Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-02-21 / 8. szám

A leningrádi Elektroszila gyár műhelyfőnöke, Vla­gyimir Makarov mérnök, a kezemben levő riporter- magnóra pillantott: „Attól tar­tok, nem sikerül szót váltani velük. Beszélgetni nem tudnak látni nem látnak, de — tette hozzá mosolyogva — akár az egész műszakot is iklfogásta lanul végigdolgozzák. Meggyé ződhet róla. Ebédelni is elugor- hat közben. Ezeknek nincs szükségük ebédszünetre .. Makarov kissé félrehúzódott. Nem messze tőlünk, ahol több szerszámgép sorakozott egy­más mellett, olyasmi folyt, amit még sohasem láttam: ro­botok dolgoztak. Itt egyet-mást meg kell ma­gyaráznunk azoknak, akik nem járatosak ezen a területen, de érdeklődnek iránta. A lapok és folyóiratok valóban gyakran írnak robotokról, és közzéte szik az általuk készített „arc­képeket“. Időnként világszerte kiállításokon mutatják be a robotszerkesztésben elért ered­ményeket. Az egyik legnagyobb ilyen kiállítást tavaly rendez ték meg Moszkvában. Minden igen érdekes. Az egyetlen apró szépséghibája mindennek csu­pán az, hogy sem az olvasók, sem a kiállítások közönsége nem látja a legfontosabbakat, azt, hogyan is dolgoznak való­jában a robotok, miképpen csinálják az egyhangú, nehéz munkát, amelynek elvégzésére az ember megteremtette őket. Ezt a munkát figyelhettem meg az Elektroszila műhelyé­ben. Három szerszámgép között félelmetesen „emberi“ hozzá­értéssel cikáztak két robot manipulátor karjai. Az egyik felkapta a munkadarabot, rá­tette a marógépre, megmun­kálás után levette róla, félre­tette, majd újat rakott fel. Ebben a pillanatban jelent meg a másik robot karja. A félig megmunkált darabot nyomban továbbvítte az egyik, majd a másik esztergapadhoz. Amikor befejeződött a meg­munkálás, a munkadarabokat sorra leszedte a gépről, ha­lomba rakta, és sietett a kö­vetkezőért ... Nem sokkal ezután Kijevben beszélgettem erről a világhírű tudóssal, Viktor Gluskov aka­démikussal, az Ukrán Tudomá­nyos Akadémia Kibernetikai Intézetének igazgatójával. Glus­kov jószerivel mindazt tudja a robotokról, amit ma egyáltalán tudni lehet. — A robotok ugyan még nem váltak életünk nélkülöz­hetetlen részévé, de már a leg­jobb úton vannak — mondotta GluSkov. — ön szerszámgép­kezelő robotokat látott. Ezek már sok gépgyárban megtalál­hatók és különféle feladatokat látnak el. Van például ado­gató robot is. A raktárba teleszkópkarű targonca indul, majd speciális folyosókon és alagutakon át egyenesen a szerszámgéphez viszi az alkatrészt. Miért beszéltem a szállítás­ról, erről az egyszerűnek tűnő munkáról viszonylag részlete­sen? Azért, mert ma a ter­melésben ez az egyik legége­tőbb probléma és egyszersmind a legnehezebben „robotosít- ható“ munkakörök egyike is. Paradox helyzet alakult ki: a korszerű programvezérlésű szerszámgépek nagytudású szakemberek tennivalóit vállal­ják magukra, az ember, a ter­mészet ura, aki létrehozza őket, a szakképzetlen rakodó- munkás az anyagmozgató hely­zetébe kerül. Mi több: épp a nagy szakképzettséget igénylő munkákat lehet legkönnyeb­ben áthárítani a robotokra. Az anyagmozgatásra, a rakodásra, a takarításra, vagy mondjuk a háztartási munkákra már jóval nehezebb megtanítani őket. Az ember érzékszervei­vel és tudatával ugyanis egy­ségében fogja fel a világot. Agyúm? önműködően eligazít bennünket környezetünkben, és eközben olyan tevékenysé­get is végez, amelynek nem vagyunk tudatában. Első lá­tásra úgy tűnik, mindez „ma­gától" megy, ám