Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-19 / 51-52. szám
» t* hagyományos tüzelőanyagok: a szén, a kőolaj, a földgáz még j_ ideig megőrzik elsődleges szerepüket. A készletek azonban nem kifogyhatatlanok, Becslések szerint az energia hordozók lelőhelyei 150—200 éven belül kimerülnek, vagy kitermelésük gazdaságtalanná vaui « jövő egyik meghatározó energiaion-asa az atomenergia, később pedig a fúziós energia lesz. Az űrhajózás és az jitechníka rohamos fejlődése azonban n.ar napjainkban lehetővé teszi a világűr energetikai hasznosításának tervezését. Az eddig elért űrsikerek alapján a kutatók bíznak benne, hogy a kozmoszban létesítendő naporőműveknek nagyon fontos szerepük lesz a holnap energiaellátásában. Amikor 1968-ban Peter Glaser mérnök, az energiaválság megoldására földkörüli pályán keringő naperőművek — műholderőművek — létesítését javasolta, elgondoló sát sok szakember fantazmagóriának tartotta, annak ellenére, hogy mind a szov- |et, mind pedig az amerikai ürkísérletek sikerei a terv kivitelezhetősége mellett szóltak. Miért lenne érdemes már a sztratoszférán túl felfogni a napsugárzást? A napenergia hasznosítására már több országban épültek földi kísérleti berendezések Valamennyi a hőgyűjtőkben (kollektorokban) csapdába esett naphőt hasznosítja. A jövö még fejlettebb földi naperőművei színtartás villamosenergia-szükségletét fedezné, A kutatások keretében tisztázni kell — a fogadó antennarendszerek lakott területen való célszerű elhelyezése miatt — a mikrohullámoknak az emberi szervezetre kifejtett hatását. Ma ugyanis még nem ismeretes pontosan az emberi szervezetet nem károsító sugárzás mennyiségének a felső határa. Az Egyesült Államokban négyzetcentiméterenként 10 milliwattot, míg a Szovjetunióban — jóval szigorúbban — csupán 0,01 milliwattot engednek meg az előírások. A bizonytalan tűréshatár miatt néhány szakember a fogadó antennarendszert „elkerítené“ a környezetétől, mások nem tartanak szükségesnek semmiféle óvintézkedést, sőt az antennák alatt a nö vénytermesztést és állattenyésztést is lehetségesnek tartanák. Energiaátalakítás szempontjából — a föl di naperőművek analógiájára — hőhasznosítású és fényhasznosítású ürerőművek létesítését tervezik. Hőhásznosít'ás esetében négy — egymás mellé kapcsolt — egyen ként 5,5 kilométer átmérőjű tükörrendszer a gyújtópontban elhelyezett elnyelőre ve títené a napsugárzást. A koncentrált nap hő hélium gázt hevítene fel, amely pedig turbogenerátorokat hajtana A generáto rokban végzett- munka után a gáz — ha talmas radiátorok felületén lehűlve — újból visszakerülne az elnyelőbe, hogy a tén a hőhasznosítás elvén működnek (a kollektorok által befogadott napsugárzás hője gázt hevít fel, és a gázzal hajtott turbogenerátor áramot termel), vagy a fényhasznosítás elvén (a napfényt napelemek közvetlenül villamos árammá alakítják). Mindkét rendszer a földfelszínre jutó napsugárzást hasznosítja, amely azonban korántsem állandó, hanem sok tényező függvénye. A földfelszínre merőlegesen beeső napsugárzás — a légkörön áthaladva — a világűrben mért energiájának 36 százalékát elveszíti. A napszakok váltakozása, a borús idő, a levegő szennyezettsége, a földrajzi adottságok, mind befolyá solják az adott területen- a földfelszínre jutó napsugárzás mennyiségét. Mindezek következtében a napsugárzásnak az egyen lítő környékén mért négyzetméterenként 870 wattos fajlagos teljesítőképességével szemben például a Német Szövetségi Köztársaság területén csak négyzetméterenként 100—150 wattos értéket mutatnak a műszerek. A légkörön kívül viszont az egy négyzetméternyi földi területre számított, adott idő alatt mérhető sugárzás átlagos energiája hozzávetőlegesen hatszorosa an nak, ami valóban megérkezik a Földre. Ez a bőség indokolja az energiának már az űrben végzendő összegyűjtését. Az amerikai űrkutatási hatóság (NASAI 1974 óta az energetikai kutatási és fejlesz tési hatóság (ERDA) 1976 óta foglalkozik műholderőművek létesítésének tervével. A kutatásoknak arra a kérdésre kell választ adniuk, hogy egyáltalán megvalósítható-e ez a nagyszabású terv? Az ERDA a földfelszínhez képest állandó helyzetű (geostacionárius) pályán keringő müholderőművek földkörüli pályára juttatását tanulmányozza. Ezek a — tűk rökkel nagy napelemekkel befogott — napsugárzás energiáját mikrohullámú rádiósu gárzássá alakítanák, majd nagy pontossággal a Földön elhelyezett antennarendszerre irányítanák. A sugárzást — villamos e- nergiává visszaalakítva — a meglevő energetikai hálózatba lehetne táplálni. Egyetlen ilyen űr-erőmű - tízezer megawatt teljesítményt adhatna (annyit, mit hat atomerőmű együttesen, s mintegy egymillió ház körfolyamat élőitől kezdődjék. Egy ilyen műholderőmű 100 ezer tonna súlyával 13- szor nehezebb lenne az Eiffel-toronynál. A fényhasznosítás elvén működő napelem-erőművek parányi változatát az űrtechnikában már alkalmazzák a mesterséges holdak és űrszondák energiaellátásé; ra. A műholderőmű kollektorának 25x5 kilométeres téglalap alakú felületén 14 milliárd napelem alakítaná közvetlenül villamos energiává a napfényt. Ez a berendezés is 100 ezer tonnányi súlyú lenne. Az ilyen napelem-erőművek technikailag egyszerűbbek, de mert a mai napelemek hatásfoka mindössze 15—18 százalék, a gazdaságos megoldáshoz előbb nagyobb hatásfokú, könnyebb, vékonyabb és olcsóbb nap elemeket kell kifejleszteni. A naperőművek szerkezeteit csak újszerű, különleges szállítóeszközökkel lehetne földikörüli pályára juttatni. A Boeing által tervezett — Ismételten felhasználható, folyékony üzemanyaggal működő — szállító űrrepülőgép 230 tonna hasznos terhet Juttatna 250—300 km magasságban kijelölt parkolópályára. Az Apollo űrhajóhoz hasonló méretű szerkezetet visszatéréskor rakétahajtóművek fékeznének le, hogy 3 km/óra sebességgel ereszkedjék a kijelölt leszállókörzet vízfelületére. Másik, kisebb űrrepülőgép a dolgozók százait szállítaná a már földköri szerelőpályán keringő szerkezeti elemek összeszerelésének „helyszínére“. Miután a műholderőmű a parkolópályán üzemképes állapotba kerül, már saját „termelésű“ energiájával távolodna kb. 300Ö kilométeres távolságban kijelölt végleges geostacionárius pályájára, ahol megkezdhetné az üzemszerű energia sugárzást. A földkörüli szerelőpályán 200—500 mérnök és technikus végezné az összeállítást, a végleges geostacionárius pályán viszont már csupán 10—20 főnyi karbantartó személyzet teljesítene szolgalatot. A műholderőművet megfelelő kényelmi berendezésekkel is ellátnák, megteremtve