Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-19 / 51-52. szám
14 Husiig VAJKAI MIKLÓS: Történet egy karácsonyi pásztorénekhez Tél volt. Udvarunkba belopódzott a hó, és mi napjában már csak két szer ettünk Reggelire rántott* levest, vacsorára rántott levist Es mi úgy rajongtunk érte, hogy titeket még úgy rajon gani senki sem látott Józsi bátyám naponta megiéknlte a folyó jegét, hozta is haza a temér dek halat, de abban nem kopott a mi fogunk, mert anyánk már vitte is: zsírért, lisztért becserél oi. Anyánk?... Akkor már nagyon hallgatag volt. A tél ele je volt csak. a tüzelő meg egyre fogyott, az ételből alig jutott asztalunkra. Sóhajtozni még most sem sóhajtozott, tekintetét inkább a földre vetette, mint ránk. Ha felénk pislantott, ak or azt úgy tette, hogy ne értsen belőle az ember. Ha eljött az evés ideje, akkor sem ült az asztalhoz, így belőlünk is elszállt a bátorság. Egyikünk az ágy szélére ku porodva másikunk a sámlira, harmadikunk meg a karosszéken ülve kanalazott. Pár nap múlva megjött a karácsony. A mendikások már készülődtek a Szűk Soron, a cigányok házában, de Józsi bátyám még mindig a jeget lékelte, abban a reményben, hogy most az egyszer a mi asztalunkra is kerül a halból. Anyánk befűtött a kemencébe, majd átszitálta a pondróktól mocorgó lisztet, és engem meg elszalasztott Imre bácsiért a szomszéd faluba. A hó sűrűbben hullott, mint reggel. Megtelepedett a nyerges háztetőkön, s valahol a harmadik vagy negyedik faluból áthallatszott a lélekharang magányos kon- gása, s már hallatszottak a csengettyűk is, elindultak a gyerkőcök.,. Imre bácsira, apám testvérére várnom kellett. Megálltam hát az udvarán, megálltam a hóesésben, s bámultam a kidőlni akaró kerítést, elnézegettem a rozoga ólakat, s arra gondoltam, hogyha tavaszig kibírják, akkor majd mindent megjavítgatok. A hideg már éreztette hatását. Lábam dagadni kezdett a bakancsban, ruhám alá beköltözött a fagy. Később az úton, a kerítésen túli úton embert láttam közeledni. Magas, erős, szakállas paraszt- embert ... Miután befordultam a sarkon, már a hangját is hallottam, hallottam az éneket, a karácsonyi pásztordalt, ami szájából kerekedett kifelé, hömpölygött, a hóesésben: „András pajtás mit szunnyadozol Nem hallod-e angyal is üzent már Ha te aztat hallanád talpadra ugranái Betlehemi istállóba vélünk elballagnál.“ Szépen, szépen énekelt az öregedő ember, és miután véget ért az éneke, belépett Imre bátyám udvarába, és én úgy repültem feléje, hogy majd kitaszítottam az utcaajtót. Mert az az ember, az a szakállas, kalapos ember az édesapám volt... — De megnőttél... — mondta, és vállamra tette a kezét. — A többiek épségben vannak-e? — kérdezte. Ballagtunk hazafelé az úton, hármasban ballagtunk, és hullott, hullott a könnyünk, s az ének, a karácsonyi ének megrekedt torkunkban, pedig épségben volt a család, s összezördülés sem volt akkoriban. Egész éjjel beszélgettünk. Apám is beszélt, de hallgatással válaszolt, ha a háborúról kérdezték... Hozza be őket, János. Vigye a lovakat az istállóba. CsutakM- ja le, adjon nekik szénát. Felöltözött, kinyitotta az ajtót. — Jöjjenek be. Egészen átáztak. Szárítsák meg magukat. — Felélesztette a tüzet. — Vetkőzzenek le. Megyek; elrendezem a lovakat. Bejött a tanító. Az ajtóban elköszönt a kucsmástól. Kis, vékonydongájú ember volt, hófehér hajú, szelíd kék szemével folyton rövidlátón hunyorgott. Kezét dörzsölte. — A lovak rendben vannak. Szép lovak, de nagyon soványak. Az egyikről hiányzik egy patkó is. A nyergeket is levettük. A férfi bólintott, de nem szólt semmit. — Biztos messziről jönnek, fáradtak lehetnek. Régóta utaznak. Furcsa volt egy kicsit, hogy ilyen időben érkeztek, és hogy a fenyves felől. Ilyenkor nemigen jár arra senki. Kicsit furcsa volt ezért. Az utasok mintha meg sem hallották volna á mentegetőzést, egymással szemben álltak, a férfi a nő haját simogatta, homlokát, arcát megcsókolta, aztán kigombolta a kabátját és segített levetni.. A kabát alatt egyszerű, szélesgallé- rú fehér ing volt, szintén férfiholmi. A nő közben fejét a férfi mellére hajtotta. A tanító zavarban volt. — Kigyelmed egyedül lakik ebben a házban? — Én igen. Szóval hosszú' ideje inár, hogy -igen. Nagyon hosszú ideje. — A tanító sóhajtott, Volt egyszer asszonyom is, de elszökött egy éjjel. Szóval nem tudom, na, nehéz erről beszélni. — Nem akartam fájdalmat okozni — mondta a férfi. —- Bocsásson meg a tapintatlanságért. — 0, semmi, semmi, kérem. Régen volt az. Nem is igen zavar már. De több asszony azért nem kellett. Több asszonyt nem engedtem a házba. — Széttárta a karját. — Egyedül őtet szerettem, na, mit csináljak. És most is őtet szeretem. Most már olyan más íze lett ennek a szeretetnek, de azért így van. A férfi most a nő hátát simogatta, melegítette. A nő pedig fáradt, szomorú tekintetét pillanatra sem vette le társa arcáról. A tanító zavartan topogott, nem értette pontosan, kik lehetnek ezek az emberek, honnan jönnek, hová tartanak. Szótlanságuk is zavaró volt. A nő még mindig reszketett a hidegtől és a fáradtságtól. — Ne vegyék tolakodásnak — mondta a tanító —, de látom, hogy az asszonyka nagyon átfázott. Tudnék adni valamilyen ruhát, hogy átöltözhessen. Az utasok most sem szóltak semmit, Csak a férfi bólintott. Az öreg bement a másik szobába, majd régi divatú, de valamikor nyilvánvalóan fiatalasszonyhoz tartozó, meleg ruhával tért vissza. — Ezt tessék felölteni. Ez jó lesz. A nő kezébe vette a ruhát, halványan elmosolyodott és szétpillantott a házban. — Kérem — szólt a tanító —, itt nyugodtan átöltözhet, addig mi átmegyünk a másik szobába. Meggyújtom ott is a tüzet. Belépett az ajtón, de a másik férfi nem követte. És míg tüzet rakott, hallotta, ahogy a nő átöltözik. Később lépéseket hallott, s amikor az ajtóra nézett, ott állt a nő és azt mondta: — Köszönöm szépen. A tanító féltérden állt a kályha előtt, kihevült arccal, most fölemelkedett. Hajdani feleségét látta a küszöbön, önkéntelenül is a szemüvegéhez nyúlt. — Szívesen. Nagyon szívesen. A nő visszament a kályha mellé. A tanító is kilépett a külső szobába. — Uram — kérdezte —, honnan jönnek? A férfi megfordult, egyik karjával átfogta a hő vállát. Tekintete nyugodt volt. — Mi utasok vagyunk és szállást kértünk éjszakára. A tanító zavartan topogott. — Bocsásson meg. Nem akarok beleavatkozni semmibe. Ne haragudjon. Elmegyek, bort hozok. — Ne fáradjon kegyelmed, nem szükséges. — De, del Hozok bort, nem árt. Jót. De addig is, kérem jöjjön velem, hozzunk vizet a kútról. Nyilván tisztálkodni is szeretnének. Kimentek, nagy vasfazék vizet hoztak, a tűzhelyre tette, az öreg teknőt is hozott, amelyben fürödni lehet. — Érezzék otthon magukat. — Kinyitott egy ajtót. — Ez a kamra. Itt ennivaló is akad. Sonkát, tojásokat tett az asztalra, meg kenyeret. — Itt vannak az edények, készítsenek maguknak vacsorát, én már ettem. Rögtön jövök. — Korsót vett magához, felöltözött, és elment. Amikor visszatért, a két vendég már az asztalnál ült és falatozott. Az asztal megterítve, három személy számára, három pohár a bornak. — Üljön ide kigyelmed is — mondta a férfi. — Köszönöm. Vacsora után a vendégek szótlanok voltak. Szomorú em bereknek tűntek, akik mindent magukban intéznek el, a szó nem jut el bennük a hangokig, inkább benn a testben gyűl, gyűl egyre. Arcuk olyan volt, hogy az embernek az az érzése támadt: látta már őket valahol, ezt a csontos borostás férfiábrázatot s ezt a leomló szőke hajba rajzolt keskeny női arcot is. Mozdulataik nyugodtak és személytelenek voltak, nem beszéltek semmit, mégis tökéletesen értették egymást, mint akik nagyon régóta együtt élik ugyanazt az életét.' Utazásuk céljáról, okáról semmit sem lehetett tudni, a borozás sem oldott meg semmit. A nő alig érintette a poharat, a férfi is mértéktartó volt. Időnként megjegyezte — bár ezt nyilvánvaló udvariasságból tette —, hogy a bor jó. Történetük is hibázott itt-ott. Mármint az a rész, amit kénytelenek voltak bevallani. Az erdész mogorva, magánakvaló, s így gyanakvó ember, nem fogad be akárkit a házába. Ha pedig valakit befogad, azt nem engedi el közvetlenül sötétedés, előtt, zuhogó esőben. Ruhájuk nem árult el semmit, bár elég' különös öltözék a fekete, csuklyás köpenyeg. A tanító néha a nőre pillantott, kinek arca most már pt- hentebbnek tűnt, a tekintete végtelen szelídségről, vonzó" nyíltságról tanúskodott. A férfi tekintetében is ugyanez a szomorú csöndesség, nyílt határozottság fénylett. A tűzhelyen fölmelegedett a víz. Az öreg felállt. A nő az edényeket kezdte összerakni. A tanító megfogta a kezét. — Hagyja, nem fontos. Majd összeszedem én réggel. Szokva vagyok. A nő szótlanul a kályha mellé húzódott. A társa leemelt« a tűzhelyről a nagy vasfazekat és a víz felét a te'knőbe öntötte. — Fürödjenek — mondta az öreg —, fürödjenek nyűgöd tan. En átmegyek a másik szobába, megágyazok. Megvetette az ágyat, meleg téglát tett az ágynemű kőzá' azután széket húzott a kályha mellé s töprengve bámulta s, KIRÁLY LÄSZLÖ: FÉNY HULL ARCODRA T December havának második felében, karácsony előtt néhány nappal, már a sötétség tertilése után, két lovasember ereszkedett alá a hegyekből. Gonoszul kavargó időben Jöttek, mint menekülők, mint az üldözöttek, nehéz, téleleji darás eső verte a mindent elnyelő sarat. Nem az úton jöttek, az út — valahol, még a fenyves alatt — észrevétlenül elveszett a lovak patái alól. A Veresmart fölötti mezőn tartottak a falu felé. Nem sejtették, milyen távolságra vannak a falutól, és azt sem, hogy a völgyben találnak-e valamiféle települést. A lovakra bízták magúikat. A part fölött egyikük megszólalt: — Alszol? A másik hosszú szünet után válaszolt, fakóra fáradt hangon: — Nem alszom. Hogy tudnék aludni ilyen időben? Hogy aludhatnék lóháton? Azt sem sejthetem, hol vagyunk. — Szakadék mellett megyünk. — Honnan tudod? — Figyeld a lovat. Reszket. Érzed? — Nem érzek semmit. Én is reszketek. — És a hideget? Jobbfelől érződik a mélyről áramló hideg. — Nem érzek semmit. Nem látok semmit. Fáradt vagyok. Aludni szeretnék. Azt szeretném, ha belehalhatnék egy tiszta, meleg ágyba, egy meleg szobában. Fürödni szeretnék egy kád meleg vízben, s utána belehalni a tiszta ágyba. — Nemsokára fedél alatt leszünk — mondta az első. Ahogy leérünk a völgybe, szállást kérünk valakitől. A másik elhallgatott. Nagyon messziről, a fenyves irányából farkasvonítást hozott a szél. Így, távolról a hang félelmetes volt, halkult- erősödött a szél miatt, s nem lehetett felmérni, honnan is Jöhet. A lovak gyorsítottak. Az, első, aki a szakadékot is megérezte, azonnal meghallotta a vonítást, s bár sejtette, hogy messziről jöhet, mégis előrehajolt, s a nyeregkápáról leakasztotta a hosszú nyelű baltát, melynek fokán ujjnyi vastag, hegyesre köszörült szeg volt. Szerette volna tudni, vajon társa hallotta-e a fenyves felől hullámzó, panaszos-ijesztő hangot, de arra gondolt, hátha a másik elaludt, s így nem szólt semmit. — Jobb is, ha alszik — gondolta. — Legalább nem fél. De társa megszólalt. — Te is hallottad? — Mit? — A vonítást. A fenyves felől. — Nem hallottam. Én nem hallottam semmit. Ilyen erős szélben amúgy sem jönne idáig a hang. Képzelődsz. — De a baltát leakasztottad, már nem zörög. — Félsz? — Félek. Nagyon félek. A lovak néhány lépésnyi kapaszkodó után egyszerre megálltak. — Lefelé nézzéll — kiáltotta az első. — Le, le a gödörbe. Néhány száz lépésnyire a hegy alatt apró fények jelezték a falut. Tovább mentek. — Én egy ilyen faluban születtem — mondta a másik. — Ott is tornácos házak voltak s a tornácon körbefutott a szőlő. Vasárnap reggel tisztára seperték a kapuk előtt az utat. Ilyenkor télen, ugyanígy füstöltek a kémények. — De hát én nem látok semmi füstöt. Én csak négy-öt fényes pontot látok. — Az nem számít. Én tudom, hogy ilyen volt minden. A lovak leértek az útra, járásuk biztosabb lett s fürgébb. Késő lehetett, a fények egymás után kihunytak. Néhány lépés után kutyaugatást hallottak egészen közelről. A lovak megálltak. — Itt ház van — mondta az első. — Leszállóik. A balta nyelét maga elé nyújtva tapogatózott a sötétben. Belecsúszott az útszéll árokba, de a csizmája nem merült meg. Elérte a kerítést. A kutya a kerítés túlsó oldalán mor- gott dühösen. Kisvártatva fény villant valahol, kinyílt egy ajtó, magas vállas férfiárnyék sötétült a keretben. — Ki van ott?l — Utasemberek. — Mit akarnak? — Szállást keresünk éjszakára. A férfi visszament a házba, az ajtó fényes négyszögében öltözni kezdett. A gerendáról leakasztotta a viharlámpát, meggyújtotta, subát terített magára és elindult a kapu felé. A kerítés túlsó oldalán megállt, szemközt az utassal, arcmagasságba emelte a lámpát és a másik arcát vizsgálta. — Hányán vannak? — Ketten. — Honnan jönnek? — A fenyvesből, az erdésztől. — Ilyenkor. A lámpásos ember végignézett rajta. Amikor meglátta a baltát szótlanul megfordult, elment az alacsony fásszinig, a tőkéből kiemelte a fejszét és visszajött. Kinyitotta a kaput, maga mellé szólította a kutyát. — Üljön vissza a lóra — mondta. — Mehetnék maga mellett is. Az ember mogorva lett. — Üljön vissza. — Azután a lovak elé állt és elindult. A falu csöndes volt. A szélfúvás megszűnt, a lámpa fényében hőpelyhek nyüzsögtek. A kucsmás-fejszés ember nagy, zsalugáteres házig vezette őket. Bekopogott az ablakon. Bent fény gyűlt, valaki kihajtotta a zsalu két szárnyát. Ősz szemüveges arc jelent meg az ablakkeretben. — Ki az? — Én vagyok, tanító úr. — Milyen baj van? A kucsmás ember magasra emelte a lámpát. — Két utas van itt. Szállást keresnek. A tanító belebámult a sötétbe. A baltás leszállt és az ablakhoz ment. — Jó estét. — Honnan jönnek? — Az erdésztől, a fenyvesből. — Mi járatban? — Utasok vagyunk — mondta a köpenyes. A tanító gyanakvóan nézett a lovak felé. — Nem jó az, ha két ember Ilyenkor érkezik valahonnan. — Mi csak szállást kérünk, semmi egyebet — mondta a köpenyes. — Én csak azt mondom, hogy nem jó, ha két utasember Ilyenkor kér szállást. A köpenyes szótlanul a lovakhoz lépett. A társa leszállt és az ablakhoz jött. — Szállj le — mondta. — A társam nő — mondta a köpenyes. A kucsmás meglepetten emelte a nő arca elé a lámpát. — Rögtön felöltözöm várjanak — mondta a tanító. —