itt valójában mód felett bonyolult szellemi munkáról van szó. Végül is a „legokosabb“ robot is képte­len lenne hiánytalanul ellátni az anyagmozgató munkáját? a tudósok kérdése: Mivé fejlődsz, robot? Csodálatas események zajlót}»jh u szemünk láttára: az emoer^ ,,dÚblőreí”, a robotok, melyek valaha az írók képzeletében szü­lettek, ma kilépnek a tudomábyos-fantasztikus regények lapjai­ról, elfoglalják helyüket a tudományos munkában, a láb orató­riumokban, tervezőirodákban és a gyárak műhelyeiben. A tudo­mány és technika új ága bontakozik ki: a robottechnika, omely arra hivatott, hogy megtegye a döntő lépést afelé, hogy mente­süljünk a nehéz, egyhangú és bem alkotó jgilegü munkától, hogy kifejlődhessen a sokoldalú ember. ‘ Kijevi tudósok. N. Amoszov akadémikus vezetésé­vel megszerkesztették a TAIR nevű integrált robotot. Különféle érzékelőkkel, optikai távmérővel, sajátos „aggyal“, valamint motorokkal szerelték fel. A TAIR képes arra, hogy megválassza a céljához vezető leg­p1nnrn«*»hh Utat, A lépegető vagy szállátó robot lába, járása, nem feltétlenül az emberi lábat és járást formázza. A ké­pen: a Mása nevű hatlábú lépegető gépezet, amelyet a Moszkvai Lomonoszov Egyetem Mechanikai Intézeté­nek és a Szovjet Tudományos Akadémia Távközlési Ku­tatóintézetének a munkatársai szerkesztettek. A kezelő utasítására számítógép irányítja a robotot, amely le tudja küzdeni a különféle akadályokat. a denevér, nem érzékeljük a mágneses mezőt. De mi akadá­lya annak, hogy a robotokat olyan műszerekkel lássuk el, amelyek mindezt érzékelik? Egyelőre a gépek „kezeket“ kapnak, hogy foghassanak, „lá­bakat“, hogy járhassanak. Vé­gül: „fejük“, is van: az elek­tronikus számítógép, amely­nek segítségével mind nagyobb hozzáértéssel végezhetik el különféle munkafeladataikat. Sok olyan munka van, ami­hez lépegető szállítőrobotok kellenek: a műhelyen belüli anyagmozgatáshoz, nehéz tere­pen valő haladáshoz, építkezé­sek területén történő közleke­déshez. Régóta kísérleteznek létrehozásukkal. A kérdés most . Időszerűvé vált, és a tudósok behatóan foglalkoztak vele. — Hány lába legyen a robot­nak? — Arkagyij Besszonov, a mű­szaki tudományok doktora nem vár tőlünk választ — mivel nekünk kettő is elég... — A mechanika törvényei szerint — mondja — azonban az ember másodpercekig sem állhatna meg függőlegesen. Csak azért állhatunk meg, a ’ábunkon, mert öntudatlanul állandóan működik bennünk egy „számítógép“, amely izma- nkat szabályozza, hogy meg­árthassuk egyensúlyunkat. Egy Stüábú robotnak ehhez túlsá­gosan nagy elektronikus szá­mítógépre volna szüksége. Le­gyen tehát soklábú robot? A Szovjet Tulományos Akadémia Géptant Kutatóintézetében ta­nulmányozni kezdtük ezt a problémát. Négy láb kevésnek mutatkozott, mivel a robot így nem lenne elég stabil. Mi tör­ténik hat lábbal? A feladat tüstént bonyolultabbá vált. Míg négy lábat hatféleképpen le­het előrehelyezni, hatot már 1030 módon! Számítógéppel megvizsgáltuk a ' járás vala­mennyi változatát, és kivá­lasztottunk néhányat a legjob­bak közül. Eredményeinket több ország szakemberei is elismerték. Néhány nap múlva megnéz­tük azokat az „acélbogaraikat“, melyeket a Moszkvai Lomono­szov Egyetem Mechanikai In­tézetének és a Szovjet Tudo­mányos Akadémia Távközlési Kutatóintézetének szakemberei fejlesztettek ki Dmltríj Oho- éünszkij' akadémiai levelező tag Irányításával. Jevgenyij Gyevanyln, a fizikai és mate- katikal tudományok doktora és Viktor Gurfínkel professzor el­kalauzolt a laboratóriumba, ahol ráérősen lépdelt egy so­pes átlépni az akadályokon. A kezelő csupán irányítja, hogy mit tegyen. Ugye, mennyire hasonlít mindez a lovaglásra? Az ember csak irányít, a többi a 16 dolga. — Csakhogy a lónak elég annyit mondani: Gyil — és el­indul. — Azt hiszem, léteznek már olyan robotok is, amelyek fel tudják fogni a hanggal közölt parancsot — mosolygott Gyev- janyin. Néhány nappal később Lenin- grádban viszontláttam őket a Leningrádi Műszaki Egyetem különleges műszaki kiberneti­kai tervezőirodájában. Valen- tyin Vaszoljev főmérnök felvet­te a mikrofont: — Vezényeljen! Ezen a kis táblán kétszáz parancsszó áll, válasszon tetszése szerint. Csak álljon kissé arrébb, különben esetleg a saját bőrén tapasz­talhatja, hogyan fogad szót a robot... A gép, miután megkapta a parancsot, megfordult, kinyúj­totta egyik hosszú manipulá­tor-karját, ökölbe szorította, majd szétnyitotta a tenyerét. — Most a kezébe adhat egy a- céllemezt, vigye a préshez és dolgozzon rajta az utasítás sze­rint — mondta a mérnök. — Ez a Ciklon 3/b jelű robot, so­rozatban készült. Még „fület“ is kapott... És nemcsak azt. Másnap Jev­genyij Jurevics professzor, a tervezőiroda vezetője néhány szerkezetet mutatott: — Ezek érzékelő markolók érintésjelzőkkel, melyek fény­lokációval és ultrahanggal mű­ködnek. Lézertávmérő szolgál azon tárgyak távolságának mé­résére, melyeket a robotnak fel kell vennie. Ez pedig Itt televí­ziós rendszer: a robot szeme. Amit Itt lát — folytatta a pro­fesszor —, a robotok követke­ző, második nemzedékének szé­les körű elterjesztését készíti elő. Fejlett „érzékszervek“ rendszere lesz a segítségükre, beleértve a televíziós látást is, és képesek lesznek előre nem ismert vagy megváltozott hely­zetekben önállóan cselekedni. Egyébként már vannak nálunk ilyen robotok; például az a ro­botgeológus, melyet nyolc éve szerkesztettek. Kőzetmintákat gyűjt, víz alatti vizsgálatokat végez. Jól szemlélteti, hogyan váltják majd fel az embert a robotok a kedvezőtlen körül­mények között végzett munká­ban. Abban látjuk legnagyobb jelentőségüket, hogy ott segít­sék az embert, ahol fáradsá­gos, nehéz vagy kényelmetlen a munka. Szemléletesen szólva: a robotok lehetővé teszik, hogy az ember gondolkodó, alkotó lény legyen. Jurevics professzor nagyon szenvedélyesen beszélt, ami ért­hető is, mivel ő az ipari robo­tok főkonstruktőre, és a velült kapcsolatos tudományos műnk* irányítója a Szovjetunióban. — A szovjet tudósok és tér» vezők már a hatvanas évekbe* foglalkoztak ezzel a kérdéssel — vette vissza a szőt a pro­fesszor. — Sok kísérleti modell készült, köztük univerzális ren­deltetésű robotok, fgy az UM—1, az Univerzál—50, az UPK—1, a hegesztőrobot és má­sok. Elkezdtük sorozatgyártását is, körülbelül négyszáz robot működik már az iparban. Sőt, külön munkahelyek is létesül­tek, ahol a robotok csoportját egyetlen számítógép irányítja. Ez egyidejűleg intézi a nyilván­tartást, az alkatrészellátást és biztosítja az ütemes munkát. A jövő: a számítógép kollektív és sok célra történő felhasználá­sával egész termelési folyama­tok robotosftása. Amit eddig végeztünk, még csak a kezdet. Az a feladatunk, hogy külön­féle rendeltetésű robotokat szerkesszünk az ipar, a mező- gazdaság, a közlekedés, a szol­gáltatás, az egészségvédelem számára. Tizenhat vezető ipar­ág, számos főhatóság, a Szov­jet Tudományos Akadémia és a főiskolák fáradoznak e feladat megoldásán. 1980-ig 4000—4500 különféle „szakmájú“ robot ké­szül el sorozatban. Ez szép szám, ha figyelembe vesszük, hogy néhány éve csak egy-egy példány volt belőlük az egész országban. Ha majd a gyárakat jől ellátjuk robotokkal, ez le­hetővé teszi, hogy mentesítsük az embert a nehéz, egyhangú, nem alkotó jellegű munkától és felszabadítsuk az igazi alko­tás számára. Az Elektroszila Gyárban meg­ismerkedtünk egy fiatal eszter­gályosnővel, Tamara Szoldato- vával. Pontosabban, csak volt esztergályos:, ma a tervező- mérnököknek és a tudósoknak segít a robotok „betanításá­ban“. „Azután mit csinál — kérdeztem, — A robotokat be­tanították, már dolgoznak is, nincs szükségük magára. Hun­cut mosollyal vonta meg a vál­lát: „Csak dolgozzanak, annál több Időm marad. Atképzem magam, és a robotok szerelésé­vel foglalkozom majd. Gondo­lom, elhiszi, hogy ez érdeke­sebb munka, mint az esztergá- lás“. I. Nyehamkin A robot szeme a tévékamera a lézertávmérő. Ezek kibővítik a gép lehetőségeit: meglátja és felisme­ri a tárgyakat és a részleteket, tájékozódni tud, el tudja olvasni az írást. A képeken: „láté-tapintó“ robot az Ukrán Tudományos Akadémia Kibernetikai Intéze­tében; mellette: az intézet egyik munkatársának arc­képe, melyet számítógép készített elektronikus szem segítségével. A robotok maholnap arcról megismerik az embert... A robotok „agya" az elektro­nikus számítógép. A komputer terem­tette meg a lehetőséget arra, hogy az emberi tevékenység bármilyen elemét és fajtáját gépekre bíz­zuk. A tudomány előtt ma nagysza­bású feladat áll: olyan univerzális automatát kell szerkeszteni, amely mesterséges értelem birtokéban, az elébe tűzött céloknak megfelelően aktív kölcsönhatásra lép környezeté­vel. Vagy az éjjeli őrét, aki több ezer ember arcát ismeri? Akár így, akár úgy, nagy szükség van „egyszerű“ robot- manipulátorokra is, olyasfé­lékre, amilyenekről fentebb szóltunk. Egyáltalán nem fon­tos, hogy a sajtoló- vagy a lyukasztőgép mellett középis­kolát végzett munkások állja­nak. Teljesen érthető, ha azok az ilyen munkával szemben előnyben részesítik a nagyobb szaktudást igénylő feladatokat. Ezért a szovjet iparban a fém­öntéssel kapcsolatos művele­tek: a lyukasztó-, a sajtoló-, a hegesztő-, a festő-munkafolya­matok elvégzésére robotokat terveznek. Az 1976-tól 1980-ig tartő tizedik ötéves terv kü­lönleges figyelmet szentel a robotgyártás fejlesztésének, va­lamint annak, hogy mind töké­letesebb robotokat alkalmaz­zanak a termelésben. A tudósok, a tervezők most azzal foglalkoznak, hogy a ro­botokat „érzékelő“ és „felfo­gó“ képességgel ruházzák fel. Némelyeikben ez azt az illú­ziót kelti, hogy a robotok mindinkább hasonlatosakká válnak az emberhez. Ez azon­ban nem így van. Az ember érzékszervei nem a legelőnyö­sebbek. Az egész elektromág­neses skálából csak a fényt érzékeljük, és a sötétben nem tudunk úgy tájékozódni, mint hasem látott hatlábü gépezet. Könnyedén felemelte kis ízelt lábalt és előrelépett, ügyesen haladva át a deszkák fölött, melyeket szándékosan raktak az útjába. Aztán a kezelő uta­sítása szerint hátrahúződott, jobbra-balra fordult. Majd hir­telen leguggolt, mind a hat lábával, aztán „lábujjhegyre“ állt... — Amint látják, „Mása“ min­den mozdulatát egyedül végzi — magyarázta J. Gyevjanyln. — Egyedül — ez azt jelenti, hogy a szerkezet agya egy számító­gép. Lényegében olyasfajta állatra, ízeltlábúra emlékeztet, amely önállóan használja a lábait, meg tud fordulni, ké-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents