Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-02-21 / 8. szám
Ötvenketten If a ) a 15 millióból J[ _____J Kedvező helyzetből indulok, ha volt iparistával készíthetek riportot. Az egy iskolában — bár más-más időben — eltöltött négy év egyformán kedves emléket jelent, máris bizalommal vagyunk egymás iránt, boldogan emlegetjük közös tanárainkat, és már mindketten kitárulkozunk. Ügy beszélgetünk, mint régi ismerősök, már- -már jő barátok. — Ma is csodálkozom azon, hogy hatvanháromban neki mertem vágni az iparinak, volt bátorságom elmenni Kosicére Jánokről (Janíky) — ez itt van Bratislavátől huszonhat kilométerre. Szülőfalumből már előttem is megpróbálkoztak néhányan az iparival, de egyiküknek sem sikerült. A kilencedikből kimaradva mindezt tudtam, mégis jelentkeztem. Nem állt a hátam mögött senki, azért fölvettek. Rám ez olyan bíztatásként hatott, hogy nagyon igyekeztem a tanulásban. Akartam, hogy jől menjen. Szép volt a négy íparista év, megismételném, ha lehetne. A tágas műhely egyik satupadja mellett ülünk, ott beszélgetünk. Körülöttünk a többi karbantartó végzi mindennapi munkáját. Azt hiszem, a kollégái nem irigykednek Palira, hogy ő ül, beszélget, fényképezik őt, inkább Pali jön zavarba. Sok a munka, nem lehet lazítani, a többiek keményen dolgoznak, ő meg tereferél. Látom is rajta ezt a nyugtalanságot, szóvá is teszem, de Szabó Pali magyarázza: — Tizen vagyunk itt a műhelyben, jól összeszokott, kitűnő kollektíva. Nem kell egymás segítségét kérnünk soha, jön az magától. Ha látom, hogy a mellettem dolgozó szorult helyzetben van, segítségre van szüksége, a- zonnal oda sietek. És ők is segítenek nekem. Tavaly megkaptuk a szocialista munkabrigád-érem bronz fokozatát. Ezzel ugyan nem akarom azt állítani, hogy a mi brigádunkban csupa angyal dolgozik. A tíz ember között akad ilyen is, olyan is. Ami mégis azt mondatja velem, hogy jó ez a brigád, az az, hogy mindenki beismeri a hibáját, nem takargatjuk a hiányosságokat. Így együtt teszünk arról is, hogy kevesebb legyen a hiba. Mert csak így lehet az „ördögből“ — már értem ezt képletesen, ha az előbb is így fogalmaztam — „angyal“. Az őszinte tekintetű szemek alá * alá mosoly húzódik az arcra. A műhely túlsó sarkában beindítanak egy esztergapadot. Akaratlanul is arra vetődik mindkettőnk tekintete. Pali arcáról eltűnik a mosoly, kisimulnak az arcizmai; mikor visszanézek rá, nyugodt, szinte bölcs arc tárul elém. — Mit mondjak magamról? . Kn- Sicsi iparista voltam, imádok fényképezni, modellezni, van egy fiam ás egy iányom. örömöm lelem a munkámban, a nyomdagépek javításában. Nyolc éve vagyok tagja a népi milíA szemei megcsillannak a neonfény- gyell, amikor megszólal: — Tíz éve dolgozom ebben a szakmában. Ez az idő épp elég ahhoz, hogy az ember megunjon egy munkaben. Még mindig a búgó esztergát fl- helyet, vagy munkát. De ahhoz is, hogy nagyon megszeresse. És én nagyon megszerettem. Hogy mégis mit? Azt, hogy minden nap, minden gép tartogat valami újat. Egyszer egyik, máskor másik hibásodik meg. Én valahogy fantáziát találok a gépek szétszerelésében, a hiba megállapításában, a meghibásodott, pótalkatrészek elkészítéséről nem is beszélve. Mert gyakran megtörténik, hogy egy-egy alkatrészt nem tudunk beszerezni, vagy csak hosszú idő elteltével kemény valutáért kaphatjuk meg. Az