Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-31 / 44. szám
9 KULCSÁR FERENC ROVATA BETTES ISTVÁN HŐBÖRGÖ masszív komoly méltőságos döngő dübörgő dumm-dumm-dumm-dummog az elefánt sűrű sötét zöld hőbörgő erdőség ősi rekkenő hőség mocsár malária megáll) pia nélkül lehetetlen rettentő ezt már kibírni hümmögö hüllők csatt-csatt-csatt-csattogtatjáik állkapcsukat legalább egy kissört kedves mert bízúristen sehogyse dehogy se sűrűbb egyre a levegő dülöngő döntő mázsás perceik a kapa nyele megállna köztük még egy korsó hö-hö-hö-hörög a csap ha belecsap a mennykő ennek is épp most kellett csütörtökön sisteregni ki se bírtam tegyétek csokor helyett hüpp-hüpp-hüpp-büppögve félfémhez óvatosan ki ne loccsantsátok KEDVES FIATALOK! Az Üj Hajtások műfordítói versenye, illetve próbálkozása után most ájabb kísérletként, azaz próbatételként újabb feladat megoldására vállalkozunk. Munkánk célja: képzőművészeti kultúránk, látásmódunk és nem utolsósorban íráskészségünk, gondolkodásunk szintjének emelése, az irodalom és a képzőművészet kapcsolatainak erősítése, gazdagítása, értékeink felfedezése, köztudatba e- melése. Időnként majd egy-egy fiatal képzőművészünk munkáját — festményét, grafikáját, szobrát — közöljük rovatunkban, s a feladat az lesz, hogy aki kedvet, vonzalmat érez magában, akit megragad, érzelmí- leg-értelmileg megindít a közölt alkotás, az megpróbálja szavakba foglalni, megfogalmazni, a képzőművészeti nyelvet az irodalom nyelvére fordítani, azt, hogy szerinte miért szép, miért jó, miért fontos a mű. Miért szép, miért jó, milyen érzéseket és gondolatokat kelt benne. A megfogalmazás hogyanja teljesen nyitott, hiszen az érzelmek és gondolatok megfogalmazása mindig minden emberben másként valósul meg — stílusban és tormában egyaránt. Elképzelhető, hogy miniesszé, jegyzet, tárca, vers, stb. születik majd a közölt alkotásról. A megszületett írásokat küldjétek be az Gj Ifjúság — Üj Hajtások címére, a legsikerültebb munkákat közöljük. Első feladatként a Csallóközben élő fiatal hegyéthei szobrász, Lipcsey György Feudalizmus című szobrát közöljük. LIPCSEY GYÓGY: Feudalizmus MIÉRT SZÉP? SZUCHY ZSUZSA NÉMASÁG Valamiről hallgatni akartam, és el akartam mondani valamit De nem öltözött szavakba a kimondhatatlan. Lehetetlenül megmaradtam. J0JÄRT ZOLTÁN A NEVETTETŐ HALÁLÁRA Nevettetett. Nevették. Nem nevetett. ANNÁK Emlékkönyvbe A — karom N — évad, N — evető A — Jkadat. A — ludj N — émán, N — űzhessem A — rcodat. Ó riási erőfeszítéssel sikerült végre felmásznunk a dombra. Pedig nem ts volt magas. Csak hát ki tudhatta e- l'óre, ki sejtette, hogy ma este valahol messze, egy meghitt, eldugott kis sarokban fogjuk ünnepelni a szabadságot. Es az emeletes cipő is csúszik. Mikor felértünk, ml, lányok rögtön letelepedtünk a lapos, szürke kövekre. Az esti szél minden szorongást, minden gátlást elfújt belőlem, s engem átjárt egy különös érzés. Idegenben vagyunk: ismeretlenek. Nem is tudom megmondani, mit éreztünk, talán csak azt a boldogságot, amit elcsépeltnek neveznek, és ha még jelzőt is illesztenék hozzá, hogy végtelen vagy igazi, vagy hihetetlen, legylntenél. De ez nem az eredetiség éjszakája volt. Egyszerűen nem érdekelt a másnap, nem érdekelt a jövő. Képzeld el. Alattad a Visztula, feletted komor falak, néhány bokor és sötétség. Ugye, félelmetes egy kicsit? Es mégis jó volt, nagyon-nagyon jő. Róbert három üveg bort hámozott ki a zakójából. Kitört az üdvrivalgás, nem zavart senkit, hogy csak egy pohár van. A bor édes volt. Senkinek