűs otthonba. Két család látogatására hamar akadt kül­dött, de a harmadik útra sokáig nem jelent­kezett senki, a jelenlevők mindegyike visz- szariadt ettől a feladattól, mert a család­nak három éven belül két fia maradt ott a bányában, az utolsó pedig, a huszonegy éves ifjú, most fekszik ott a halottas kam­rában, a fürdőház mögött. A bénult csendben hirtelen megszólalt Brinkhoff, az üzemi tanács tagja: — Majd én elmegyek! Határozottan mondta ezt, de a hangja rekedtes volt, és figyelmesen szemlélte kol­légáinak lárva-arcát, hogy lesz-e az utolsó pillanatban talán egy, aki átvállalná tőle ezt az utat. De a hét perc csupán meg­könnyebbülést árult el, hogy akadt valaki, és nem kellett, mint oly sokszor az elmúlt években, sorhúzással dönteni. Gyáva banda, gondolta, nagy a pofájuk, amikor nincs kockázat, de behúzzák a nya­kukat, amikor mondani is kellene valamit. Egyremegy, jelentkeztem, és kész, de sem­miképp se mulasszam el a meccset ma dél­után a tévében. A Haugk család, amelyet Brinkhoffnak fel kellett keresnie, a sok városszéli telep e- gyikén lakott. Haugk papa, akit a szilikó­zisa miatt tíz éve leszázalékoltak, kiskertjé­ben dolgozott, Brinkhoff észrevette, hogy időnként leereszti a gereblyéjét, felegyene­sedik, szeme elé tartja a kezét, és végig­néz az úton, ugyanazon az úton, melyen Brinkhoff jött. Az üzemi tanácstag megállt a kertajtóban: — Szervusz, Wilhelml Ne dolgozz már annyit, máskorra is hagyj valamit. Szép ma az idő- De hát kellett is már. Brinkhoff lassan és közönyösen mondta ezt. Úristen, milyen jó dolga van az öregnek, gondolta Brinkhoff, a maga ura, tehet a- mit csak akar. Semmiképp se mulasszam el a közvetítést. — Ja — mondta Haugk —, te vagy az, Fritz. Szervusz. Igen, a gyom, az csak nő és nő, egy kicsit minden nap kell törődni a kerttel, ha az ember látni akarja, mi a virág és mi a gyom. Semmiképp se mulasszam el a meccset gondolta Brinkhoff. Vajon Uwe játsziik-e? — Vársz valakire? — kérdezte Brinkhoff — Hogy vároik-e? Igen a fiam még nem jött meg, éjjeles, és mindjárt két óra. Biz­tos megint dupla műszakot vállalt az osto­ba kölyök. Most egy olyan rongyrázó lány­nak udvarol, mindenáron motorkerékpárt akar venni magának. Tudod, hogy van ez a mai fiatalsággal, csak el hazulról, a kert nem érdekli őket. De hát mindig ez a túl­órázás. .. Pedig nem lenne szüksége rá, ki­pótolnám neki a nyugdíjamból. — Hát igen — mondta Brinkhoff, és a meccsre gondolt, egy óra múlva kezdődik a tévében. — De hát persze ezek a fiatalok fejjel mennének a falnak — mondta az öreg Haugk, és kicsit bosszús volt. — Milyen gyártmányút akar venni? — kérdezte Brinkhoff. Motorkerékpár, gondol­ta, micsoda marhaság. Ki vesz ma még mo­torkerékpárt. Négy kerék mégiscsak négy kerék, és a fedél fölötte, az se kutya. Va­jon játszik-e ma Uwe? — Engem ne kérdezz, Fritz, én aztán nem ismerem ki magam. Valami olasz gyárt­mány. Mondhatom, az elmúlt estéken a fi­am meg a kislány folyton csak katalógu­sokat meg prospektusokat böngészett. Há­tul, ahol régen az istálló volt, garázst é- pített magának, remek, mondhatom. Még ki is tápétázta, mindenféle maradék tapétával. Kicsit tarka lett, de egyébként igazán csi­nos. Hogy micsoda ötleteik vannak ezek­nek a mai fiataloknak. — Haugk elégedet­ten mosolygott. Ha így folytatjuk ezt a locsogást, még el­Az illusztrációt Dolán György készítette. mulasztom a nemzetközi mérkőzést, gon­dolta Brinkhoff, de ezt mondta: — Hát igen. És tulajdonképpen mikor a- karja megvenni azt a berregőt. Sokba ke­rül? — Azt mondta, jövő héten. Én is örülök már, az a terve, hogy elvisz majd minden­féle galamb- meg baromfikiállításra. De nem szabad berregőnek nevezned. Azt mond­ja ugyanis, az ő gépe a legcsendesebb, a­mi csak kapható. Fonnál mérik az ilyesmit, valahogy így hívják. Uramisten, gondolta Brinkhoff, hogy is lehet ilyen gyanútlan, körülötte mindenki tudja a dolgot, de senki se mondta meg neki, épp nekem kell elmondanom, tetejé­be még önként is