újságokat azonban valamivel nyomni kell, a gép nem állhat. Ilyenkor, a- mit tudunk, mi készítünk el. Tréfásan azt is mondhatnám, néha azt Is megcsináljuk, amit nem tudunk. A szükség mindenre rávisz. Csak a végén derül ki, hogy akarat kérdése az egész. Mindent lehet. Egy kis ötlet, kollektív munka, és máris kész az ú- jííás. Lejegyzem Pali utolsó szavait, rágyújtunk. Olajos, edzett munkáskéz nyúl a cigi után. Az első „stukkót" mélyen mellre szívja. Élvezettel, szertartásos gondossággal fújja ki a füstöt. Akár az ingázók a hajnali vonatokon. De hiszen Szabó Pál Is náciénak, Ha s részletek is érdeklik, beszélgethetünk. így mutatkozott be Szabó Pál, a Nyugat-szlovákiai Nyomdaüzemek 29 ponta ingázik — kapok észhez. A fél hatos busszal érkezik a fővárosba és délután ugyancsak fél hatra ér haza. Ilyenkor már a felesége is végez az óvódéban, vacsorára együtt a család a négyszobás új házban. Persze nincs ez mindig így. A nyugat-szlovákiai kerület hét kisebb, nagyobb városában is a Pali brigádja végzi a nyomdaüzemek karbantartását. Gyakran megesik tehát, hogy csak késő este tér haza. Megszokta már ezt is a család. Akárcsak azt is, hogy „takarodó“ után Pali a konyhát foto- kamrának rendezi át és fényképeket készít, vagy modellezik. Azt mondja, a modellezést azért kedveli, mert megvalósíthatja kicsiben az álmait, amit valamikor nagyban szeretett volna: hajó-, repülőgép-modelleket. Mire ezt így végig mondjuk, tövig ég a cigarettánk. Megindulunk a túlsó sarokban álló marógép felé. Ismerős szerkezet számomra is, az ipariban dolgoztunk hasonlón. Nem mondom ezt, csak gondolom. Pali, mintha gondolataimban olvasna, ezt mondja: — A megmunkáló gépek kezelését elsajátítottam már az iskolában. Mun- kábalépéskor nem is volt vele gondom. A nyomdagépekről azonban semmit sem tudtam. A gyakorlat, no meg az idő ezeket is megismertette velem. Ma már mind a harminc fajtát úgy Ismerem, mint a tenyeremet. — Osztálytársaid közül legtöbb ma már minden bizonnyal vezető beosztásban van. Te a tíz év elteltével is „melősként“ dolgozol, pedig a brigádban csupán neked van érettségid... — Ne is folytasd, tudom, hová a- karsz kilyukadni. Arra, hogy érettségi van a kezemben, és melős vagyok?! Ez így igaz, ugyanaz a beosztásom, mint a szaktanintézetekből kikerült társaimnak, csak a fizetésem magasabb néhány száz koronával. Számomra egyébként sem az a fontos, hogy milyen besorolásban tartanak nyilván, hanem az, hogy kedvemre való munkát végezhetek-e vagy sem. A munkáról pedig már elmondtam a véleményemet... Pali beszéd közben megindítja a marógépet, óvatosan ráereszti a megmunkálandó alkatrészre. Vékony csíkokban pereg a hulladék az a- nyagről. Felém fordítja az arcát, de érzem, hogy a munkadarabra figyel. Megérzi a gép búgásáből, mikor van üres járat, mikor kapcsolhatja ki a gépet. Azt hiszem, most értettem meg valójában, ml a munkaszeretet, hogy miért Ingázik Szabó Pál naponta. Mert csak az képes erre, akt úgy Ismeri a gép búgását, a meghibásodott nyomdagépek minden alkatrészét mint ő. Elgondolkodom, hátrább lépek, távolabbról figyelem őt. Hosz- szú percek telnek el így. Pali nem zavartatja magát, nyugodtan dolgozik. Ha nem szólítom meg, talán el is felejti, hogy ott vagyok. Már újra belemelegedett a munkába, amikor arra kérem, hogy menjünk vissza a másik sarokba, a satupadhoz, folytatni tovább a beszélgetést. — Tudják Itt a társaid, hogy tagja vagy a népi milfciának? — Persze. Ha gyakorlatról megjövök, gyakran megkérdik, merre jártunk, mit csináltunk. És én szívesen beszámolok nekik. Nyolc éve már, hogy ne térhessen vissza az előző egyenruhát. Miért? Nem akarok nagy szavakat használni, se frázisokat, de iavíts ki, ha nem jől mondom: Azért, hogy ne térhessen vissza az előző rendszer, a rég! kizsákmányoló világ. Én úgy gondolom, ez a mi legfőbb küldetésünk. Bólintok, nincs m Pali szavain. Timiire saját gondalataiva! fi mondta, mini egy h: Szabó Pál nemcsak 1 z is valamit wtióra vattásuk’ Valamit? Tőle telhetőén a legtöbbet! Zolczer János fotó: a szerző--------------------------A Hang Mielőtt UlsMltam volna az autóbuszra, a sofőrtől megkérdeztem, mikor indul. Öt perc múlva, még nyugodtan rágyújthat... — hangzott a válasz. Nem cigarettázom, más „közszükségleti“ cikk, egy Of Szó, vagy egy Smena után kellett néznem. A vásárt lebonyolítva felszálltam a buszra, a sofőr becsukta az ajtót, de mielőtt Indított volna, egészen furcsa dolog történt: egy hang „Jó reggelt, kedves utasaim“-mai üdvözölt bennünket. Ugye, nem hiszik? Pedig így volt. Nekünk, a busz utasainak is percekig tartott, míg elhlttük, hogy egy közönséges autóbuszban és nem repülőgépen utazunk. Ez a nap fői kezdődött: egy Ember vitt bennünket úticélunk felé. Az önkiszolgáló élelmiszerüzletben hosszú keresés után vakmerő ötletem támadt és a polcok végében álldogáló alkalmazottól megkérdem, hová dugták el az étolajat. Előtte azonban még legalább három- ’ szór körüljárom. Kit tudja miért... Őrmesteri hang tudatja velem, hogy tulajdonosa nem arra van ott, hogy a vevőket informálja és különben sem tudja, hogy hol tartják az étolajat. Lehet, hogy nem is árusítanak. A Hang hallatán az üzletben mindenki azt hiszi, veszekszünk. Miért is hangoskodik velem ez a — néni? — kérdem magamtól? Hány decibeles lehet a hangja akkor, ha valamilyen tévedésre merészeli valaki figyelmeztetni őt? A kiabálásban én maradok alul, elárusítók, vásárlók egyaránt megjegyzik a „fizimiskámat“, ez az, aki még az elárusítókkal is kikezd ... Ügy kell nekem, minek vásárlók olyan elárusítónál, akit — a vevők elriasztására tartanak az üzletben. éves karbantartója. I Tervei: O lyan harminc éves embert keresek, aki 1948. február 25-én született. Végigjárom a rozsnyói (RoäSöaJ, a pelsőci (Pleéivec), a tornaijai jSafárikovo) anyakönyvi hivatalokat, még a rozstiyői járási katonai parancsnokság dolgozóit Is megkérem, hogy segítsenek. Minden hiába. Ezekben a városokban nincs olyan ember, aki ezen a napon született volna. Végül a rimaszombati (Ri- mavská Sobota) Poőr József mellett döntök, aki február 24-én született. Az anyakönyvi hivatalban nemcsak száraz adatait őrzik, hanem személyesen is ismerik. Bíz tatnak, hogy csak egész nyugodtan keressem fel. Poőr József értelmes, okos és rendes ember Valóban: jóindulatú és szerény ember. Nyitrán, a Pedagógiai Fakultáson végzett, orosz-magyar szakos. Amióta az eszét tudja, tanító akart lenni. Az álma teljesült, és ma ott tanít, ahol valaha maga is lekoptatott valamit az iskola padjairól. — Jó a közérzete? — kérdem tőle váratlanul. — Igent — válaszolja azonnal, — minden úgy van. ahogy elképzeltem. Gömörí palóc vagyok. Bátyi és környéke a szükebb hazám. Mindig itt akartam élni, és sikerült Is. — Mire emlékszik a gyermekkorából? Milyenek az emlékei? — Szépek, nagyon is szépek ... Ötödikes koromig Zeberjén (Za- harovce] éltünk, laktunk, később költöztünk csak Rimaszombatba, de Zeherje mindig kedves emlék marad nekem. Sokat fociztunk, síztünk. Erzsi nénihez jártunk iskolába, és tőle, Csatlós Erzsébettől kaptam életem első köny vét. Még ma is őrzöm az ajándé kait, a szép könyveket. Szomorú esemény? Hát, nem tudok hirtelenjében valami Ilyesmit előkotorni. Szüleim munkások voltak, nem volt gyerekszobánk, de ezentúl mindent megtettek értünk, és mindent megadtak, amire szükségünk volt. Általában kitüntetett tanuló voltam, mindig igyekez tem, szorgalmas voltam, s ha valamit nem tudtam, akkor azt szorgalommal pótoltam... Az édes anyám sokat emlegette a háborút, és az biztos, hogy nagyon nehéz évek voltak. Nem szerettem volna akkor élni és örülök, hogy csak harminc évvel ezelőtt születtem .. — Születésnapja egybeesik az ország nagy ünnepével. Megszokta ülni a saját ünnepét? Poőr József — Szerényen, családi körben, az öcsémmel és a szüleimmel, és annak örülök legjobban, ha könyvet kapok ajándékba. Petőfi János vitézét kaptam valamikor nagyon régen, aztán Gajdar könyvét, majd az egyik tanítványom Berkesi könyvével ajándékozott meg... — Elfoglalt? — Ahogy vesszük. Huszonnégy óra oroszt és négy óra magyart tanítok. Jó a gyerekek közé bemenni. Szeretik, bár nem könnyű számukra, az orosz nyelvet, hiszen tulajdonképpen az orosz már a második idegen nyelv. — Tervei? — Nagy-nagy szeretettel tanítani, hiszen ha így teszünk, a tanulók is megszeretik a tantárgyakat, az iskolát és a tudást is... Minél több és jobb tanulót szeretnék útra bocsátani. Nagy élmény az, ha a pedagógusnak sikerül egy-két gyereknek adni valamit, és jó, ha szeretettel emlékeznek rá; öröm, ha újévkor küldenek egy levelezőlapot, ha találkozunk, elbeszélgetünk... Azt hiszem, magam is szívesen találkozom majd újra Poőr Józseffel, és szívesen elbeszélgetek vele, hiszen egész lényéből és minden szavából jóindulat, emberség árnd. t —nth— A szerző felvétele A bevásárlásnál azonban mégsem vagyunk annyira | kiszolgáltatva a Hangnak, , mint néhány irodában, hí- , vatalban, ahol megbántva, ■ megsértve sem fordíthatunk hátat az illetékes íróaszta- , Iának, habár nagyon szívesen megtennénk. Ehelyett „apró“ figyelmességekkel — francia pezsgő, mon chéri, g angol cigaretta, a figyelmesség értéke az ügy fon- jj tosságával nő — próbáljuk f kiengesztelni a Hangot. Ml, | a megsértettek, a lekiabál- J tak. Néha megsajnálom ezen '■ hangok tulajdonosait, hiszen az élet ezer más helyzetében ők is éppolyan kiszol- í gáltatottak, mint mi, akikkel szemben lépten-nyomon éreztetik a hatalmukat. Le- J hét, hogy az őrmester hah- . gú elárusítónőt előző nap „átejtette“ a zöldséges, és ő ezt nagyon meghunyászkodva el is tűrte, ne hogy a következő vásárlásnál ő kapja a félig rothadt sárgarépákat. A zöldségesen viszont egy hivatalnok áll bosszút, aki kárörömmel küldözgeti őt egyik ajtóból a másikba nagy örömét lelt a testes asszonyság bolyongásában, butácska kérdezés- ködösében. Nem lehetne megállítani ezt a körforgást? De igen. És meg is kell állítani. Lehet, hogy a Bratislava— Komárno vonalon közlekedő autóbusz sofőrje 7z első fecske. —ze—
