Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-11-21 / 47. szám
~Bfla csaknem hajnal 6ta lv| talpon vagyak Hat óra ■ "körül kelten) föl, hogy Bőg mielőtt a háziak föléöred nek már elhagyhassam szállás bolyoméi: ne zavarkodjak -eg gél. Bármennyire Is Igyekeztem csendben mosakodni, öl’özköd ni, tenni- venni: mir msgbo roiválkoztam kedves, idős há ziassonyom már teával várt Pista bácsi —■ a Budapest mel 161 már közel öiven éve Krak kóba vándorolt borászati szak ember — is mellém ült, kor tyolgatta. ízlelgette a Darjeeling márkából, Igazi lengyel módra készített teát. Lengyel országban a te iZítésnek, a teázásnak szintén íratlan, mtsz tlkus szabályai vannak, mint az angoloknál. A teázásnál „kőte lezően“ összeül a család, a vendégsereg és kiváló alkalom adódik a csevegésre. Ml más röl Is beszélhetnénk, min’ Krakkóról, a krakkói életről az itteni mindennapokról. 0g\ veszem kt a háziak szavalbft' hogy Krakkó lüktető élete la kosainak hétköznapja és vasár napja nem sokban különbözik mondjuk Kassáétól (KoSfee) Bratlslaváétól. Pista bécst elmondja, hogy nyugdíjukat tz zal egészítik ki, hogy főlsko lásoknak rendszeresen kiadják egyik szobájukat. Ilyenkor, nya ranfa pedig a turistáknak. Van egy fiuk és egy lányuk, akik már családot alapítottak éf- nemrégiben kaptak lakást. Épp a berendezéssel vannak elfog lalva. Szó asik a keresetről, a munkáról, az érvényesülést le hetöségekröt. Persze őket ts érdekli a ml életünk, a ml munkánk, a mi világunk. Mondom a magamét, amit ha hirtelen félbehagynék. Pista bácsi tudná folytatni, mint ahogy folytatja is, mivel csak részletkülönbségek vannak a két nép élete között. Lenne még bőven mondanivalónk, de hirtelen az órára pillantok: fél nyolcl Már elkéstem, hogy meglássam a hajnali, reggeli Krakkót! Sebaj, amit lehet, még elcsípek belőle, és máris rohanok az utcára. Fölugrok az első buszra, ami a belvárosba visz. Orosz, magyar, német, szlovák, cseh szét hallani Inkább a járműben, mintsem lengyelt. Telt a város turistákkal, a helybeliek már munkahelyeiken vannak, de,, a buszok mégis zsúfoltak. Egymástól kérdezzük, mutogatva kézzel-lábbal, „nemzetközi nyelven“: melyik megállónál kell kiszállni a vasútállomásnál, az autóbuszpályaudvarnál, az olcsó diák-talponállónál. Mondja mindenki a magáét, a- hogy tudja: és mindenki ért a szóból! Szinte hinni sem akarom, hogy valamikor létezett bábeli nyelvzavar: ja, persze, ott nem turisták sürgölődtek hanem építők. De hogy ázik miért nem akarták vagy tudták megérteni egymást, nem tudom elképzelni. A látottak azt bizonyítják: a szükségben nincs nyelvi probléma. Mire a Rynek Glównyra, a Nagypiactérre érek, már ott Is tökéletes a turista-nyüzsgős. A kétszázszor kétszáz méteres nagyságú tér — melynek közepén a Posztócsarnok, a Suklen- nlce áll — igazi turlstaparadi csőm. Itt lehet fényképezni nézelődni, ücsörögni, kávézgat ni — amit nem nagyon ér! meg, mert a kávé rossz és drága — , galambokat etetni... Ez a tér vonzott Ide négy év után Ismét. Ugyanis négy év vei ezelőtt egy délu'ánt Krak kóban töltöttem, és csak az ín dulás előtti utolsó félórában fedeztem Töl ezt a teret. Ak kor, épp csak —■ a késő osti szürkületben — láthattam a körvonalait, fényeit, és elhatároztam: legközelebb legalább egy hetet töltök Itt. Hogy ml az a vonzó, pezsdftő és nyug tató „magatartás“, amit ez a tér kölcsönöz a rajta taposó uak, nézelődőnek? Pont e? az!... Ha megtudnám foga! mázni, most nem lennék itt En ügy érzem, Közép-Európa összpontosul ezen a téren — bogy nyögdécse!