a feltételeket a hathónaponként cserélődő személyzet életéhez és munkájához. A Delta nyomán KIRÁNDULÁS Nem is olyan régen, néhány éve is még viták folytak arról, hol is kell az őshazát keresni: az Uraitól keletre, Ázsiában vagy pedig az Urál nyugati, európai oldalán? A vitára az adott okot, hogy a tudósok egy része fölfedezett, illetőleg fölfedezni vélt némi rokonsá got a magyarral rokon finnugor nyelvek s a közép-ázsiai Altaj hegységről elnevezett al- taji nyelvek: a török, a mongol nyelvek között, s ebből arra következtettek, hogy a magyar nyelv bölcsője is valahol Bel- ső-Ázsiában lehetett. Megerősítve érezték föltevésüket azáltal is, hogy a magyarokkal nyelvileg rokon népek, mégpedig a velük legközelebbi rokonságban levő vogulok és usztjákok ma az Uráltól keletre, az Ob folyó vidékén élnek (ezért is nevezik őket obi- ugoroknak). Hova is induljunk már most: Ázsiába — vagy az Urál nyugati lejtőire, a Volga síkságára? Egy bizonyos: az, hogy keleten, napkeleten kell keresnünk valahol az ősi hazát. Induljunk hát el arrafelé, aztán majd meglátjuk, hogy hol keli megállnunk. Egyelőre menjünk a Volga-könyöktől keletre levő területre, ahol időszámításunk előtt mintegy háromezer évvel vagy még régebben egy nagyjából egységes, azonos nyelvet beszélő nép vagy népcsoport élt. E nép egyes csoportjainak, törzseinek elszigetelődése vagy elvándorlása folytán eltérések alakultak ki a csoportok nyelvében is, s az eltérések idővel egyre nőttek, sokasodtak. Innen van az, hogy a mai magyar ember, ha észrevesz is némi rokonságot a finn vagy az észt nyelv s a maga anyanyelve között, mégsem érti meg a másik nyelvet beszélőket. Az egyes szavak azok az iránytűk, tájolók, amelyek évezredek távolából is biztosan mutatják, jelzik a hajdani e- gyüvétartnzást, sőt még azt is, hogy hol lehetett ez az ősi haza. Lássuk csak. A tüskésdisznó vagy sündisznó neve, a sün a magyaron kívül megtalálható több rokon nép nyelvében: a Volga vidéki cseremiszeknél például süly (a mi nyelvünkben is él 1-lel végződő sül a- Iakja a szónak: például a „tarajos sül“ nevét ismerjük a természetrajzból), a finnben siili — de megvan az észtek és a mordvinok nyelvében is. Mindebből arra kell gondolnunk, hogy a szó megvolt az ősi hazában együtt élt nép nagyjából közös nyelvében is. Ott kellett lennie tehát ennek a területnek, ahol a sündisznó is megtalálható. A természettudósok megállapítása szerint a kis tüskés állat nem fordul elő északabbra, mint a 60—61. északi szélességi kör, tehát az ősi haza északi határa a mai Leningrád vonalánál északabbra nemigen lehetett. A rokon nyelvekben előforduló egyes növények és fák nevei is igazolják ezt az északi határt. De hol keressük a keleti ha tárt? Erre is találunk támpontot a nyelvben. A mézgyüjtő szorgalmas kis rovar, a méh neve ugyancsak előfordul a legtöbb rokon nép nyelvében: a finn nyelvben mehilüinen, a cseremiszben müché a rnegfe lelője, hasonlóképpen közös a méhek által gyűjtött méz neve is a magyarral rokon nyelvek ben (a finnben pl. mesinek, a mordvinban mjedjnek hangzik) Olyan vidékeken kellett hát lennie az ősi hazának, ahol a mézet gyűjtő méhek előfordul nak. Ez a terület a régi időben nem terjedt túl az Urál nyugati oldalán: Szibériában és Turkesztánban csak a XVIII. században honosították meg a méhtenyésztést orosz telepesek. Ebből az következik, hogy az őshaza keleti határa nem lehetett túl az Urálon, tehát Európában kellett lennie. Megerősítik ezt más olyan növény- és állatnevek is, amelyek a rokon népek nyelveiben is előfordulnak. Ilyen közös ősi eleme nyelvünknek a hárs-, a fűz-, a fenyő-, a nyír-, a szil-, a nyárfa neve (maga a fa is), a hagyma, az eper, a meggy (amely eredetileg bogyót jelentett), az állatok nevei közül ősi a hal neve (a vogulban és osztjákban chul, a finnben kala), s egy csomó halnév: a keszeg, az őn, a menyhal, továbbá a nyúl, a nyuszi, az egér, a már említett sün, a róka, a hód, az eb (kutya) és a ló (a vogulban IU). S ha egy állat neve véletlenül hiányzik a magyarból, az nem mindig jelenti azt, FINNUGOR SZA VAINK hogy nem ismerte az őshazában a magyarság: sokszor a- zért veszett ki az ősi szó, mert babonás félelemből tilos volt kimondani. A medvét még a mai vogulok és usztjákok is csak körülírva emlegetik, ilyesformán: „az erdei öreg", „a karmos öreg", a „subás ö- reg“. A mi nyelvünkből is kiveszett a medve ősi neve, mert babunás félelemből senki sem használta, helyette aztán mai hazánkban a szlávoktól kölcsönöztük a medve szót lamely szó szerint azt jelenti, hogy mézevő — tehát maga is affele babonás körülírás szülötte, mint az „erdei öreg“ vagy a „subás öreg“). A madarak közül ősi örökségünk a liba ma már kivesző régebbi neve, a lúd la vogulban lunt, az osztjákban iont — s eredeti jelentése az. hogy: madár), a hattyú, a fájd, a fogoly; a rovarok közül a méhen kívül az ősi hazából hoztuk a hangya, a légy, a szú nevét. Úsi eredetű eleme szókincsünknek a háló, a vejsze (nád bőd vagy vesszőből készített halfogó rekeszték), a hajó, a nyíl, az íj, s amivel a nyilat kiröpítették, az ideg, valamint a lő, a fog ige. A megszerzett zsákmányt el is készítették, el is fogyasztották eleink; ősi eredetű szavaink a fő, a főz, a süt, a fazék meg a lé is, az eszik, az iszik, a köles (vogul köles), s a kenyér (a vöt jakban kenjyr — s ott azt jelenti: dara, derce). Ez a szó figyelmeztet arra, hogy a szavak jelentése, jelentéstartalma, illetőleg az a tárgy, dolog, amelyet eredeti leg jelöltek, idővel nagy változáson mehet át. A ház oldalát jelentő ősi szavunk, a fal eredetileg növényi fonadékból készített rekesztőhálót jelan- tett, később vesszofonadékut amelyet a kunyhó falaként sárral betapasztottak — s így alakult ki végül mai jelentése Agy szavunk is őshazai örök ségünk — de természetesen ez sem a mai négylábú fekvőa) kalmatosságot jelentette ere detileg, a zürjénben ma is annyit jelent: „nemez“, „rénszarvasbőr“, amelyet tudniillik fekvőhelyül a földre terítenek S ha már a ház berendezésé nél tartunk, mondjuk el, hogy ősi eredetű az ajtó, a küszöb s a ház neve is nyelvünkben, valamint a lakik s az épít je lentésű rak ige (a finn rákén ta azt jelenti: építeni). A ház ban látható holmik közül u gyancsak az ősi hazából hoztuk magunkkal a lepel, az öv, a szíj, a fúró, a kés, valamint a nyereg, az ostor s a kengyel nevét. (A kengyel talán összetett sző: egyik föltevés szerint első tagja a nyelvrokonainknál „bőrharisnya“ „rénbőrcipő“ jelentésben élő kengy, második tagja a valaminek alja jelentésű al