Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-12-19 / 51-52. szám

LUBOR ÍJ A ) I! ft Í|

FALTE1SEK: |"| f\ ^ gj f H É I

A járda arca fagyos volt és a szélén kemény hörögök henteregtek. A túlsó oldalra figyelt. Egy lány haladt ott fehér sapkában. Fehér nyúlszőrből volt és gömböc lögott rajta. U- gyanolyan gyorsan haladt, mint ő; ugyanabba az irányba is, csak éppen más kockasorban.

Megállt és átkiáltott a túlsö partra: Ebből a hülye hőből még egy rendes högolyőt sem lehet gyúrni!

A kislány feléje fordította a fejét. Ránézett, de hallgatott. Aztán lehajolt, felvett egy fagyos rögöt és a fiú felé hajította. Nem ért el egész hozzá.

0 ösztönösen felemelte a kezét. Akarsz egy fagyos darabot a képedbe? — intette meg.

Meghökkent. Kezét zsebébe rejtette. Ebből a hőből nem is lehet högolyőt gyúrni, mondta.

Lábával a piszkos és megkeményedett kérget kaparta. Hová mégy? kérdezte.

Nem tudom. Megyek.

En is. Megyek, megnézem az ntcát, amely sehová se vezet. Kilépett a lány Irányába.

A fehér szaggatott vonalon találkoztak. Mentek egymás mellett az úttesten és várták, hogy fölbukkanjon egy autó. De az autök kihaltak. Az egész utcában csak a csend szorongott. ’ Mintha nem is karácsony lett volna, és mintha ezt az egész várost kitelepítették volna. Autök nem jöttek és így nem volt az egészben semmi hősiesség, ezért aztán újra visz- szamentek a járdára.

Elfordultak egyszer-kétszer. Ez az utca keskenyebb volt. öregebb is és teljesen vak. A végén egy öreg kopott fal vigyorgott, majdnem az égig nyúlt és a repedéseiben megkapaszkodott néhány növény.

Nézd, mutatott fel a falra.

Szemével haladt rajta végig. Előbb egy a szemmagasságban lévő kapart feliratot vett észre, aztán a füveket, amelyek a repedéseken fel a nap felé kapaszkodtak, ez fölött, magasabbra egy gyönyörű fácska nőtt; aprócska kis fa, gyökerei, mint a sas körmei, és teljesen fönt, a legtetején a tető alatt a magas falban volt egy picike kis elhagyott sötét ablakocska.

Olvasta a feliratot és ráncolta a homlokát. A HÜLYE PEPIK SZERETI ÉVÁT. Tegnap még nem volt itt ez a felirat, pillantott a kislányra és ezt mondta: Nem vagy te véletlenül Éva?

Bólintott. Eviéka. tette hozzá.

Ez hiba, mondta és megpróbált fölérni a feliratig.

Hol van itt a hiba?

Ott, hogy én véletlenül Pepik vagyok.

Csak ne lódíts, mondta Éva. Ez a fölirat nem rólad szói. Te nem vagy hülye és nem is szeretsz engem.

Elnevette magát, összekapart egy maroknyi havat a vlze- sebbjéből és fehérre mázolta a föliratot. A kislány is gyúrt magának egy golyót és legalább az utolsó szót összefirkálta. Az ÉVÁT.

Megfordultak, mert a falnál már nem voít mit csinálni. Lehetett volna ugyan firkálni rá, de nem volt a kezük ügyében egy éles kő és hangulatuk sem volt hozzá. Az utcasarok felé tartottak, ahol egy asszony a kutyáját sétáltatta. A kutya gyorsan elvégezte a dolgát és húzta tovább a gazdasszonyát.

Megálltak a levizelt saroknál. Éva letérdelt és megszagolta a vizes követ. Hü, ennek gyermekláncfű illata van, súgta sejtelmesen.

Pepik nem hitte el neki és ezért ő is letérdelt, de nem érzett semmit. Lehet, hogy nem ismerte a gyermekláncfüvet.

Konsztant\/in^ Pausztoyszkij:^

N

em emlékszem már, hol hallottam Jean Chamet- te-nak, a párizsi utcaseprőnek a történetét. Ez a Chamette azzal kereste a kenyerét, hogy az iparosok műhelyeit takarította abban a negyedben, ahol lakott.

Dtlledező viskóban lakott a város peremén. Le lehetne persze részletesen írni ezt a környéket, de ezzel messzire kerülnénk elbeszélésünk fonalától. Talán elég arra emlékeztetnünk az olvasót, hogy Párizs külvárosaiban a mai napig is megvannak a régi erődítmények falai, földhányásai. Abban az időben, amelyben történetünk játszódik, ezeket a földhányásokat még lőne és galagonya sűrű bozótja nőtte be, a bozótban madarak fészkeltek.

Az utcaseprő kunyhója az északi földhányás lábához simult, bádogosok, foltozóvargák, csikkszedők meg koldusok viskói között.

Szomszédai Chamette-et „harkályának nevezték, ebből arra következtethetünk, hogy sovány volt, nagyorrú, és kalapja alól makrancos hajtincs bukkant elő, mely a madár bóbitájához hasonlított.

Jean Chamette valamikor jobb napokat látott. Katona volt a „Kis Napoleon“ hadseregben, a mexikói háború idején.

Chamette-nek kedvezett a szerencse. Vera Cruzban megbetegedett, kiverte a láz. A beteg katonát, anélkül, hogy egyetlen komolyabb csatában részt vett volna, visszalrányí- tották hazájába. Ezredparancsnoka, élve az alkalommal, megbízta Chamette-et, hogy vigye vissza Franciaországba nyolcéves kislányát, Suzanne-t.

A parancsnok özvegyember volt, s ezért kénytelen volt mindenhová magával cipelni a kislányt. Ezúttal azonban rászánta magát, hogy megváljék tőle. Rouenban élő nővére gondjaira bízta.

Mikor Chamette hazafelé u- tazott Franciaországba, az Atlanti-óceánon füllesztő volt a hőség. A kislány egész idő a- latt hallgatott. Még az olajosán sima vízből ki-kiugró halak láttára sem mosolyodott el.

Chamette minden tőle telhető módon igyekezett gondoskodni a kis Suzanneről. Belátta persze, hogy a kislány nemcsak gondoskodásra, hanem kedvességre vágyik. De hogyan kedveskedjék ő, a gyarmati hadsereg katonája, egy nyolcesztendős kislánynak?

Mégsem maradhatott sokáig kuka. Egyre gyakrabban kapta magán a kislány kutató, várakozó tekintetét. Végre elszánta magát és szaggatottan akadozva mesélni kezdte neki életét, gyermekkorát.

Emlékeiben Chamette nem talált semmi mulattatót, amivel megnevettesse Suzanne-t. A leányka azonban, legnagyobb

csodálkozására, mohó érdeklődéssel hallgatta elbeszéléseit, sürgette, hogy ismételje meg, s új részleteket követelt.

Chamette megerőltette emlékezetét, új meg új részleteket préselt ki belőle — addig-ad- dig, míg a végén már maga is kételkedni kezdett benne, hogy mindez valóban úgy történt. Már nem is emlékek voltak e- zek, csupán emlékek halvány

úgy hírlik, nagy pénzeket fizetnek a mázolmányaikért.

Egyszer Chamette a fedélzeten üldögélt Suzanne-nal és vasfésűjével bontogatta a leányka széltől kuszáit haját. A kislány megkérdezte:

— Mondd, Jean, nekem Is ajándékoz majd valaki arany- rózsát?

— Minden meglehet — válaszolta Chamette. — Hátha a te életedben is akad ilyen csudabogár, Suzy. Volt a ml századunkban egy cingár katona. Pokoli szerencséje volt. A csaablakaíra: a szól sem lebben- tette meg a függönyöket. A szűk utcácskákban még az ő- raketyegés Is kihaflatszott a boltokból. Chamette bornyújá- ban ott lapult az emlék, amelyet Suzytól kapott: gyűrött, kék hajszalagja. Hogy, hogy nem, a pántlikának olyan édes Illata volt, mintha sokáig feküdt volna egy kosár ibolya között.

A mexikói hideglelés aláásta Chamette egészségét. Elbocsátották a hadseregből, még őrmesteri rangot sem kapott.

ARANY RÓZSA

árnyai. Szertefoszlottak, mint a köd.

így merült föl egyszer az aranyrózsa derengő emléke is. Chamette maga sem tudta, látta-e a megfeketült aranyból kovácsolt kezdetleges rózsát egy öreg halászná házában a feszület alá erősítve, vagy pedig csak hallott róla.

De nem, egy ízben ő maga Is látta, emlékezett rá, hogy miként csillogott, pedig künn sem sütött a nap, hanem sötét vihar dúlt az öböl felett. Minél többet beszélt róla, annál tisztábban emlékezett Chamette a rózsa csillogására, tüzes szikráira az alacsony meny- nyezet alatt.