|ek valamlcsk választ a kérdésre. De ez ma gára a városra, Krakkóra ts ugyanígy ráillik: szépségéér’ történelméért, mindenkit meg ölelő, megslmogató emberségé ért. Krakkóban van valami tel jesen megfoghatatlan és meg magyarázhatatlan — emberből környezetből, táj'ől fakadó me legség, ami úgy árad Itt, mint az Ibolya Illata: természetesen, hfvogatóan. Az egész nap folyamán ezt az llbitot ízipp Mitgatom magamba és nem tudok betolni vele. A Wawelben, a lengye királyok egykori székhelyén já rok, bámulom a vár tövébe) nagy kanyart vevő, hömpölygő Visztulát, a várost. Tőlem j bb ra az óváros húzódik meg, bal ra pedig már toronyházak tu datják: épül az új váro6. A Wawelben járva nemcsak a jut eszembe, hogy a lengyel ki rályok Innen kormányozták a: országot, hogy ez Európa egyil :egszebb, legpazarabb uralko- lól palotája, hanem ... ...hanem, sajnos, az is, hogy miután Lengyelországot meg szállta a fasiszta hadsereg, ) Lengyel Főkormányzóság nác kormányzója, Hans Frank is innen osztogatta néptrtó uta sftásait. Volt tehát a Wawel a lengyel nép nemcsak dicső hanem gyászos központja Is £s mindenképpen jelképp! emelkedett a Wawel a lengyel nép szemében. Házigazdám Pista bácsi, ezt így mondta: — Wawel a lengyelek dicső ségének és gyászának szlmbó luma, Ma pedig már múzeum kincs. Féltjük, őrizzük! Koraeste, hat óra felé érteni haza. Holtfáradtan, de boldo gan. Milyen isteni Is, hogy van egy szobám — napi háromszáz zlotlért — ebben a gyönyört városban, egy ágyam, ahol el nyújtózhatok. Csak egy szoba ahová — azt mondom magamban — haza megyek, tgy vagyok ezzel mindenütt, mégha szállodai szobáról van Is szó. Azt mondom: megyek hazai igaz, idegenben, külföldön ez a szoba, „haza“, csak ideig, óráig tudja kitölteni, a haza, otthon fogalmát, legtöbb nyolc, tíz napon belül már valóságban is haza vágyom. Nem sokáig lehet a fogalmakat fölcserélni, cserélgetni, kevergetnl. Gyorsan rendeződnek, kristályosán tisztává, önámítások ellenére is. Mert nálam a távolmaradást, a valahol eltöltött Idő hosszát sosem a jó vagy rossz dolgom, pénzhelyzetem szabja meg, hanem a fogalmak szétválasztódásának, kristályo- zódásának gyorsasága, lefolyása. Amikor azok egyértelműek lesznek: indulnom, mennem, szaladnom kell! De Krakkóban, Lengyelországban még csak második napja vagyok és egyelőre még otthon vagyok ebben az ódon, régi idők hangulatát idéző, kellemesen berendezett szobában. Nem sokáig bírom itt az üldögélést, henyélést. Csak épp annyit várok, míg a mellettem lévő szobában lakő fiatal pesti házaspár elkészül — mert ilyenkor, turistaszezonban, ha úgy adódik, Pista bácsiék kiZOLCZER JÁNOS DISZKÓBAN I VOLTAM KRAKKÓBAN — HM 5 adják saját szobájukat Is -« és megyünk a diszkóba: táncolni, mulatni... Kinn vagyunk az utcán és azon tanakodunk, hol találunk diszkót. „Kérdezzünk meg egy ftataltl“ — adja meg a kézenfekvő ötletet az egyhetes fiatalasszony. Kérdezzük! —« mondom és máris odalépek egy huszonegynéhány év körüli fiatalemberhez, akiben főiskolást vélek. Szlovákul mondom neki a magamét. Megérti. Azonnal karon ragad, fölajánlja segítségét, megmutatja a főiskolás klubot, ahol ma este is diszkő van. A messzemenőkig készséges. Mindent elmagyaráz, megmutat, villamosjegyet vesz nekünk és sértődöttséget mutat, amikor azt ki akarjuk fizetni, sőt még a harminc zlotys belépőt Is megváltaná, de azt már nem engedjük. (Egyébként ezt a határtalan kedveskedést, közvetlenséget, segftőkészséget mindenfelé tapasztaltam. Egyszer a villamosvezető, ahogy megtudta, hogy magyarok vagyunk, két megálló között megállt, leszállt velünk és megmutatta a keresett utcát. Két percig le állhatott a villamos, mégsem zúgolódott senkt. Mikor megállt, csupán ennyit mondott az utasoknak: „Vengrll“ ... Szóval diszkóban, a hazat V-klub-szerfl rendezvényen vagyunk. A hatalmas teremben kellemes félhomály, sok-sok fiatal és a szakmáját kitünően értő dlscjokey virtuóz hang- zatossággal tálalja a zenét. Farmerben senkit sem látok. Se a fiúkat, se a lányokat. Még szerencse, hogy ml Is öltönyben,, a lányok ruhában jöttek, így legalább nem ütünk el a többiektől. Pedig Lengyel- országban nagy keletje van a farmernak, de úgy látszik, az Ilyen társas, táncos rendezvényekre mégsem tartják a lengyel fiatalok, főiskolások — mert mint megtudtam, Ide csak indexszel engednek be, nálunk csak azért tettek kivételt, mert külföldiek vagyunk — kellő öltözéknek. A lányok, mondanom sem kell, csinosak, bájosak, szépek és remekül táncolnak, öröm nézni azt a vibráló mozgást, lüktető, jókedvű táncot, amit ezek Itt levágnak: közben hallgatni a jó zenét és mellesleg kortyolgatni a gyöngyöző pezsgőt, amit a bárpultnál két szépséges főiskolás lány árul sok egyéb más Ital mellett. Pezsgőt is csak válahogy a pult alól, vagy a raktár mélységes fenekéről kaptunk — mert szerintük, amit a külföldi kér, az jár ts nekil — ugyanis itt ezt nem szolgálnak föl. De ez megint eg y kedves momentum volt, hogy nem mondták azt, „nincs“, hanem kerítettek perceken belül egy üveggel. Sokan odajöttek hozzánk, mint régi, kedves Ismerősök mellénk telepedtek, kérdezősködtek, beszélgetni akartak. Most az egyszer még sajnáltam is, hogy nem vagyok és nem voltam főiskolás és nem tudok nekik kimerítő válaszokat adni. Annál többet tudtak mesélni magyar Ismerőseim, akik ezen a nyáron fejezték be a közgazdasági főiskolát. Hogy milyen nyelven csevegtünk? Oroszul, szlovákul, angolul meg egy Icipicit lengyelül is. £s közben-közben táncoltunk egy kört. Itt Is ugyanúgy nem kellett tudni a beatzenére alkalmazható tánc „szabályos“ lépéseit, mint sehol a világban. Akár lassú, akár gyors tempójú zenét tett a korongra a lemezlovas, ráztuk magunkat önfeledt jókedvünkben, nevetgéltünk, sugdalóztunk, és ha túl hangos volt a zene, Igyekeztünk azt túlkiabálni. Egy óra Ittlét után, már azt is elfelejtettem, hogy Krakkóban vagyok, olyan semleges közegben éreztem magam, hogyha azt mondják, most én Kassán, Szegeden, vagy Prágában táncolok, akkor azt is elhiszem. Vagy akár azt is, hogy valamelyik afrikai vagy arab országban, mert külföldi arab és néger származású főiskolások is voltak körülöttem. Egyszerűen csak azt tudatosítottam, hogy jó Itt, jó a zene, jó a tánc, jó az a közeg, amelybe belecsöppentem. Éjfél után há rom órakor még arra sem akartam gondolni, hogy reggel újra hat órakor kell kelni, mert Wieücskábá készülök, és hét előtt Indul a vonat. A szerző felvét lel
