Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-12-19 / 51-52. szám

Megcsikordult a kavics és egy férfi állt meg mellettük. No­csak, kutyakölykök, zsörtölődött. A gyerekek felálltak, a férfi m levizelt sarokra mutatott és megkérdezte- Szabad ilyesmit csinálni? Ilyesmire vetemednek a jólnevelt kutyakölykök? Mi nem vagyunk kutyakölykök, mi gyerekek vagyunk, fűjta ki magát Pepik. A férfi arcán egy fekete szörkefe mászott szét és a szőr között pedig egy vörös orr ragyogott. Különben semmi, hiszen elvégre is karácsony napja van. mondta a férfi majdnem értelmetlenül Ne csináljatok belőle semmit, fiúk. csak nyugodtan vizeljetek tovább. Mi nem vagyunk fiúk, ő lány, mutatott Pepik az ujjúval, hogy tévedés ne essen, ő Éva. Ugyan, menj csak, ingatta tarlós képét a férfi, és én még azt hittem, hogy ö a fiú és te meg a lány. Én Pepik vagyok, mondta sértődötten a fiú. Nohát, ez aztán jó, ütögette a lábát a férfi Én is Pepik Tagyok. Akarsz egy cigarettát, Pepi? Kapott egy vékonyka partizánkát, gömbölyűre formálta az ajki t és fújta a füstöt. A szikrák szétpattantak és belehull tak a hóba. Nagyot húzott és a füst marta a száját mint az orvosság Belekapott az orrába, hagyta, hogy hulljon a sze­méből a könny és kifújta magát. Megy ez neked, dicsérte meg a férfi, tizenhárom éves ko rodhoz képest elég jól szívod. Még nem vagyok tizenhárom éves. tiltakozott Pepik, még csak . . . Igazságosan azt akarta mondani, hogy csak tíz éves, de aztán meggondolta magát és azt mondta: Már tizenkét é- ves vagyok. Kipirosudott az arca és egy kicsit fönnakadt a szeme. És ti házasok vagytok, ugye, nézett Évára a férfi. Bácsi, maga miért nem borotválkozik? ejtette ki Éva azt a gondolatot, amely már rég az eszében járt. Igen, házasok, mindjárt gondoltam, zárta le elégedetten a vitát a férfi, és ez a ti mostani sétátok, a házastársak karé csonyesti sétája. És a hal hol van. lepte meg őkel a férfi. Teleszívra a tü­dejét levegővel, és kinyitotta a kerek, pontyra emlékeztető száját. Pepik belebámult a hóba, amely már egyre szürkébb lett a kúszó árnyékoktól, és azon gondolkodott, hogy tulajdonkép­pen hol Is a haluk, a halacskájuk. Mi nem szeretjük a halat, legföljebb csokoládéból, ami e­züstszínü sztaniolpapírban van Bácsi, maga miért nem borot­válkozik? kérdezte ismét Éva. A hal az böjt, dörmögte a férfi. A hal az foszfor. A hal néma és hülye. De amikor nekünk nincs még fánk sem, mondta szomorúan Pepik. Nohát, ráncolta a férfi a homlokát, karácsony van és nekik még karácsonyfájuk sincs. Kihúzott valamit a zsebéből, elrej­tette a tenyerében és azt mondta: Nekem véletlenül van fám. Éva is, és Pepik is felágaskodott, hogy belelássanak a tenye­rébe. Nekem van fám, és ez tulajdonképpen a mi közös fánk is lehetne, folytatta a férfi és kinyitotta a tenyerét, de ott csak egy gyűrött zsebkendő volt és ezután hangosan bele­fúrta magát. Nézzétek csak, mondta, és ferdén az ég felé emelte a ke­zét. A gyerekek megfordultak és nézték. Egy ideig megtar­tott nekik, amíg a tekintetük a vak utcában leért az égből a falra, oda a kivilágított kis ablakra, s amíg észrevették a re­pedésekben a csillagokkal teleaggatottt fácskát. Pepik és Éva megfogták egymás kezét, de a férfi szétsza­kította őket és közéjük állt, megfogta majd megszorította a kezüket és aztán lassan elindultak a fal felé és tátott szájjal bámulták a fácskát, amelyen égtek a csillagok, és amelyen egy nagy hal is — gömbölyű mint a hold — úszott. Tátogat­ta a pofáját, mint az előbb Pepik, és egészen be volt cso­magolva az ezüstszínű sztaniolpapírba. Egész a falhoz értek és Éva azt mondta: Ez csodálatos. Ez csodálatos, olyan csodálatos, mint amikor először mehettem ki a sárgaság után. A férfi széttárta a kezét és láthatóan arra készült, hogy valami magasztosai és okosat mondjon. Pepik a falhoz lépett és a körmével lekaparta a havat a falrá firkált szavakról, úgy, hogy már csak A HÜLYE maradt el­takarva és előlépett a PEPIK SZERETI ÉVÁT mondat. A férfi a kezét az ég felé emelte és végre elhatározta magát és ki­mondta: Hogy mi mindent meg nem éltünk már itt ma. Éva beletekintett a nagyobbik Pepik arcába és súgva kér­dezte: Bácsi, maga miért nem borotválkozik? Németh István fordítása FIATAL CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR KÖLTŐK KENDI MÁRIA: A TŰZVÉSZ, AKI NEVEMEN SZÓLfl Utazásom riadalma, boldogságos fehér sapkák: faj, csak eszembe jusson valami róluk. Mintha madár lübanyomat veszti: settenkedő szüzt alak. Védtelenül egymás börtönében megvetettem az ágyat. Szórja morzsa-csodáit az ablak. Egyedül ébredek. mese. egy fiatal színész. De az öt nap. amelyet Suzanne Cba- mette-mé! töltött, éppen ele­gendő volt, hogy kibéküljenek Chamette Is részt vett a ki­békülésben. Reá hárult a kö telesség, hogy elvtgye Suzan­ne levelét a színészhez, és udvariasságra oktassa az unott szépfiút, mikor néhány sou borravalót akart Chamette markába nyomni. A színész nemsokára fiáke- ren Jött el Suzanne-ért Min­den úgy volt, ahogy dukál: bokréta, csókok, könnyeken át­törő nevetés, bűnbánat, erőlte­tett jókedv. Mikor elérkezett az indulás perce, Suzanne oly sietve ült a fiákerbe, hogy Chamette-től még búcsúzni is elfelejtett. De mindjárt észbekapott, elpirult és bocsánatkérően nyújtotta feléje kezét. — Ha már ezt az életet vá­lasztottad magadnak — dör­mögte Chamette búcsúzóul — akkor kívánom, hogy légy bol­dog. — Még nem tudok semmit — felélte Suzanne, és a sze­mében könny csillogott. — Hiába izgulsz, kincsem — vetette oda nyeglém, elége­detlenül a színész, majd meg­ismételte: — Gyönyörű kis kin­csem! » Talán, ha valaki aranyrő- zsát adna nekem ajándékba! — sóhajtott fel Suzanne. — Ak­kor talán boldog lehetnék. Nem felejtem el, amit a hajón meséltél, Jean! — Ki tudja! — felelte Cha­mette. — Annyi szent, hogy nem ez a ficsúr lesz az, aki neked aranyrózsát ajándékoz. Ne haragudj rám, Suzy. Kato­na vagyok. Nem szeretem a pukedliző majmokat. A fiatalok egymásra néztek. A színész vállat vont. A fIá­kor megindult. Chamette addig mindig ki­dobta a szemetet amelyet es­ténként a mesteremberek mű­helyeiből kisöpört. De attól fogva, hogy Suzanne-nal talál kozott, az ékszerészboltokból kikerülő port nem dobta ki a többi szeméttel, hanem titok­ban, gondosan zacskóba gyűj­tötte és hazavitte vityillójába. A szomszédok megállapították, hogy az utcaseprő „elköltözött a felső várból“. Azt csak ke­vesen tudták, hogy ebben a szemétben bizonyos mennyisé­gű aranypor van, mert az ék­szerészek munka közben min­dig lereszelnek valamicskét az aranyból. Chamette elhatározta, hogy az ékszermühely szemétjéből kiszitálja az aranyport, egybe­olvasztja és a tömbből kicsi aranyrózsát kovácsol Suzanne boldogságára. És ha igaz. a- mit édesanyja mondott, talán nemcsak Suzanne-nak hoz sze­rencsét, hanem még sok egy­szerű embernek is. Ki tudja! Eltökélte, hogy addig nem ta­lálkozik Suzanne-nal, amíg a rózsa el nem készül. Senkinek sem árulta el ter­vét. Félt a hatóságtól, a rend­őrségtől. Mi minden nem jut­hat eszébe az ádáz bürokra­táknak. Hátha ráfogják, hogy tolvaj, börtönbe dugják és el­veszik az aranyát. Mert akár­hogyan is, mégis a másé. Mielőtt beállt katonának, Chamette a falusi plébános ta­nyáján szolgált mint kisbéres, és ott megtanulta, hogyan kell bánni a gabonával. Ennek a tudományának most jó hasznát vette. Visszaemlékezett rá, ho­gyan szórták a gabonát: a ne­héz szemek a főidre hullottak, a könnyű pelyvát pedig elvitte te már régen észrevette, hogy akivel csak találkozik, annak egyetlen vágya, hogy mielőbb szabaduljon tőle és elfelejthes: se beesett, szürke arcát, meg­ráncosodott bőrét, szúrós sze­mét. Kunyhójában akadt egy tö­rött tükördarabka. Chamette nagynéha megnézte magát ben­ne, de nyomban káromkodva elhajította. Jobb, ha nem lát­03 4-1 4-> 03 4-1 N 03 'CD Dü G 'CÖ >-4—1 C/3 4H a 03 CB X O a 'cd S-i-t—* N OT G N < a szél. Kis szelelőrostát készített és éjszakánként az udvaron ros­tálta az ékszerboltok porát. Halálos izgalomban élt, amíg a rostán alig észrevehetően csil­logó aranyport nem pillantott meg. Hosszú idő telt el, amíg any- nyi aranypor gyűlt össze, hogy tömbbé lehetett olvasztani. De Chamette tétovázott, sokáig nem vitte el az ötvöshöz, hogy elkészíttesse belőle az a- ranyrózsát. Nem a pénz hiánya akadá­lyozta ebben: akármelyik a- ranyműves szívesen elfogadta volna az aranytömb harmadát munkadíj fejében s beérte vol­na vele. Nem, nem erről volt sző. Napról napra közeledett a Su- zanne-nal való viszontlátás 6- rája. De Chamette egy idő óta félt ettől a viszontlátástól. Mindazt a gyengédséget, a-- mit már réges-rég a szíve leg­mélyére száműzött — azt mind. mind csak neki, csak Suzynak akarta adni. De ki­nek kell egy ütött-kopott ször­nyeteg gyengédsége? Chamet­ja magát — jobb, ha nem lát­ja ezt a reumás lábakon cso­szogó, esetlen és torz figurát. Amikor a rózsa elkészült, Chamette megtudta, hogy Su­zanne egy évvel azelőtt el­hagyta Párizst és Amerikába ment, hír szerint örökre. Cí­mét senki sem tudta megmon­dani Chamette-nek. Chamette az első pillanat­ban valósággal megkönnyeb­bült. De azután várakozása, a Suzanne-nal való gyengéd és vidám találkozás reménye — érthetetlen módon rozsdás vas­szilánkká változott. Ez a szú­rós szilánk a mellébe fúródott, a szíve táján, és Chamette már csak azért imádkozott, hogy mihamarabb hatoljon be el­nyűtt szívébe és állítsa meg mindörökre. Már nem járt- műhelyt taka­rítani. Néhány napig otthon feküdt, viskójában1 arccal a falnak fordulva. Hallgatott, és csupán egyetlenegyszer moso­lyodon el, ócska kabátja ujját szeméhez szorítva. De ezt sen­ki sem látta. A szomszédok nem törődtek Chamette-tel, mindegyiknek megvolt a ma­ga gondja-baja. Csak egyetlen ember ápolta Chamette-et: az öreg aranymű­ves, aki a tömbből tinóm ró­zsát s véle egy ágról fakadó pici hegyes bimbót kovácsolt. Ez az aranyműves látogatta Chamette-et, de orvosságot nem hozott neki, mert azt tar­totta, hogy hiábavaló. Csakugyan, Chamette az a- ranyműves egyik látogatása a- latt észrevétlenül kilehelte lel­két. Az aranyműves fölemelte Chamette fejét, szürke vánkosa alól elővette a gyűrött, kék szalaggal átkötött aranyrőzsát és lassú léptekkel eltávozott, becsukva maga mögött a nyi­korgó ajtót. A pántlika egér- szagú volt. Késő ősszel törtéint. Az es­teli sötétséget megremegtette a szél meg a lámpák pisláko lő fénye. Az aranyművesnek e száöé jutott, hogy”Chametté ar-' ca mennyire megváltozott a halála pillanatában. Szigorú és nyugodt lett. Kemény szomo­rúsága szinte szépnek tűnt fel. „Amit nem ad meg az élet megadja a halál“ — gondolta az aranyműves, aki hajlamos volt az olcsó bölcselkedésre; és nagyot sóhajtott. Később az aranyműves elad­ta a rózsát egy öregedő író­nak. Az író hanyagul öltözkö­dött és az aranyműves nézete szerint korántsem volt elég gazdag, hogy Ilyen drága hol­mit vásároljon. A vásárlásban persze döntő szerepet játszott az aranyró­zsa története, amelyet az arany­műves elmondott az írónak. Az öreg író feljegyzéseinek köszönhetjük, hogy néhányan mégis értesültünk erről a szo­morú esetről, amely Jean Cha-' mette-tal, a 27-ik gyarmati ez­red volt közlegényével tör­tént. Feljegyzéseiben többek kö­zött ezt mondja az író: „Minden perc, minden vé­letlenül odavetett szó, minden mély vagy bohókás gondolat, az emberi szív minden halk. észrevétlen rezdülése, nyárfa pelyhe vagy csillagsugár visz szaverődése éjjel a tócsában — ezek mind, mind aranypor szemcséi. Mi írók. évtizedeken át sze­degetjük ezt a milliónyi szem­csét, úgy gyűjtögetjük, hogy magunk sem vesszük észre, végül összeolvasztjuk és ebből az öntvényből készítjük e! „aranyrózsánkat“ — regényt, novellát, eposzt. Jean Chamette aranyrőzsája! Bizonyos tekintetben a mi írói alkotómunkánk jelképének lá­tom. Bámulatos, hogy eddig még senkinek sem jutott eszé­be végigkísérni, hogy a drága porszemekből hogyan születik az irodalom élő áradata. De mint ahogy az öreg utca­seprő aranyrőzsája, Suzanne boldogságáért készült, úgy a ml teremtő munkásságunknak Is az a célja, hogy a föld szépsége, a boldogságért, örö­mért, szabadságért folyó küz­delem szépsége, a szív nagy­sága és az értelem ereje le­győzze a sötétséget és ragyog- jon, mint soha le nem bukó nap." Szőllősy Klára fordítása KISS PÉNTEK JÓZSEF: IRÉN MEG ÉN másfél szobányi lakásunk negyvenöt négyzetméternyi szőnyegén linóleum-földjén tapétás egén kincseket ásunk repülünk-szállunk aranyat csörgetünk Irén meg én hát ne szánjon minket senki megélünk és nem vagyunk szegények a tizenkettedik emeleten élünk felettünk már ctak a tető s felette néma ég közel ha valaki megzavarni készül szelíd áldozásunk majd a föld felé kiállunk Irén meg én a föld készen áll rossz ízeinket befogadni bízunk: jól véd minket a beton — s kellemes így — nem riaszt az erkélyes ketrec forró a testünk és nehéz maradnánk akik vagyunk köt a föld a nyelv az ének nem lenne beteljesületlen KÖVESDI KÁROLY: KOPONYA ŐSSZEL Ö, ki figyel e szürke csontra; áramát morzézta a létnek — rossz fából metszett ideg-oltvány, kihullva a sokadik nyárból fekszik e furcsa teremtésben. Rég hűlt szerelmek, rongyos álmok kerülgetik és levelek az ágon — asztmásán dideregnek, látod? festenék kockásra, babosra s nem törődik az okosokkal. Pocsolya, tócsa, margaréta tükrözi buzgón a világot s köztük a csukott, kotta-néma hunyorog döglötten is rátok. Futott előle — sose lássont Csak ö lehet úr a halálon! Elédáll, rádszól: pöttyös, kockás gyöngy pereg ki a szemek odván. CSÁKY KÁROLY: VAN ÜGY... van úgy hogy a mindenség belőlünk vétetik s mi állunk csak kif osztottan mint magukra hagyott bárkák özönvíz után van úgy hogy cseppenként égreszáll a tenger s cethalak csontfal kővé kövesednek van úgy hogy hátatfordítanak nekünk a hegyek és dalolnak siralom völgyéről arenélküli istenek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents