Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-20 / 12. szám
M 9 David. Thrék* Sotkos áajos masters Egy tizenhároméves kis parasztgyerekről szól a történet, aki egy szép napon a fejébe vette, hogy otthagyja a falut, a földet és a városba megy mesterséget tanulni. A húszas évek elején történt. Nagy dolog volt akkoriban az ilyen elhatározás. Nem csoda, hogy az öreg Torkost, bajos édesapját erre a hírre elöntötte az indulat. Nem volt nagygazda. Hét holdja volt,, egy lova, egy tehénkéje, dehát azért kellett a ház körül a munkás kéz. Lajos volt a legnagyobb gyerek, rossz példa lenne a négy kisebbnek, ha a legidősebb fiú otthagyná a Riskát, otthagyná a Szellőt és az egész dolgot adő falusi világot. De még C9ak akkor veresedett el a füle tövéig az öreg Torkos, amikor meghallotta, miféle mesterséget választott magának a haszontalan. — Fotográfus akarok lenni. — így mondta. Még hogy ... fotográfus! No hiszenl Mert ha már valaki elmegy a faluból, akkor legalább tisztességes mesterséget válasszon. Mint Szabó István fia, a Jani. Az kovácsnak ment. Vagy az Asztalosék Marcija, aki nevéhez méltón a gyalupadhoz pártolt. Ilyen mesterséggel még büszkélkedhet is az ember. Akár vissza is térhet a faluba, ha úgy akarná egykor. De hogy... fotográfus?! Honnan is szedte Lajos ezt a rusnya gondolatot? Hát bizony nem szedte máshonnan, csak • házuk faláról. A tiszta, belső szobából. kezében fénylő karddal suhintott a világba, mintha éppen kiáltani akarná, hogy... éljen a császár! Ezt az utóbbit ugyan már csak a kis Lajos képzelete adta hozzá, mert édesapja elbeszéléséből Jól tudta, hogy ilyen ruha, meg ilyen paripa a válóságban nem is létezik. Gyerekfejjel éppen ezért, nem is huszár kívánt lenni, hanem... fotográfusi Amint már mondtuk, nagy zenebona támadt, amikor az öregek megtudták, mit forgat fejében a legnagyobbik fiuk. S ahogy az már ilyen helyen lenn! szokott, a Torkosék dolgába az egész falu beleszólt. Bodnárné azt mondta, hogy Lajos gyerek fejét az a kóbor fotográfus zavarta meg, a- kl évente kétszer eljárogat a faluba, és nagy albumából tarkánál tarkább nagyított képeket szedeget elő. A cifra képeket elhalványult kicsinyke másolatokról készíti, de olyan gyönyörűen, hogy mire elkészü valamelyik, már nem is hasonlít az erede tijére... Ami Bodnárné szerint nem hiba mert a nagyított kép mindig szebb, mint a kit ábrázol. Hát ilyen nagy mester volt az a fényké pész, s az ő tudását Irigyelte meg a tizen három esztendős Lajos gyerek. A sok dicséret után András gazda gon dolkodóba esett. Tisztességes úton nem le hetett azokban az Időkben valamire vinni ezt jól tudta, meg a felesége is hajtogatta hogy közeledik a tél... amúgy sincs ilyen Fodor Katalin illusztrációja Arról a nagv képről, amelyik megbecsültön és tiszteletet követelőén csüngött arany rámában a komód felett. Még virág is díszei gett alatta zöld üvegvázában. Igaz, hogy papirosvirág. .., de virág A kép, amelyik a kis Lajost megbabonáz ta, katonakép volt. Torkos Andris huszár korában. „Császárkép“. Így nevezték, holott az öreg Ferencjóska és az egész hozzá tartozó dinasztia akkor már régen a pokol sötét fenéikén pörkölődött. A képnek azon ban elfeledtek új időkhöz illő. új nevet csinálni. Így hát megmaradt császáriképnek. De Lajost az elnevezés nem is érdekelte. Csak a kép. Cifra, színes.. igen daliás kép volt. Két oldalán faragott márványoszlopot ábrázolt, amelyre zöld tölgyfalombok kúsztak. Négy sarkára ágyúkat, puskákat pingált az isme rétién mester, aki kigondolta, s a középé ben Torkos András ült legényesen, ágaskodó szénfekete paripán, sárgazsinóros, búza virágkék dolmányban, cinóberszínű nadrág ban, baljával a kantárt szorongatta, s jobb kor mezei munka... egy kenyérpusztftőval meg kevesebb lenne a háznál, isten neki. meg kéne próbálni... András engedett. Megnyinatta Lajost, hogy ne riasszon senkit a bozontos üstökével, váltás fehérneműt raktak a régi ládába, befogták a Szellőt és elindultak. A városban egyenest a megadott címre mentek. A mesterné fogadta őket, egy szúrós tekintetű szikár asszony, mivel az úr akikor is éppen valamelyik faluban kódorgóit kereset után. —No — mondta az asszony, miután szemügyre vette Lajost — osztán tudsz-e rajzolni? Mert az igen fontos ebben a szakmában. És fát hasogatni? Mert azt is kell Meg vizet hordani a szomszéd udvarbéli szivattyús kútról? — No — felelték erre — rajzolgatni éppenséggel tanult valamicskét a falusi is kólában, ahová télvíz idején eljárogatott. Fát hasogatni, meg vizet hordani minden falusi gyerek tud, mihelyt kibújik a tojásból. Bár... hát..: sose gondolták volna, hogy az ilyesmi a fényképezésnél megkíván- tatik. Aztán megcsinálták hivatalosan a szerződést. Három esztendőre. Ezalatt Lajos köteles engedelmeskedni a mesternek, mes- ternének. Köteles segédkezni, a házi munkában, ha a fényképezés gyatrán fungál. Ezért kap teljes ellátást, cipőtalpalást, é- vente egy öltözet ruhát, és ha jól meglesznek, a harmadik évben havonta 5 korona zsebpénzt is, hogy nagy fiú létére ne sza- ladgájon pénztelenül. De a mosni való ruhát hazaküldik, mert drága a szappan. Lajos hát maradt, s úgy látszott, nem bánja meg. Először egy igen nagy, igen világos szobába vezették. Ogy mondták, ez a műterem. Üveg volt teteje, oldala, bár az előbbi esős időben tökéletlennek bizonyult mert átcsepegett, csurgott rajta a víz. De mivel a vizet felfogták tálakban, edények ben, Lajos hamarosan rájött, hogy amit ká rosnak vélt hasznára válik. Aztán egy háromlábú masinába pislo gott bele. De igen megijedt, amikor a fekete kendő alatt fejükkel lefelé jelentek meg előtte az emberek. És csodák csodája. Ru házatuk mégsem borult vissza a fejükre Furcsaságot követett az idők folyamán mert olyan szakma volt az. Például egyszer egy esküvői képen a menyasszony ölébe varázsolódott egy pucér kisgyerek. Holott esküdni mert volna rá Lajos, hogy a csecsemőt a násznép nem hozta magával. Farsangon pedig a jelmezes boszorkány «áron ragadta a fehérhajú tiszteletest, holott nem is egy napon fényképezték őket. Ki tudja, meddig tartottak volna még a csodák, ha a mesterné egy napon, nyaklevessel fűszerezve meg nem magvarázza, hogy a sok ördöngösség a saját keze munkája, mivel egy lemezt kétszer is betesz a kazettába Ez kiparancsolta Latost a fcopí- rozórámák mellé az udvarra, ahol kevesebbet hibázhatott. Ám ez lett a vesztei Mert tudni kell, hogy akkoriban nem sötétkamrában, veres lámpa mellett másolták a képeiket, mint manapság. Négyszögletes farámákban kirakták a lemezeket a világosságra, ahol fényérzékeny papiroson, lassabban vagy hamarább előbújt a kép. Már aszerint, milyen volt az időjárás. Már akkor március elején járt az idő. A levegőben enyhe szél fújdogált és valahonnan a rétek felől tavaszillatot hozott, a- mely megbirizgálta a Lajos orrát. Olyan nedves, részegítő földszag volt, amit az ember rögtön a tüdejével érez és ujjongani szeretne tőle, bár nem is tudná okát adni. Lajos belebetegedett a tavaszba. Az étel nem ízlett, mellét mintha mázsás kő nyomta volna. A kopírozó rámákból elfeledte kiszedni a papirosokat s ezért