szó: e magyarázat szerint annyit jelentene tehát, hogy „talp alá való“). A természet viszontagságaival küzdő régi ember természetesen megnevezte a természeti jelenségeket s a természeti világ tárgyait is. Ősi e- redetű ég, menny, világ,, villám szavunk, a csillag, az éj, a hajnal, a víz, a jég, a hő; a fagy, a tó, a vadon, az ár, a hegy, az orom, a tűz; a domb, valamint az évszakok nevei közül a tél, a tavasz, az ősz. (A mi tél szavunk megfelelője a vogulban tel, a cseremiszben tül, a votjákban tol, a finnben talve.) Negyedik évszaknevünk, a nyár bizonytalan eredetű, legvalószínűbb, hogy a honfoglalás előtt vettük át valamelyik ótörök nyelvből. Legtöbb testrésznevünk köny- nyen fölfedezhető nyelvrokonainknál: a fej (fő) megfelelője a finnben pää (a magyar f szabályosan fejlődött egy ősi p hangból), a fül (régen fii) a vogulban pilj, az osztjákban psl, a máj a vogulban mait stb. Ősi finnugor örökségünk ezeken kívül még az áll, váll, mell, epe, könyök és arasz szavunk. A testrésznevek között is a- kad összetett szavunk: igaz, hogy ma már elhomályosult összetétel: az arc. Az orr + száj (régen: szá) jelentette az arcot, az orcát a régi emberek számára; hasonló összetételekkel találkozunk rokon népeink nyelvében is: a vcenlban „orr- -száj“ (njnl-tus), illetve „orr- szem“ (njal-sem). az észtben ..száj-szemek“ Fsuu-sümad) ösz- szetétel jelölte, jelöli az arc fogalmát. Ide tartozik voltaképpen a gyalog szó is, amelynek eredeti jelentése láb volt, finn megfelelője, a jalka ma is lábat jelent. Ugyancsak ősi testrésznév rejlik az „éhgyomorra“ jelentésű népies állomra kifejezésben is. A ma már elavult jonh, joh szó (vogul megfelelője) „gyomor“, „belső rész" jelentésben élt nyelvünkben. Az éhum tehát voltaképpen egy éb-jonh összetételből alakult, s azt jelentette szó szerint: „éhgyomor“, „üres gyomor.“ Rokonságot jelölő szavaink legnagyobb része is ősi, finnugor eredetű, így az apa, az anya, a fiú, az öcs (eredeti jelentése „húg“), az ip,' a nap; a meny, a vő, a lány. Maga az ember is ősi eredetű szavunk: elsii eleme, az em annyit jelent: „nő“ (ez a szó rejlik emse meg Emesa szavunkban is), második tagja, a bér pedig voltaképpen a férj, férfi szó „fér“ tápjának felel mag: az ember tehát szóról szóra annyit jelentett: „nő + férfi.“ A számnevek les-többje szintén finnugor eredetű nyelvünkben: az egy, a kellő, a három, a négy, az ót, a hat. A hát, a- znnban már iráni jövevény, a- károsak a tíz meg a száz, mivel pedig e szavak más rokon nép nyelvében is megvannak, arra kell gondolnunk hogy már az ősi hazában, a lobbi rokon néppel való együttélés i- dején kerültek kapcsolatba ő- seink a fejlettebb műveltségű iráni kereskedőkkel. E legősibb örökségünkről még említsük ineg, hogy szókincsünknek minteev ezer szava tartozik hozzá, ami nem tűnik túl nagy számnak, ha mei szókincsünk több tíz-, sőt százezer szavára gondolunk, de ott van még az a sok ezer. sőt tízezer szó, amelyet ezekből az ősi szavakból alkotott a nyelv- összetéíei vagy — továbbképzés útján. S ha a szavak előfordulását, használatának gyakoriságát nézzük, esvik tudósunk meHállanítása sz'-’-int kiderül, hogy minden három szavunk közül kettőt ősi, finnu gór örökségünkből merítünk. ÁZ ŐSHAZÁBAN MNMPBMNÉ ■WRBMnHi Mi mi