nem ízlett, a srácok töményebbet szerettek volna, nekünk émelygőnek tűnt, de azért elfogyott. Azután énekeltünk. Lengyelül és magyarul, nemzeti indulókat és népdalt, mindent, ami eszünkbe jutott. A hangok nem vesztek el, úgy tűnt, mintha átalakulnának és zúgva továbbszállnának a Visztula fölötti ködben. Alattunk a sárkány torkából ki-kilövellt a forró gázláng. Az egyik srác disznó viccbe kezdett. A poént talán egyikünk sem értette, de mindenki hozzágondolt valamit, és jókat nevetett a saját piszkos fantáziáján. Talán így születnek az új viccek és így az új barátságok. Igen, akkor éreztem valamit, aminek némi köze van a sokat használt, a* gyonkoptatott Jelszavakhoz, hogy minden ember egyforma és szeressük egymást, mert te is csak ember vagy és... akkor jelent meg a féltékeny unokatestvér. Nem nézett, és mégis éreztem, hogy figyel. A hátával, szvetterének norvég minLAMPL ZSUZSA Vallomás i tóival, és nem tudtam, hogy mit akar. A hangulat ekkor már túlságosan jó volt, párok alakultak, és láttam, hogy ő is hevesen udvarol egy lengyel lánynak. Mondd ki, na... elkáposztásitottalanítottátok, na ... A lány nevetett, csiklandóson, erre ö legyintett egyet, s édes arccal megszólalt, 6, kis hülyéi Szevetterének mintái összehúzódtak és kitágultak, mintha lélegeznének, s ekkor újra éreztem, határozottan é- reztem, hogy engem figyel. Gyűlölni kezdtem. Talán éjfél felé mentünk fel az tntrtbe. Nagy ez a város, és a hideg éjszakai neonfényben még nagyobbnak tűnt. Félúton kapott el bennünket az eső, ránéztem — szötlan volt és a macskaköveket bámulta. Másnap reggel keresem a napszemüveget, hát nincs sehol. Sajnáltam, mert tetszett és új volt és egy darabka emlék rövid-ltt- tartózkodásunkról, mégis könnyed hangot erőszakolva szóltam hozzá. — Te, elveszett a szemüveg, de nem baj, majd veszek másikat, még ma... — Remélem, azt Is elveszíted. Egyébként jellemző rád. Nem tudom, ml ütött belém, de mintha valami megkeményedett volna bennem. Csodálkozva néztem, ahogy egyhangúan kanalazta a levest és hirtelen nem tudtam, miért van itt, mit keres a szobámban, egyáltalán, mi közünk van egymáshoz. A, egy féltékeny unokatestvért De valami megrez- dült bennem. Valahol mélyen. Talán ekkor gyűlöltem meg igazán. Este a diszkón feltűnt, hogy esetlenül mozog. Feldühített egyetlen kézmozdulata, egyetlen kis rándulás a szája szegletében, és már derengett bennem valami, amit ed» dig nem értettem igazán — hogyan utálhatja meg egyik ember a másikat, és hogyan épül falként a gyűlölet, amelyben az egyik tégla egy megjegyzés, a másik egy mozdulat, és a gyűlölet fala nő, egyre e- melkedik... Néhány nap múlva eszembe futott, szinte automatikusan, egy régebben olvasott krimi. A nyomozó megállapította, hogy egy nő legszadistább ösztöneinek kiélésére a kést választja. Jellemző lélektani vonás. Es észrevettem, hogy egyre gyakrabban nézem a szarvasagancs nyelű zsebkést. Először megborzadtam a gondolattól — hát így fs meg kell ismerned magadat? Egyre kevesebbet és egyre gorombábban beszélt velem. Mindenkit üldözött körülöttem azzal az átkozott, norvégmintás szvetterrel, és mindenki félt tőle, mert ordított róla az önteltség, és ahogy a váltamra tette a kezét, tárggyá változtam és uralkodott jelettem ... és nem ts tudom, hogyan, hogyan tettem meg, csak arra emlékszem, hogy e* gyedül voltam a csendben, az idegen városban és visszakattintottam a bicskát, és sokáig, nagyon sokáig ültem az ágyon, szótlanul, üresen, egyedül. Még most ts gyűlölöm. GÁSPÁR I4ÁRIA Zöld hajnal í. Hát igen, már Itt Is aratnak. Milyen csodálatos ez az aranyszínű búzatenger, Istenem, milyen szép, milyen végtelenül hatalmas! És fönt a tiszta ég ... Micsoda hőség van már megint! Csöndes falucska. Kedves, takaros házak. Errefelé vonatok sem járnak. — Gondolja, hogy a hét végére elromlik az idő? — Ä, nem hiszem, bár lehetséges. Ne büntess... Ott, az egyszerű kis vendéglő sarkában, a zenegép mellett ülve gondolatban már százszor könyörögtem neked, hogy ne büntess... , Igen. Százhúsz kilométer. És autóstoppal. Miért? Hogy felejtsek. Hát azt, hogy szágyenlem magam. S persze, téged. Hogy sikerült-e? Természetesen nem, de van jó tulajdonságom, amit nem árulok el, mert... Belecsöngettek. — Folytatjuk — mondta, s én úgy néztem vissza rá a félig már becsukott ajtóból, mint aki valóban folytatni akarja. 2. Farkasszemet néztünk egymással: a búcsú és én. Kétségbeesetten, értetlenül bámultam rá. — Gyáva vagy — mondta, s hangja kegyetlenül gúnyos, megvető volt. Végtelenül gyáva. Csak úgy egyszerűen el akartál kerülni? Azt hitted, elfuthatsz előlem? — kérdezte választ sem yárva, és súlyosan legyintett a kezével. — Nem akarok egyedül lenni, nem akarom újra a süket magányt, érted? Mindent elrontottál, mindent tönkretettél, a kincseimet raboltad el, fényes Igazgyöngyeimet szórtad szanaszét, te csaló, te tolvaj, hát hogyan ts érthetnéd? — sziszegtem gyűlöl- ködőn. — Te még csak kóstolót kaptál belőlem, s márts undorodsz! — állapította meg elégedetten. — Az „igazgyöngyeidet“ sajnálod? Egyszerű üveggolyók voltak. — Igen, azokat — mondtam most már beletörődve, mert éreztem, hogy tulajdonképpen Igaza van. — Csak egyetlen egy igazgyöngyöd volt. Nézd, ez a kék színű. Tessék, ezt most visszaadom neked, hiszen szükséged van rá — szólt még, s lépett egyet hátrafelé. — Nem akarla', látni többé — mondtam csöndesen, s útnak indultam, kezemben szorongatva az apró gyöngyszemet. 3. Tulajdonképpen azért szép ez az élet. Tudod, ezt Kalipszónak is meg akartam magyarázni, csakhogy akkor már nem hallgatott rám. Másra sem... S látod, most egyszerűen elment, egyszerűen Itthagyott, s te talán sohasem értheted meg, mennyire fáj ez nekem. Együtt nőttünk fel a Garam-par- ti fűzek alatt. Csupa vidámság, csupa csínytevés volt az egész gyermekkorunk. Két kis boszorkány, két vízimanöcska voltunk. Milyen szép volt, milyen szép. Igen, tizenöt éves volt, s már... Igen, talán éppen ezek a dolgok ... Természetesen, nem. De azért ő... Vajon ki értheti ezt meg? Hiszen te egyetemista vagy, te talán megmagyarázhatnád! Tudod, azért jó, hogy eljöttél. Idd meg a kávédat, mert teljesen kihűl. Igen, azt hiszem, igazad van, jobb lett volna, ha nem megyek be. De hidd el, ha nem látom őt kiterítve ... Hát persze, menyasszonyi ruhában. Hófehérben. A bélyeggyűjteményét ts a koporsóba tették. Hogy mikor? Utoljára a kérházudvarban. Sosem láttam őt sírni, de a tekintete száz sírással ts felért. Igen, teljesen ki volt készülve. Valami könyörgésféle bujkált a tekintetében. Én megmondtam neki: Ide figyelj, ha kikerülök Innen, elrendezzük a dolgaidat. Bírd ki ezt a pár napot, drága Kalipszóm, Atán beszélek a szüléiddé], meg kell, hogy értsenek, s igazolást Is szerzünk a suliba .., Hidd el, én már mindent, mindent megmondtam neki, csak hogy megnyugtassam, észre térítsem végre. De ő akkor már nem hallgatott rám. A sírfelirat? Nem Is tudom pontosan... valahogy így van: „Kit szívünkbe zártunk, nem halt meg, csak távol van...“ Igen, most már emlékszem, pontosan ezt vésték a kőre.
