Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-27 / 13. szám
i z NSZK fennállása 3a évfor- ^ dulőjának küszöbén a németek múltja újólag és még többet szerepel a jelen központi témái között, mint szerepelt néhány évvel ezelőtt. Erre számos kis és nagy, nem feltűnő és látványos alkalom adódik. A leglátványosabbak egyike most kezdődött 1979. január 22-én, hétfőn este. Az ARD televízióállomás harmadik csatornáján négy estén át a „Holocaust“ (szabadon fordítva: Tömegpusztítás vagy Emberek tömeges irtása) című amerikai tévésorozat német változatát sugározzák. Már maga az a kérdés, hogy a nyugatnémet televízió vajon sugározza-e a zsidóság ellen elkövetett nemzeti szocialista tömeggyilkosságnak családi drámává alacsonyított változatát, heves vitát váltott ki. Érzelmektől fűtött pro és kontra, éles ellentétek kerekedtek egyrészt a film esztétikai vonatkozásait, másrészt pedig a közvetítés tervének e- tikai-morális vonatkozásait illetően A vélemények ilyen felkorbácsolt kavargásában valószínűleg senkinek sincs igaza. Sokan a WRD (West Deutscher Rundfunk) felelőseinek érvelését vitatják, akik tudniillik megvették a Holocaustot több mint egymillió nyugatnémet márkáért. A valóságban hallatlanul problematikus, ha éppen nem teljességgel lehetetlen volt, hogy a németek mellőzzék a filmet, amely a zsidók erőszakos megsemmisítésére tett kísérletekről szólt. Különösen akkar, a- mikor erről már csaknem az egész világ tudomást szerzett. Le kell mondani azokról a jogos kifogásokról is, hogy tudniillik Bu- chenwaldból, Auschwitzből és a Te- rezinből a film (és a természetesen vele együtt járó. üzlet) hasznot húz. Heiner Mitchel, az evangélikus publicista így fogalmaz: „Mi, németek egy elmondhatatlanul közönséges Holocaustot rendeztünk. Van-e hát most jogunk ahhoz, hogy esztétikai aggályaink legyenek, amikor bemutatják, ahogyan az megtörtént?“ A gonoszság hétköznapiságának — ahogyan ez az SS-állam népirtó programjában megnyilvánult — a valóságban egyetlen eleme sincs, a- mellyel esztétikai okok megküzdhet- nének. Minden, Holocaustot ért bírálat során (a Holocaust értelemszerűen a „tömegmészárlás“ történelmileg nézve az Endlösuggal), a végleges felszámolással azonos jelentésű) ez volt minden vélemény érdemi tartalma. így volt ez abban a vitában is, amelyet a WID a filmről újságírók részvételével rendezett. Az egyik érvelő szerint az ezeréves múlt küzdelmeiben sokan végeztek szellemi munkát. Érzelmileg a- zonban a szellem német embere mindig és minden időben bizonyos fokú gyámoltalansággal nézett szembe a borzalmakkal. Margaret Mitscherlich ismét visz- szatért a férjével közösen publikált „Képtelenség a gyászra“ című elemző munkájára. Ő is csak azt állapíthatta meg, hogy a szörnyűségek utólagos helyrehozatala, az 1933 és 1945 közötti évek feletti gyász- és szégyenérzet aligha vállalható egy o- lyan korban, amikor a „legyen már egyszer vége“ egyre hangosabb szóbeszéd tárgya. Olyan sürgős lenne az a „megbánás“, amelyet — és nemcsak az NSZK-ban — érzelmileg olyan hosz- sú ideig és állhatatosan megtagadta!:? Mitscherlich szerint a Holocaust az NSZK számára a maga ö- rökös látszategyszerűsítésével egész jó lehetne. Valóban jó lehetne a film, ha valamennyi, néha elviselhetetlen giccsével, vagy drámai mondanivalójával, hiteles bizonyító erejével elérné azt, amit a szülői ház, az iskola, a sok irányú nevelés, a hivatalos felvilágosítómunka és a szerződtetett publicisztika az azóta eltelt években sem tudott elérni. Nevezetesen azt, hogy a világtörtéS» ..........., ... A ‘ 01 nelem legnagyobb gaztettétől az emberek érzelmileg megdöbbenjenek. A Holocaust csak egy darabkája az emlékezéseknek és figyelmeztető jelnek, amelyekkel az NSZK, mint a Német Birodalom múltjával megütközik. Ez évben éri el forr- pontját a nácik bűneiről folyó úgynevezett elévülési vita. Május 23-án az NSZK születésének 31. évfordulóján a Szövetségi Elnökválasztó Gyűlés új államfőt választ. A valóság az, hogy mind a lelépő, mind a valószínűleg hivatalba lépő új elnök — Walter Scheel, illetve Kari Garstens — a nácipárt tagjai voltak. A témát akaratlanul vagy készakarva volt „útitársaik“ újólag aktivizáltak. A múlt évben a Filben- ger-ügyi heteken át foglalkoztatta a sajtót. Baden-Württemberg miniszterelnöke, aki egyébként szintén köztársasági elök akart lenni, igen kétesnek nevezhető múltja miatt érzett önteltségében szimbóluma annak, hogyan kell felhagyni a lelkiismeret kutatásával, nem beszélve a „megbánás“ nehéz munkájáról. Mindennemű elutasítva lázit a szélsőjobboldali havi folyóirat, a Nation Europa: „Hát dobjunk ki most mindent, ami ellentmodn a rendeletileg előírt történelemszemléletnek?!“ 1979-ben lesz a 35. évfordulója 1944. július 20-ának is. A Hitler-el- lenes tisztek lázadásának ez az évfordulója már tavaly is szégyenteljes vitákra adott alkalmat. Mellesleg a vita az SDP parlamenti frakciója vezérének, Herbert Wehnernek az igazolásáért is folyt, aki (mint egykori üldözött antifasiszta) emlékbeszédet mondott az évfordulón. Pedig meg kellene ragadni az alkalmat, ha a németek demokratikus nyomokat is találnak abban a sötét múltban, nyilvánvaló a veszély, ha e nyomkeresésben a napi politika viszályai is szerepet kapnak. Jó lenne, ha az eddig a névtelenség homályába burkolt ellenállás tényeit is felszínre hoznák, és méltatnák azokat, ellentétben az eddigi gyakorlattal. A televízió mindenesetre eredeti filmeket fog sugározni az akkori úgynevezett népbíróság által lefolytatott perekről. Megrázó dokumentumok ezek. Évtizedekig nem bukkantak nyomukra, de röviddel ezelőtt Japánban kópiát találtak róluk. Annak idején Goebbels propagandaügyi miniszter vétette filmre a hírhedt Freissler bíró által tárgyalt ü- gyeket, hogy „elrettentő példákat“ teremtsen. Később győzött az a felismerés, hogy a filmek a német közönségből visszatetszést válthatnak ki, és ezért aztán megsemmisítették őket. A Holocaust-vita már a tévésorozat sugárzása előtt is teljes erővel folyt. Vajon ez az egész aktuális folyamatnak kis része csupán? Még nem lehet tudni, hogy ez esetben mi fog történni. Feldolgozzák- e vagy elfojtják-e a témát. A Holocaust című film kiváltja-e majd a nemzeti szocializmus holocaustjának valódi történelmi feltárlását? Az osztrák szemlélő vegyes érzelmekkel figyeli ezt a nyugatnémet próbálkozást. Hiszen ő is német nyelvű állam polgára. E polgárnak vetette a szemére a bonni kancellár, hogy bár része van a felelősségben, szemmel láthatóan nem okoz neki fejtörést. Helmut Schmidt szemrehányása mintha kevés lenne. Például a franciák — akik pedig joggal büszkék az ellenállásra — fokozzák az „e- gyüttműködést“, a kollaboránsok történetének feltárását. Egyszer már az osztrákoknak is kutatniuk kellene, milyen részük volt a történelmi Holocaustban. Nem önvádra, hanem önkritikára és komolyságra van szükség. A Weltwoche alapján V hírlik, hogy a Német Szövetségi Köztél hajlamosak arra, hogy egyszer s mindé ság kancellárja és egyes hatalmi orra lezárják a náci háborús bűnösök ügyét, és többé ne nyúljanak a „témához“, felháborodással szemlél minden erre való tőre Az egész békeszerető világ kvést, mert a fasizmus mos ite mint harminc évvel a második világháború befejezése után is él. A világ különböző országaiban ilyen vagy olyan formában felüti a fejét, és veszélyezteti a világbékét. Ezért a politikai oktatáshoz közölt segédanyagunkban ezúttal ezzel a kérdéssel foglalkozunk. N egyven éve, 1939. március 15-én a hitleri Harmadik Birodalom megszállta Prágát és a müncheni e- g> ezmény után megmaradt Csehországot, míg Szlovákiából német védnökség alatt álló bábállamot létesített. A München ben folyó tárgyalásokon még Hitler e- gyebeik között azzal a hazug érvvel próbálta elfogadtatni követeléseit Chamberlainnel és Daladier-val, hogy a „Szudé- ta-probléma“ megoldása az utolsó területi követelése Európában, és a megmaradt Csehszlovákia őt a továbbiakban nem érdekli. ,,Nem is akarunk cseheket" — mondotta ez alkalommal ingerülten Chamberlainnek. Az igazság a- zonban az, hogy Berlinben december e- lejétől kezdve már szorgalmasan dolgoztak Csehszlovákia teljes megszállásának előkészítésén. A müncheni egyezmény megkötése után a német kormány újabb és újabb — részben gazdasági, részben politikai természetű — követeléseikkel állt elő, amelyeket Prága kénytelen volt teljesíteni. így még november közepén megkezdték a Csehszlovákián keresztül vezető breslau — bécsi stratégiai autóút építését, melynek Hitler (egyelőre) azt a szerepet szánta, hogy a csehszlovák államon keresztül majdnem területen kívüli jogokkal felruházva összekösse a „Birodalmat“ Ausztriával. Mast- ny, a berlini csehszlovák követ már ekkor kijelentette francia kollégájának, hogy „országom nem egyéb tartománynál“. Eezenkívül még mindig nem történt meg a maradék Csehszlovákia határainak garantálása, melyet pedig a müncheni egyezménykor nemcsak a nyugati hatalmak, de Németország is kilátásba helyezett. E kérdés megvitatására Chvalkovsk? csehszlovák külügyminiszter február elején (tehát alig öt héttel Prága megszállása előtt) Berlinbe utazott. Chvalkovskyt Hitler „szívélyesen“ fogadta, és látszólag semmi jele sem mutatkozott annak, hogy a Harmadik Birodalom Csehszlovákia elleni agresszióra készül. A külügyminisztert minden esetre meglepte az a rendkívli fontosság, melyet mind Hitler, mind Ribben- trop a „zsidókérdés megoldásának“ tulajdonított, ettől téve függővé a megmaradt Csehszlovákia garantálását. (Egyébként Chvalikovsky azzal az utasítással ment Berlinbe, hogy gazdasági téren elfogadhatja a német-csehszlovák vámuniót is. Erről azonban ezen a tárgyaláson nem volt szó). Pedig a döntés már megtörtént. Csáky magyar külügyminiszter januári berlini látogatásakor Hitler ahhoz is hozzájárult, hogy Magyarország adott esetben megszállja Kárpátalját, amit addig élesen ellenzett. Hitler nyilvánvalóan azért változtatta meg álláspontját, mert megvalósítandó nagy „keleti tervei“ érdekében szerette volna a magyar reakció kormányát megfelelően lekötelezni. A kivitelezés a szokott módon történt. i" V 1939. március 15. Lépés felé Szlovákiában „zavargások“ kezdődtek, amelyeket természetesen német ügynökök szítottak. A szlovák autonóm kormány mind „autonómabban“ viselkedett, ami pedig szükségszerűen a központi prágai kormány beavatkozását kellett maga után vonja. A német rádió megint elővette a Csehszlovákiában folyó „véres németüldözések“ jól bevált receptjét, a- mi természetesen nem volt igaz. Hitler dolgozószobájában A német ügynökök sikeres munkája következtében Csehszlovákiában néhány nap alatt kaotikus állapotok keletkeztek. Hitler a végleges döntés időpontját a komplikációk elkerülése végett titokban tartotta. A német külügyminisztérium főbb tisztviselői persze tudták, hogy Prága megszállása március 15-re van kitűzve, és Göring még a krízis kezdetén is szándékolt nyugalommal San Remóban pihent, és csak a helyzet kiélesedésekor, érkezett sietve március 12-én Berlinbe. Ez összefüggésben állhatott a Göring és Ribbentrop között levő taktikai ellentéttel, amely már a müncheni egyezmény idején is kiütközött. (Göring Ribbentrop- nál jobban ismerte a német hadsereg helyzetét időzítés szempontjából el akarta tolni egy általános háború kockázatát). Tiso szlovákiai miniszterelnök március ll én a „cseh terror" ellen segélykéréssel fordult Hitlerhez. Hitler magához hívátta Tisőt, és közölte vele, hogy Szlovákiából német védnökség alatt önálló államot akar csinálni. Tiso ebbe ö- römmel beleegyezett. Minden rendben volt tehát, már csak a csehszlovák dráma utolsó felvonásának utolsó jelenetét kellett megrendezni. A prágai német követség március 13- án délután tudatta Chvalkovskyval: tekintettel a helyzet súlyosságára, kívánatos volna, hogy a külügyminiszter és a köztársasági elnök Hitlerrel folytatandó személyes megbeszélés végett Berlinbe utazzanak. A helyzet tisztázását maga Hácha elnök is kívánta. Az anhalti pályaudvaron Hácha elnököt még az államfőnek kijáró teljes tiszteletadással fogadták. Az elnök leánya, aki apját annak magas korára való tekintettel elkísérte erre az útra, Ribbentroptől rózsacsokrot kapott. Az Adlon-szállóban, amelynek homlokzatára ez alkalommal természetesen felvonták a csehszlovák lobogót, Hitler szémélyes ajándékaként az elnök lányát egy nagy doboz csokoládé várta. Ezt követte a színjáték következő felvonása, Hitler úgy nevezett „pszichológiai taktikája “ Nem történt semmi. Ribbentrop és Chvalkovsk^ ugyan folytattak egy rövid megbeszélést, de a cseh államférfiak arra vártak, hogy Hitler mikor hívatja őket. Sokáig kellett várniuk: a hívás csak éjjel egv órakor (Folytatás a 3. oldalon)