jelentkeztem — micsoda badarság. Vajon játsziik-e ma Uwe? — Tulajdonképpen, mit keresel itt mife­lénk? — kérdezte az öreg Haugk egysze­riben. — Galambokat akarsz venni? Brinkhoff az órájára nézett. Ha ez így megy tovább, gondolta, még elmulasztom a futballmeccset. — Szabadságon vagy? — kérdezősködött az öreg Haugk. — Nem, Wilhelm, az már márciusban megvolt, rendbe kellett hoznom a kis há­zamat, hát kivettem a szabadságomat. — Hát persze, Fritz, így legalább elvégez­heti az ember a dolgát. Azelőtt én is min­dig így csináltam. De most van időm, sok időm... Igen, gondolta Brinkhoff, rokkantnak kel­lene lenni. — .. el se hinnéd, mi mindent lehet meg­csinálni egy ilyen hosszú nap alatt. Nincs többé hajsza, se hajcsárok, se „mozgási mozgás!“, sem azt nem mondják többé, hogy ne színleljek fáradtságot. Most viszont kész vagyok teljesen, a tüdőm már nem bír­ja szusszal. Hidd el, megint félek, ha jön a köd, az mindig összeszorítja a torkomat. Nem sok haszna van az embernek a nyug­díjából. Kifacsartak, elhasználtak vagyunk, mire megörekszünk. De hát nem tehetünk semmit, így van ez. — Hát igen, munkások vagyunk — mond­ta Brinkhoff, és magában azt gondolta, hogy nem mindig a hajcsárok a vétkesek, hanem azok is, akik hagyják, hogy hajtsák őket. Remélem, nem mulasztom el a nem­zetközi mérkőzést. — Niggemeier eladja az egész dúcát, be­költözik a belvárosba. Tudod, a felesége ö- rökölte a nagybátyja házát, abba költöznek De ott galambot nem tarthat. így aztán ol­csón hozzájuthatsz. — És mennyit kér a galambjaiért? — kérdezte Brinkhoff. Ha tovább locsogok, még elmulasztom a közvetítést. — Ha akarod, beszélek vele. Vagy akár mindjárt oda is mehetünk, hisz csak pár házzal lakik odébb. Persze, ha akarod, és ráérsz.. . — Nem, Wilhelm — mondta Brinkhoff gyorsan —, tudniillik van egy olyan utam, hisz tudod... — Az istenért, Fritz, történt valami a bá­nyában? Az öreg Haugk alulról felfelé végignézte Brinkhoffot. Istenem, gondolta Brinkhoff, milyen gya­nútlan amikor pedig százan is tudják itt a környéken, hogy a fia a halottak közt van. Milyen gyáva is tud lenni az ilyen szomszédság, micsoda banda. Egy se mond­ta meg neki. Vajon Uwe játszik-e? — Igen, Wilhelm, a Napfény-telep, az ö- tödik keleti szakaszon. Hisz ismerős vagy ott még régről.. — Micsoda? A Napfény-telep? Az ötödik keleti szakaszon? Hát persze, ott mindig is rossz volt a kőzet. Az én időmben... min­den héten beomlott, mintha megbabonáz­ták volna, fejthettél, ahogy akartál, mindig lejött valami. És mégse zárták le az átko­zott telepet, mert ott volt a legjobb és leg­olcsóbb szén. Mit számít az a néhány ha­lott vagy sebesült Fő dolog, hogy sok le gyen a szén, és olcsó, fő, hogy a szénnel minden rendben legyen. Így volt ez mindig, és így is marad. Nem tudunk ezen semmit se változtatni. Jő, hogy már semmi dolgom azzal a bandával. Haugk egy ölyvpárt szemlélt. — Szép — mondta. — Már néhány napja figyelem ő- ket. Rém érdekes lehet a leánykérés oda­fent. .. Az újságban az állt, kérdéses, játszik-e Uwe, megint érzi a régi sérülését, gondol­ta Brinkhoff. — De hiszen — kiáltott fel hirtelen az öreg — mit Is mondtál? Az ötödik keleti szakaszon? Az ötödik tárnában? De hi­szen. .. hisz az én fiam is ott van. Te, Fritz! Most már mondd meg, mit örtént valójá­ban. A fia ragyogó balszélsö volt. Ha megfele­lő kezekbe kerül, talán szövetségi váloga­tott is válhatott volna belőle, ki tudja. Most ott ülhetnék a képernyő előtt, ha nem je­lentkezem önként. — Nyolcat temetett be, Wilhelm — mond­ta Brinkhoff nehezen forgó nyelvvel, és ér­deklődve szemlélte az ölyvök körözését. Mint két szélső, mormolta maga elé, de Haugk nem hallhatta. — Igen, nyolcat temetett be, ötöt nem­sokára ki tudtunk szedni, hármat beka­pott. Hisz tudod... Az öreg Haugk meggyújtotta a pipáját. Nem volt benne dohány, de az öreg együk gyufát a másik után gyújtotta, míg aztán annyi fapálcika hevert a lába előtt, mint a szétdobott marokkó-játékban. Haugk me­gint végignézett az úton, amelyen Brink­hoff jött. — Szóval hármat bekapott, azt mondod. Hármat! Fritz! Miért hármat? Igen, szóval ezért nincs még itt a fiam, ezért. Igen, így van ez. — És néhány percnyi nyomasztó csend után felnevetett, mintha az év leg­jobb viccét hallotta volna. — Szóval így van ez, Fritz. Te kezdettől , fogva hozzám készültél. És én hülye még azt hittem, hogy galambot akarsz vásárol­ni, Niggemeiertől, mert eladaja az egész dúcát... Az ölyvpár még mindig körözött, de az öreg Haugk a lábánál heverő elégett gyu­faszálakat bámulta. — Hát persze — is­mételte —, a Napfény-telepen mindig is rossz volt a kőzet, porhanyó, mint az om­lóstészta. Vajon felfogta-e már? Most már a meccs is kezdődik. Vajon Uwe játszük-e? — Szóval hármat bekapott, azt mondod... De miért hármat... miért nem kettőt... vagy egyet... vagy egyet se. — És hirtelen felordított: — Miért nem egyet se?! Miért? Miért? Fritz! Miért? Mert az uraik nem a- karják megérteni, hogy egy ember többet ér, mint egy tonna szén? Mi?! így van? Vagy nem? Uramisten, mennyire igaza van az öreg­nek, gondolta Brinkhoff, de mennyire. De mit tegyen az ember ellene? Beszüntesse a munkát? Haugk a házat nézte, éppen kijött a fe­lesége, végignézett az úton, de ügyet se ve­tett a kertajtónál, álló két férfira. Az utcán már feltűntek az első reggeli műszakosok, siettek, némelyik még futott is. Ezek még mind idejében elérik a közvetí tést, gondolta Brinkhoff. — De Fritz, hogy mondjam én ezt még a feleségemnek? Hogyan. Hogyan? — kér­dezte az öreg kétségbeesetten. — Mit, Wilhelm, mit? — És köszönöm, Fritz, hogy eljöttél. De hogy mondjam én ezt meg a feleségem­nek? Hogyan? — Bemegyek hozzá — mondta Brinkhoff. Megbolondultam én? Úristen, hát hogy jövök én ehhez... Talán majd még azt is . kéri, hogy az egész rokonságot én értesít­sem. Most kezdődött a közvetítés. Az öreg Háugk ollót fogott, és elindult az embermagasságúra nőtt szarkalábak fe­lé. Brinkhoff bevárta, amíg az asszony visz- szament a házba, aztán lassan utána indult. Az előszobát sült hal szaga töltötte meg, Hallotta, amint az asszony fazekakat, ser­penyőket tologat. Sokáig álldogált Brinkhoff az előszobában, lélegzete is el-elakadt, vé­gül, mint a gyerek, kabátja gombjain szá­molta: menjen, ne menjek, menjek Aztán gyorsan belökte a betámasztott ajtót: az asszony kissé meglepődött, hogy, a férje vagy a fia helyett egy idegen áll előtte. — Tessék? A férjemet keresi? A kertben van... De hiszen... nem beszélt vele az imént? Most meg kell mondanom, gondolta Brink­hoff, gyorsan mielőbb túllegyünk rajta. Gyorsan, gyorsan. Nem szólt. El akart indulni az asszony felé, de mégis állva maradt a küszöbön és kezében forgatta a kalapját, egyre csak a kalapját a kezében, a kalapját a kezében.. . Brinkhoff üzemi tanácstag észrevette, hogy az asszony szeme egyre nagyobbra tágul, majd azt is látta, hogy leroskad egy székre Aztán kiáltozni kezdett az asszony: — Nem! Nemnemnem! Nem igaz! Brinkhoff gyorsan megfordult, és kisza­ladt. Az öreg hosszú, kék szárakat vagdo­sott a szarka láb-tövekról, és odaszólt Brinkhoffnak: — Mindjárt jön a sógornőm, tulajdonképpen már itt kellene lennie. Vi­rágért jön, meg az ásómért. Prémbundája, az van, de ásója nincs­— Bemehetsz! — kiáltotta Brinkhoff, mi­közben elfutott mellette. — Bizony, Fritz, tudod... olyan rongyrá­zó lánynak udvarol, olyan .. Az ölyvpár eltűnt. Amikor az üzemi tanácstag ismét kint állt az utcán, csurgott róla a veríték inge a testéhez tapadt, a szemöldöke is gyön- gyözöt. Végigcsoszogott az utcán. Egy lel­ket se lehetett látni, a telep néptelen volt, a végén pedig, ahol az utca véget ért, az útszéli poros fűbe leült Brinkhoff, és meg­törölte az arcát. Istenem, micsoda emberek, ülnek a ké pernyő előtt és meresztik a szemüket a labdára. Micsoda emberek, csaik bámulnak, és rekedtre ordítják magukat. És én? Vajon Uwe játszik-e? Lukács Katalin fordítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents