Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-19 / 51-52. szám
15 tüzet. Megrezzent. — Megnyílt a szobákat elválasztó ajtó. A férfi arcát látta. — Jöjjön ki ktgyelmed ts — mondta az utas. — Jöjjön kt, ne szomorkodjon magában. A tanító szólni akart, hogy sajnálná zavarni őket, de a nasik már átlépte a küszöböt és úgy hívta: — Jöjjön ki, kérem. Olyan jó hozzánk kigyelmed. A tanító felállt. A küszöbön megtorpant, vissza akart fordulni, de valami mozdulatlanná varázsolta. A teknőben állt a nö, meztelenül a felszálló gőzben, magasra tartott kézzel óva haját a víztől. A szemét lehunyta. Teste nagyon szép volt. A férfi feltúrt ingujjban állt a teknő mellett és mosdatta ezt a testet, olyan vigyázva, mintha apró gyermeket érintene. Kezének minden mozdulatát értette a nő. Néha a férfi felé fordult, néha oldalt, néha háttal. Mintha valamiféle pogány szertartás lett volna mindez, a fejük fölé akasztott lámpa gyönge, árnyékoló fényt bocsáj- tott rájuk, amitől minden mozdulatuk valószerütlenebbé vált. A férfi azután szárazra törölte a nőt, majd ölbe vette és mosolyogva vitte az ágyig. A nő most már nem óvta a haját, átölelte a férfi nyakát gyermeki mozdulattal, amitől még kisebbnek látszott. A haja a padlót seperte. A tanító döbbenten figyelte a jelenetet. A férfi mosolyogva szólt. — No, most, ha lehetne, megkérném kigyelmedet, hagyjon egyedül ebben a szobában. Tisztálkodnék én is egy keveset. Bent a nő mozdulatlanul feküdt az ágyban. — Alszik már? — kérdezte a tanító. — Nem, nem alszom — mondta a nő anélkül, hogy szemét kinyitotta volna. — Nem alszom, de ma este azt kívántam, hogy megfürödhessek meleg vízben, s utána belehaljak egy ágyba. — Értem — mondta a tanító. Az ablakhoz lépett és kitakart egy kopott harmóniumot. Fölnyitotta. — A kisasszony szereti a muzsikát? A nő intett, hogy igen. A tanító lenyomott egy-két billentyűt csak úgy, találomra, aztán régi, már-már az emlékezet határán billegő dalokat kezdett játszani. — Nagyon szép, nagyon szép — mondta halkan a nő. — Nem hittem volna, hogy ilyen régi dalokat hallgatok ma este. Nagyon szépek. Köszönöm őket, uram. — De a szemét nem nyitotta föl. Bejön a társa is, befejezte a tisztálkodást. — Kigyelmed nagyon szépen muzsikál. Sokáig elhallgatná az ember, ha módját ejthetné többször Is. — örvendek, hogy tetszett — mondta az öreg. — Jó éjszakát. Szépet álmodjanak idegen házban. Az ajtóban visszafordult. — Valamit be kell vallanom. Amikor borért mentem, kifaggattam a kocsmárost. Űnála isznak éjszakánként a katonák. A hegyivadászok begyűlnek tisztestül-mindenestül a pincébe és ott isznak. Ha csak nem keresnek vagy éppen üldöznek valakit. Szóval... ott kifaggattam ma a kocsmárost, hogy mit hallott: keresnek-e1 mostanában valakit, a- kad-e követni- vagy üldözni való. A férfi kíváncsian ült az ágyban. — És? — kérdezte. —i Semmi. A katonák nem keresnek senkit. — No látja kigyelmed — mosolygott a férfi. — Bocsásson meg — mondta a tanító. — Be kellett valahogy vallanom. Jó éjszakát. — Nem tesz semmit. Jó éjt kigyelmednek is. Az öreg lefeküdt. Sokáig álmatlanul forgolódott. A falon áthallatszott odaátról minden szó, minden mozdulat. A nő egy ideig sírt. — Nem bkom tovább — panaszolta. — Elfáradtam. Ügy érzem, mintha csupa merevség lennék, csupa nehézség. Nem tudom bírni már. Kinek vétettem én, mondd meg, kinek vétettem én! A férfi csitította: — Ne sírjál. Nincs értelme. Egyszer vége lesz ennek. Biztosan tudom, szinte érzékelhetően közeledni érzem azt a pillanatot, amikor vége lesz ennek az egésznek. Csak addig ne hagyd el magad. Csak addig bírjad. Majd megérkezünk ml Is és akkor fény hull a mi arcunkra Is, csupa fény hull az arcodra, édesem, csak ne sírj. Csak éppen ne sírj. A nő sírása halkult, aztán az ölelések neszei szűrődtek át a falon. Az öreg nehéz, riadozó álomba merült. Hajnalban ébredt. Fölkelt, az ablakhoz lépett, kilesett. Az éjszaka hóval terítette be a falut. Ünnepi mozdulatlanság. Nemsokára a vendégek is fölkeltek, mozgásuk-öltözködésük élhallatszott a külső szobába. Kijöttek, egy-egy, pohár bort, s egy falat kenyeret fogyasztottak reggelire, a fölkínált sonkát magukkal vitték. A férfi az öreghez fordult: — Mit fizetünk kigyelmednek? Sajnos indulnunk kall. Virradat előtt ki akarunk jutni a faluból. — Semmit sem fizetnek — mondta a tanító. — Semmit. Valahogy megszerettem magukat. Isten tudja, hogy van ez. De fölajánlok egy vásárt. — Miféle vásárt? — Az éjszaka havazott. A két hátassal nincs mit kezdeni ilyen időben. Fajlovak, de mától kezdve nem jók semmire. Én adok értük két hegyllovat. Az enyémeket. Nem mutató sak, de bárhova el lehet menni velük. Én felhizlalom a hátasokat majd, eladom őket. Nos? Segítenék magukon. — Nézzük meg a lovakat. Mindhárman hátra mentek az istállóba. A viharlámpa fényében ott állt a négy 16, soványan, elcsigázottan a két hátas, s velük szemben a két apró, bozontos, de kövér havasi kanca. — Nem mutatósak, de kemény, kitartó állatok — mondta a tanító. — S még fiatalok. Azt hiszem ez Is számít. A férfi a kancákhoz lépett, megtapogatta a nyakukat, benyúlt a hasuk alá. Lehajolt, a lábukat nézte. — Nincs baj a lábukkal, uram. A patkók is újak. — Rendben van — mondta az utas. A két kancát meghalták. Nyergeitek. SzakadoZm kezdett a sötétség, éjszaka az ég kitisztult, a a hó világánál már messzire lehetett látni. Csípős, ropogós Idő ígérkezett. A nő összeborzongott, magára tekerte a széles köpenyt. — Fázom — mondta. A tanító bement és bő Irhabundával tért vissza. — Ezt vegye magára. Jó meleg. A nő zavartan nézett a társára. Az lehajtotta a fejét. — Ennyi pénzünk nincs. — Nem kértem semmiféle pénzt. Vegye csak magára — mondta a tanító. — Nekem megéri. Elkészültek. — Nem megyünk ki az útra •— mondta a férfi. Erre indulunk végig a kertek fölött és átvágunk a hegyen. Ez a legrövidebb út. — Nyújtotta a kezét. — Minden jót kigyelmednek, Legyen szerencséje a hátasokhoz. Mindent köszö nünk. A nő is kezet nyújtott, szomorú tekintete a fekete csuklya alól mégegyszer végigsiklott az udvaron, a házon, egy két pillanatig pihent az öreg arcán is. Énekben hallottam, vagy volt vagy nem volt Tinódi Lantos Sebestyén — indulhatunk. Fölmentek a kerten, a hó szárközépig ért a lovaknak. Az utasok nem fordultak vissza, nem integettek, a társuk is olyan volt, hogy tudni lehetett: egymással sem beszélgetnek. Egyre távolodnak, két fekete madár fehér mezőben. Az öreg szénát dobott a hátasoknak és visszament a ház ba A tűzhely mellé állt. Virradt.. Valamiféle nyugtalanság vett erőt rajta. Mintha valaki beszélne a belső szobában Bement. Senki. A vetetlen ágy fehér gyolcsai, mint a téli hidegség. A haripónium fedetlenül vicsorgott. A szobában hideg volt, mintha évek óta nem égett volna a tűz a kályhában. Vizcsobogást hallott kintről, edények csörrenését. Kilépett. Az asztalon elhagyatott rendetlenségben az esti edények. A szoba közepén a hosszú teknő. Megemelte a korsót. Üres volt. Mégegyszer benézett a belső szobába: ugyanaz a kép. A szék karján az elszökött feleség ruhája. Ml volt ez? 1 Kik voltak ezek? Kivirradt. Átvágott az udvaron, megkocogtatta a szomszéd ház erre nyíló ablakát. — Sándor! Jöjjön át, Sándor. Hozzon egy nyerget, legyen olyan jó. Jöjjön minél hamarabb. — Mi a baj? — Semmi, semmi. Jöjjön csak! Mire a szomszéd megérkezett, már lázasan tapogatott a szobában, mindegyre a szemüvegéhez nyúlt. Nehéz bárány- bőrrel bélelt kabátot vett magára, fényes szőrű kucsmát. — Mi történt! Jó reggelt — lépett be Sándor. A tanító titokzatosan mosolygott, az asztalra mutatva. — Látja? — Látom. Kinyitotta a szobákat elválasztó ajtót. — És ezt? — Látom azt is. — Rendben van. Hozza a nyerget. Cseréltem két lovat. -Le fog esni az álla, Sándor. Két hátast kaptam az éjjel a kancákért. Nem fogja elhinni. Belépett az istállóba. — Na, mit szól? Sándor zavartan pislogott. A jászol mellől a két kis mi- kány ló figyelte őket. — De hiszen ... — Tudtaml Tudtaml — örvendezett a tanító. — Megmond tam, hogy leesik az álla. Nyergelje meg ezt, Sándor. Ezt! Sándor értetlenül engedelmeskedett. — De hát. Kérem, ezek ugyanazok a lovak. A Vidám meg a Kesely. A tanító nem szólt semmit, a kertet bámulta a hátsó a* lakon. — Kész? — fordult meg. — Kész. — Vezesse ki. Nem, nem az udvarra! Ide a kertbe. Jól van. Köszönöm. Segítsen már egy kicsit, hogy felülhessek. — Hová tetszik menni, tanító úr. Mi történt? Erre mentek — mondta a tanító nyeregben ülve — látja a nyomokat, Sándor. — Hogyne látnám —, a két ló nyomai egyenesen, vonalban húzódtak a kerten végig, ott kicsit balra tértek és a hegyek felé fordultak —, de kicsodák mentek itt? — Ök. ök mentek. Akikkel a lovakat cseréltem. — Milyen lovakat? tanító úr, milyen lovakat? — No, isten áldja, köszönöm a nyerget szomszéd. Isten áldja. A kis havasi kanca nekíiramodott a hegynek, sűrűn szedte a lábait. Külön nyomon ment, a két előzővel párhuzamosan. A Sándor nevű ember összehúzott szemmel állt egy ideig. Hunyorogva nézett a tanító után. Visszament az istállóba és az otthagyott 16 mögé került. — Kesely — szólt halkan. A ló hátrafordította a fejét. Az ember ekkor jobbra került. — Kesely! — és a ló jobbra fordult. Az ember kirohant az istállóból, át az udvaron. Belépett a házba. Az asztalhoz ment. — Mit kellett, hogy lássak? — töprengett. — Mire kérdezte, hogy látom-e? Az asztalon egy pléhtányér volt, villával, késsel. Mellette vastag üvegpohár és egy üres fonott korsó. Kinyitotta a szobaajtót. Hűvös, nyirkos szag ütötte meg az orrát. Az évtizedes mozdulatlanság szaga. — Mire mondta, hogy látom-e? — töprengett. — Mire mondtam én is, hogy látom?, GIZELA SLAVKOVSKA: BERKENYE NATÁLIA ADAMClKOVÁ KLEMFAIOVÄ VÁRAKOZÁS Bennem a szála, Bennem az ajka, Bennem a tenyere, még félénk, még hallgatag, hangtalan szendereg a kiállása apró kis feste, sírása. A lélegzete, mint bokrot a szél, fodrozza szerveim. El? Felnő? Meghalni? faj, ki mond]a meg ... Szívem alatt enyhe nyomás, pihe, füszálacska, fehér por az út mentén. Lábam megdagadva, elnehezülve a fáradtságtól. így csókolgatom csendesen álmomban a kis testecskét, ajkát. Es az éjfél, mint fehér torony, célba veszi a napfordulót, a sötétséget. Az egyenlítő lépte... Az éjfél nem hoz tündéreket. Nincs tánc. nincs ének sem. En azonban mosolyomba rejtőzve megvárom gyermekem. Németh István fordításai. Az oldalakat Filep István illusztrálta. Tehetetlen gyásszal lobog véresen á gally. Ágról ágra gyöngyben ' siklónak a csöppek. Leggyöngédebb gondolatommal riasztom álmukból az ünöket. ■ , V; \ . % \ Lábnyomuk tükrében látni vélem arcodat. VIERA SEBESTOVÁ ÁLOM Kőlábbelit öltök, levélbe öltözöm megkapaszkodom a csillagok rácsában. Selymes hajú tündérek vonulnak a földeken, fák sötétjével táplálkoznak, részegen és fáradtan ágbogas gyökerekben botladoznak a hajnal fényszálain a csillagok felé kúsznak. Magára terítette hajnal pír «kendőit a föld. Cerberus tereli n lelkeket, hasad a hajnal, ellobban az éjszaka.