szén- feketére sötétedtek..., s egyre csak az e- get nézte. A mesterné ecetet Itatott vele, és klisz- téroztatn! küldte a kórházba. A betegpénztárban ezt mondták, hogy nincs semmi baja, pedig a vak is láthatta, hogy sápadt a fiú és 9orvadoz. Még majd hektikás ’esz, — morfondírozott a mester — és üzentek a gyerek apjáért. Az öreg Torikos igyekezett is be a városba, mihelyt megkapta a hírt, de ő sem okoskodott ki Lajosból. — Majd elmúlik. Fiú gyerek, tetszik tudni. Növésben van éppen, látják... Maga sem tudja, mi baja.. .1 Lehet, hogy igaza volt. Talán Lajos maga sem tudta. Legalábbis akkor. De március végére ráeszmélt. Aznap nem rakta ki a rámákat az udvarra, hanem az asszony elé állt és kipakolt vele, hogy hát ő bizony haza szeretne menni! _ Mi jut eszedbe? — mordult rá az aszszony. — Majd húsvétra. Ügy beszéltük meg az apáddal. Egy évben csak egyszer van szabadság. — Nem is szabadságra akarok menni, asszonyság, hanem... véglegesen — Ugyan? És mi lesz a szerződéssel? Ebadta? He? Azt csak úgy dísznek csináltuk? — Már bizony én nem tudom, minek csináltuk, — válaszolta Lajos, — csak annyit tudok, hogyha nem engednek innét haza, akkor én meghalok. Meghalok én igen hamar, meglátja... _ Mit csinálsz, ebadta? Már miért halnál meg? Tán rosszul bánunk veled? Hiszen ha néhanap a nyakad közé is csapok, csak a te érdekedben teszem... — Tudom én aztl Nem is panaszkodom. Sem a mesternére... még kevésbé az úrra. A szakma is megfelelne... Meg a város is tetszik... Csakhát tetszik tudni, ha kiállók a rámák mellé és orromba csap az a jő friss földszag, amit a kertek alól hoz a szél, akkor eszembe jut a falum. A mező... a patak, az Istálló.. .1 Belehalok én, mester né asszony, ha nem mehetek haza... A mesterné megsimogatta Lajos arcát. E lőször, mióta szolgálatban van. És utoljára is. Lajos másnap útra kelt, gyalogszerrel...! Amint fütyörészve haladt az országúton, eszébe jutott, hogy az a fotográfus még arra sem tanította meg, hogyan kell császárképet csinálni.. . De nem bánta! Nagyot kurjantott, és a tavaszi szántást már együtt végezte apjával. TÖRÖK ELEMÉR versei: np <// luzp írás rozsa Tavasz van megjött a fecske a gólya lettél, a kedvem dalcsiholója hosszú álmából felébredt a föld létezésednek sorsa már betölt megújul minden mennyet csöndben szemed tükrében két drága gyöngyszem északi szél ha fújja az arcom fejemet mélyen öledbe hajtom melled mintha arany alma volna aranycsípődön holdfény a szoknya nyisd ki a szemed látod hajnal van fürödj meg velem tiszta patakban gyönyörűséges tűzpiros rózsa legyél a szívem örök lakója Ölelek tavaszt magamhoz Derűsen fénylik az ég felettem akár a mosoly reggel szemedben a mindenség kék bársonya rajtam komorló arcom fénybe takartam égboltom csöndjét betöltő slangom a végtelenség himnuszát hallom hajlok hűs patak tiszta vizére oltani lázas szomjamat véle hogy álmaink gyümölcse beérjen árnyéka rossznak soha ne érjen ölelek fénylő tavaszt magamhoz szívembe csillag-csendű nyarat hozz hordtam magamban csöndben e versem ösködből fakadt gyönyörű terhem ha a napnak ma jókedve lenne tűzpiros rózsa nyílna szivemben A vándor Baktat a vándor hó rajta a bunda álmodna nyarat magának ha tudna mögötte néhány emlék ez a kincse hátra-hátra néz jaj el ne veszítse Nem virít mosoly világ-sértő arcán bűvös méltóság sincs benne igazán de árva ember e télt világban mint üres erszény a ládafiában csillag se süt le a dermedt mezőre szomjas ennyire nem volt jobb időkre vinnék vágyai napfényesebb tájra hol szíve lenne mind m szépnek ágya i