A faluban senki sem értette, miért nem adja él az öregasszony ezt a sárga kincsét. Hiszen sok pénzt kaphatna érte. Csak Jean Chamette anyja bizonygatta, hogy az aranyrózsát eladni vétek lenne, mert azt a kedvesétől kapta az ö- regasszony, hogy szerencsét hozzon neki — amikor még nem öregasszony volt, hanem nevetős fiatal fruska és Au- dierne-ben dolgozott a szardí niagyárban.

Ilyen aranyrőzsa nagyon kevés van a világon — magyarázta Jean Chamette édesanyja. — De akinek a házába kerül, az feltétlenül boldog lesz. És nemcsak ő maga, hanem mindenki, aki csak megérinti a rózsát.

A kis Jean türelmetlenül leste, hogy mikor lesz már boldog az öregasszony. De egyelőre se híre, se hamva nem volt a boldogságnak. A szél rázta-cibálta az öregasszony kunyhóját, és esténként nem gyújtottak benne világot.

Chamette azután elutazott a faluból, nem győzte bevárni az öregasszony sorsa-fordulását Egy esztendővel később mesélte neki egy ismerős fűtő a postahajóról Le Havre-bao. hogy az öregasszonyhoz várat lanul eljött a fia Párizsból, egy szakállas, örökké vidám csudabogár festő. Attól fogva a vityillóra nem lehetett többé ráismerni. Megtelt zajjal és bőséggel. Mert a festőknek,

tatéren törött arany fogsort talált. Elittuk az árát, együtt az egész század. Ez az annami háborúban történt. A részeg tüzéreink aztán mozsárból tüzeltek, csak úgy szórakozásból. Egy lövedék egy kihalt tűzhányó kráteréibe talált, ott felrobbant, s a tűzhányó ijedtében fortyogni kezdett és okádta a lávát. Hogy az ördögbe hítták azt a tűzhányót... Azt hiszem Kraka-Takának. Egy szó, mint száz, a hegy annak rendje s módja szerint kitört, negyven békés bennszülött az életét vesztette. Gondold csak meg, mennyien pusztultak el egy ócska arany-fogsor miatti Később kitudódott, hogy a fog* sort az ezredparancsnokunk vesztette el.

— Hol történt ez? — kérdezte Suzanne kétkedőn.

— Mondtam már: Annámban. Indokínában. Az óceán ott úgy ég, mint a pokol tüze, a medúzák pedig olyanok, mint a balerinák tüllszoknyácskál. És olyan nedves a levegő, hogy egyetlen éjszaka alatt gomba nőtt a csizmánkban! Itt süllyedjek el, ha hazudok!

Chamette addig épp elég ha- zudozást tapasztalt katonatár* sainál, de ő maga sohasem hazudott. Nem azért, mintha nem tudott volna, csak éppen nem érezte szükségét. Most azonban szent kötelességének érezte, hogy Suzanne-t elszórakoztassa.

Franciaországba érkezve elvitte a leánykát Rouenba és személyesen adta át nagynéniének, egy aszott, vértele® ajkú, magas hölgynek, aki tetőtől talpig csupa fekete üveggyöngy volt, mint a cirkusz- beli sárkánykígyó.

Amikor a kislány meglátta, Ijedtében Chamette-hez simult, egészen belebújt napszítta köpenyébe.

— Sose félj! — suttogta Chamette és gyengéden meg- lődította a vállánál fogva. — Ml, közlegények se választjuk meg a századparancsnokunkat. Föl á fejjel, Suzy, te is katona vagy!

Azzal elment. Néhányszor még visszanézett a sivár ház

Egyszerű közlegényként tért vissza a polgári életbe.

Egyhangú ínségben teltek az évek. Cbamette sokféle mesterséget próbált, a végén párizsi utcaseprő lett belőle. Attól fogva por és mosogatóvíz szaga üldözte őt mindenfelé. Ott érezte még a könnyű szellőben is, amely a Szajna felől leb- bent az utcába, meg a harmatos virágcsokrokban is, amelyeket tisztán öltözött öregnél nikék árultak a bulvárokon.

A napok sárga ködbe vesztek. De a homályon át Charnet- te lelki szeme előtt néha-néha megjelent egy könnyed rózsaszín felhőcske — Suzanne régi ruhája. Ebből a ruhácskából tavaszi üdeség áradt, mintha ezt is az lbolyás kosárban tartogatták volna.

— Hol lehet Suzanne? Mi történt vele? Chamette tudta, hogy időközben nagylánnyá cseperedett, apja pedig belehalt sérüléseibe.

Egyre készülődött Rouenba, hogy meglátogassa Suzanne-t, De addig-addig halogatta az u- tazást, amíg végül belátta,

hogy elszalasztottá az alkal* mat. Suzanne bizonyosan rég megfeledkezett róla.

Komisz disznónak nevezte magát, valahányszor eszébe jutott a búcsúzás perce. Ahelyett, hogy megcsókolta volna a leánykát, odalódította a vén csoroszlya elő és csak annyit mondott neki: „Föl a fejjel, Suzy, te is katona vagy!“

Köztudomású, hogy a szemételtakarító munkások éjszaka dolgoznak. Két ok készteti őket erre: az emberek lázas és nem mindig hasznos tevékenységének piszka leginkább estére gyülemlik fel, más* részt pedig nem illik , megsérteni a párizsiak finnyás látását és szaglálását. Éjjel pedig a patkányokon kívül jóformán senki sem látja a szemetesek munkáját.

Chamette hozzászokott az éjszakai munkához és szinte megszerette ezt az időszakot. Különösen azt az órát, amikor Párizs felett bágyadtan földereng a hajnal. A Szajna fölött köd gomolyog, de sosem emelkedik a hidak korlátja fölé.

Egy Ilyen ködös hajnalon Chamette az Invalidusok Híd- ján haladt át, s ott fiatal nőt pillantott meg. Fekete csipkedíszes, halvány orgonaszínü ruhában álldogált a korlátnál és a Szajnát nézte.

Chamette megállt mellette, levette porlepte sapkáját és megszólította:

— Úrnőm, a Szajna vize i= lyenkor még nagyon hideg. Engedje meg, hogy inkább ha- zakísérjem.

— Nincsen hová — felelte a hölgy és Chamette-hez fordult.

Chamette elejtette a sapkáját.

— Suzyl — kiáltott fel kétségbeesetten és elragadtatva. Suzy, kis katonáml Leánykám! Végre megtaláltalak. Ugye elfelejtettél? Én vagyok jean Ernest Chamette, a huszonhe- tedik gyarmati ezred közlegénye, aki elhozott Rouenba, ahhoz az átkozott nénikődhez.

Milyen gyönyörű lettél? És milyen szépen vagy fésűivel Én bezzeg a bumfordi katonakezemmel sose tudtalak megfésülni.

— Jean! — si kői tott fel a hölgy, Chamette karjaiba vetette magát, megölelte és sírva fakadt — Jean, maga éppolyan jó, mint amilyen akkor volt. Mindenre emlékszem.

— E-eh, butaság — motyog* ta Chamette. — Kinek mi haszna a jóságomból. De mondd el, mi történt veled, kicsikém!

Magához ölelte Suzanne-t és megtette azt, amire Rouenban nem szánta rá magát: meg* simogatta és megcsókolta fényes szép haját. De mindjárt eltolta magától, mert attól félt, hogy Suzanne megérzi kabátján az egérszagot. De Suzanne csak annál erősebben si= múlt vállához.

— Mi lelt, kicsi lány? — kérdezte Chamette aggódva.

Suzanne nem válaszolt. Nem volt hozzá ereje, hogy visszafojtsa zokogását. Chamette megértette, hogy egyelőre nem szabad faggatnia. Ezért így folytatta nagysietve:

— Van egy odúm a földhányás tövében. Jó messze Innét. Szegény vagyok, mint a templom egere, szegényes a házam tája is. De lehet benne vizet melegíteni, ágyban aludni. Ott megmosdhatsz, megpihenhetsz. Akármeddig ellakhatsz nálam.

Suzanne őt napig lakott Cha* mette-nél. öt napig rendkívüli nap sütött Párizsra. Az épületek, még a legócskábbak, legfüstösebbek is, a parkok, de még Chamette odúja is — úgy szikráztak ennek a napnak a sugaraiban, mint a drágakő* vek.

Akit nem indított meg soha alvó fiatal nő alig hallható pi- hegése, az nem tudja, mi a gyengédség. Ajka fényesebb volt, mint a harmatos rózsaszirom, szempilláján álomkönny csillogott.

Igen, Suzanne-nal minden úgy történt, ahogyan Chamette sejtette. Megcsalta szerel-