Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-31 / 44. szám
io IM Katarina Bencicová: ÜT A VILÁG VÉGÉRE A ház, amelyben laktunk, a város végén állt. A legtöbb öreg házat körülötte már le Is bontották, csak közvetlenül mellette maradt meg még egy kertes ház. Ebben a házban nem lakott senki. Ezenkívül már csak garázsok voltak a környéken és vasúti töltés. Ide jártam nézni a vonatokat. Különösen egy egészen kis vonatot, amely egy öreg mozdonyból és két vasúti kocsiból állt. Arra gondoltam, milyen szép Is lenne egy Ilyen vonatban lakni, vagy elutazni vele valahová. Ez a vonat ott vesztegelt a síneken, soha nem sípolt és utasokat sem szállított. Este világítottak az ablakai. Odahaza megemlítettem óhajomat, de a- nyám nem akart vonatban lakni. Akkor Ismét eszébe Jutott, hogy a ml háromszobás lakásunk már kicsiny számunkra és ki kellene végre cserélni. Az apám viszont azt mondta, hogy ő semmilyen nagyobb lakás után nem vágyódik, és egyáltalán semmi olyat nem akar, ami túlélhetné. Anyám ezután gyakran lapozgatta a Szép ház című képes folyóiratot, örökké sóhajtozott és tovább vágyódott az új, nagy lakás után nem vágyódik, és egyáltalán semmi emberek azt Írták, hogy: „városszéli csendes villában szeretnék lakni,“ hangosan Is felolvasta, és elküldte ajánlatát. így aztán egyszercsak Idegen asszonyok kezdtek jár-- ni a lakásunkba. Tolták maguk előtt férjeiket, hosszú cigarettákat szívtak és vékony tüsarkaikkal kilyuggatták a szőnyegeinket. Nézegették a szobákat, a konyhát és bezárkóztak a WC-be. Az egyik néni még a vakolatba is belevájt hosszú körmeivel. Kíváncsi volt a minőségre. Hozzám meg különböző kérdéseket, Intéztek Megkérdezték, milyen volt a bizonyítványom, és kit szeretek Jobban, aput vagy anyut. Makacsul hallgattam és csak egyszer tévesztettem meg őket a válaszommal. Leginkább Ninát szeretem — mondtam, űk azt hitték, hogy Nina egy kutya és azonnal látni a- karták, de Nina nem kutya volt, hanem egy fiú, aki egy szép napon beköltözött a kertes házba. A kerítésen keresztül előbb gyerekeket pillantottam meg. Kézen fogva vezették egymást és hunyorgó szemmel néztek a fénybe. Nagyon szerettem volna velük játszani. Csak legalább elkaphatnám a tekintetüket. A kerltés'icz nyomtam az arcomat. Nem vettek észre. Mint valami nagy halaik úsztak a kertben. Akkor kijött a házból egy fiú. Féltem. Mi lesz, ha ő sem vesz észre? Üveggolyót tartott a kezében. Leült a földre és mindenféle dologról kezdett beszélni. Közben állandóan az üveggolyókba nézett. A gyerekek odafordultak hozzá. — Varázsgolyóm van, mindenről mindent tud, még azt is elárulja, mi vár rá az életben — mondotta jó hangosan. Én már tudtam, hogy lát és csak azért mondja, hogy kiváncsi legyek. Aztán a golyót a háta mögé dugta és Így szólt a gyerekekhez; — Egy olyan kastélykertben vagyunk, ahöl szép hosszú virágok nőnek. Kelyheik annyira selymesek, hogy csak akkor érezhetjük 6- ket, ha fúj a szél és megsimogatják az arcunkat. Ez volt Nina. Anyjával lakott, aki a szomszédos villa gyerekei számára főzött. Magas voll és kövér, és Örökké egy nagy pettyes piros ruhát hordott. Engem teás- készretünk kancsójára emlékeztetett. Bedugtam a kerítésen a kezem. — Kölcsönözd nekem azt a golyót... Nina komolyan odafordult felém: — Fölösleges, te semmit sem látnál. Csak én tudok belőle Jósolni. — Na jó, akkor hát jósol] valamit nekem. Mint valami varázsló, előbb belenézett a golyóba, aztán pedig a szembe. Ha azt mondta volna, hogy pillanatokon belül fel- szállunk, én elhittem volna neki. — Cukrászdád lesz a tengerparton. — Cukrászdám? — Igen, fehér asztalokkal és napernyőkkel. Csupa Író jár majd oda. — Miért éppen írók? Láttam egyszer egy könyvben egy Író fényképét. Nagyon szomorú volt és sovány. — Akkor az bistos nem jó fró volt. Én nagyon szeretek cukrászdába járni és én. is fró leszek. Már döntöttem is, hogy vakáció után nem megyek a hatodik osztályba. — És mit akarsz akkor csinálni? Állandóan csak a cukrászdában ülni? — Dehogy. Elutazni. Ekkor egy út már Nina mögött volt, én pedig soha még rolleron sem kíséreltem meg, hogy megszökjek, ezért gyorsan kiböktem: — Tudod, én is szeretnék valahová elutazni, és már nagyon de nagyon régen gondolkodok róla, de anyám nem akar u- tazni és ezért csak a vonatokat nézem. Különösen egy kis vonatot, amelynek öreg mozdonya és két vagonja van. Ablakai este világítanak és lakik benne valaki. Lehet, ha megkérnénk, adja kölcsön... talán még utazni Is lehetne véle. Másnap aztán elindultunk, hogy megnézzük a vonatot és azt is, aki benne lakik. Ajtaja nem volt, úgyhogy még kopognunk sem kellett. Valaki képeket rakott szét a padlón, némelyek még vizesek Is voltak. Egyszer csak egy óriás odahajolt fölénk. Fölfordítoitam a fejem. Az az ember egészen fekete volt a koromtól, vagy mitől. — Maga kéményseprő? — kérdeztem tőle. — Nem, mozdonyvezető vagyok — válaszolta — és ne léphessetek a képeimen. — Maga Itt lakik, ugye? Mi kölcsön szeretnénk kérni magától ezt a vonatot és él szeretnénk vele utazni valahová. És mert mozdonyvezető, maga Is velünk lőhetne. Mi majd segítenénk magának. A mozdonyvezető erre azt felelte: — Ez a vonat már nagyon hamar ócskavasba megy, megszűntetik a vágányokat is, és új házakat vagy talán egy egész lakótelepet építenek a helyére. De elárulhatok nektek valamit, gyerekek. Én nem engedem meg, hogy ez a vonat úgy végezze, hogy valami házvezetőség daruval elvitesse az ócskavasba. Elvégre Is itt festettem meg összes képemet. Addig akarok hát utazni ezzel a vonattal, amíg olyan szép helyre nem ér, ahol gyönyörűen fejezheti be az életét. Onnan akár gyalog is visszajönnék. — Nem vihetne el minket is magával? — kérdezte Ntna, mert mi is szép helyre szerettünk volna utazni. — Az majd elválik — válaszolta a mozdonyvezető. Mindenesetre jól át kell gondolnom az egészet. Az én utam ugyanis szigorúan titkos. De ha meggondolnám magamat, akkor egy nappal az elutazás előtt küldök nektek egy rejtjeles meghívót. A meghívó megjött. Egy kis papíron nyomtatott nagy betűkkel a következő állt: DE SENKINEK EGY SZÖT SE | i I Az örömtől és a nagy Izgalomtól sokáig nem tudtam elaludni. Aztán azt álmodtam, hogy nagyon sokáig, egészen a világ végére utaztunk. ■ ■ ■ ~ •, > A világ végén egy rét volt. A szomszédos ház gyerekei játszottak rajta. Meglátták a vonatot és már messziről integettek nekünk. A fűben Nina anyja feküdt a nagy pöttyös ruhájában és a következő dalt énekelte: Felhő mögé bújt a hold, édes párom rárp- hajolt, ez már a búcsú órája, viszontlátásra, viszontlátásra ... Mindnyájan kiszálltunk a vonatból, 0 0 0 Másnap bútorszállltó autó jött a házunk elé. Két ember felrakta bútorainkat és bennünket Is. Ninával már nem találkoztam. És anyám ott sem tudta eldönteni, boldog legyen-e vagy sem. í i Németh István fordítása M eglehetősen Izgatott voltam, amikor először hívtam fel a rendőrállomást. Az U- gyeletes hekus olyan hideg volt, mint valami sarki fóka. — Ismételje meg tehát. Hol lakik, Mr. Watters? — A nevem Walter, nem Watters. Lakcímem: Chappel Street 156, 5—D. — Tehát az az alak a folyosóról megkísérelte feltörni az ajtót? — Igen. A zár körül babrált valami szerszámmal. — Hahaha — kacagott az őrmester. — Mint a televízióban, mi? — Kérem ... — Nem kell megsértődnie, u- ram. Ml történt később? — Segítségért kiáltottam. Ekkor a pasas leszaladt a lépcsőn. — Ezért a manőverért nem kap kitüntetést, uram. Azt akarom mondani, hogy Ilyen helyzetben az értelmesebb okosan eltűnik és valahonnan felhívja a rendőrséget. Nincs Igazam? — Látja, erre nem gondoltam. Abban a pillanatban léptem ki a liftből ... — Elvesztette az önuralmát, ugye? — kérdezte az őrmester cinikusan. — Most mihez kezdjünk? Van valamilyen kívánsága, uram? — A telefonkagyló majdnem kiesett a kezemből. Egyszerűen elképedtem. » — Hogyan? Mit mond? — Felírtam a címet és a lakhelyet: Bill Watters, Cheppel Street 156, B lakás. — A nevem Walter, nem Watters, a lakás pedig 5—Dl — Hálásan köszönöm. Mindent feljegyeztem. — Semmit sem tesznek a védelmemben? — Mr. Watters: Mi nyakig benne vagyunk a munkában. Naponta ötven ilyen piti betörést jegyzőnk fel, érti? — Köszönöm. Kötelességemnek tartottam, hogy jelentsem az esetet. Ingerülten lecsaptam a kagylót, s meg voltam győződve róla, hogy egyelőre végeztem a rendőrséggel, de három nap múlva Ismét felhívtam a hekusokat. — Itt Bill Walter beszél. Chappel Street 158 — mondtam. — Egy Ismeretlen embert találtamé szobámban. — Hány órakor történt mindez, Mr. Watters? — A nevem Walter, nem Watters. Néhány perccel ezelőtt történt. Tehát... — Egy pillanat, drága uram. Azt mondja, hogy Walternak hívják. Maga hívott fel engem néhány nappal ezelőtt? — Igen ... — Mr. Wattersl ön ma az ötvenedik feljelentő. Gratulálunkl — Az Istenérti Feltörték a lakásomat! Csak nem képzeli, hogy „komámasszony, hol az olló“-ját játszom a rendőrséggel? — Hogyan került be a lakásba az a betörő, Mr. Watters? A fejem már zúgott. Valamit be kellett venni, mert ez az ember megőrjít. — Nem tudom. Talán nyitva maradt az ajtó, amikor eltávoztam. A barátomat látogattam meg a felső emeleten. Talán azalatt... — Meglátogatta a barátját. Hogy hívják? — Rendben van, ezt Is elmondom. Egy hölgyismerősömet látogattam meg, a ház új lakóját. Kifogyott a cukrom, éppen kávézni akartam és... — Hahaha — röhögött az őrmester. — Szakállas trükk, uram. Egy csésze kávé, három kockacukor. Milyen nőről van szó, Mr. Watters? Szőke, vörös? — Ezeket az adatokat Is beírja a nagykönyvbe, őrmester? A hekus abbahagyta a röhögést, de nem sértődött meg. — Sajnálom, uram. A rendőr is ember. Nekünk Is jogunk van egy kis tréfára. Tehát mi történt? Felfedezte a betörőt... és? — Jól látta a támadóját? — Hát... alacsony volt és töm- zst. — Elvitt valamit? — Nem, nem mondhatnám. Erre nem volt Ideje, hiszen mondtam, hogy ... Lehunytam a szememet. Ostobaság százig számolni, de tízig eljutottam. Ezután nyugodtan mondtam: — Ezt kérdezte tőlem a múltkor. — Valószínűleg, minden btzony- nyal, Mr. Watters, de ... — Ördög és pokoli A nevem Walterl — Bocsánat. Meg kell értenie, hogy mi... — Mindent értekül Nem tudok pontos személyleírást adni és a tolvaj nem vitt el semmitl Tehát nem kell nyomozást Indítani az ügybenl Feledjük el ezt az esetet, jó? Dühösen lecsaptam a kagylót. Természetesen ekkor még nem tudtam, hogy lesz az ügynek folytatása. Aznap este ugyanis találkám volt egy csinos vöröshajú hölggyel, akit June-nak hívtak. Egy bárban kötöttem Ismeretséget vele. Szentimentális szavakat súgtam a fülébe, s ettől a szépséges June úgy megszédült, mint az tndiánus a whlskytől. Megígérte, hogy eljön hozzám, hiszen a szövegem megér egy szerelmes éjszakát: zenét hallgatunk, gint 1- szunk és egyáltalán — jól fogjuk érezni magunkat. LARRY SISNER: A VÖRÖS HAJÜ Nyolc órára vártam. Leszaladtam a sárki drugstore-ba, bevásároltam, de 7.30-kor már fent voltam a szobámban. A küszöbön majdnem elvágódtam — a lakásomat ugyanis egyszerűen feltúrták. Azonnal értesítettem a rendőrséget. Ezúttal nem nevet ki az h hülye őrmester, Itt a bizonyíték az orra előtt, most láthatja, hogy nem tréfáltam. Szerencsém volt: megint az én őrmesterem jelentkezett. Nyugodtan közöltem vele a tényállást, és hozzátettem: — Mindent összeszedtek: a rádiómat, a karórát, három öltönyt, öt pár cipőt, a portable-televl- ziót... — Borzasztói Színes televíziót? — Az arany nyakkendőtűmet! Most az egyszer van kívánságom vanl A rendőrség segítségét 1- gényleml Érti? Szálljon ki a helyszínre egy nyomozó — méghozzá azonnali Ha nem jön ki, akkor felhívom e polgármestert, a kormányzót! Érti? — Igen, igen. Megértem önt, Mr Watters. Alaposan fel van dúl va ...' — Micsoda felfordulás, Mr Wattérs. — A nevem Walter. Tehát ma gával beszéltem telefonon? Maga engem... Elhallgattam, mert az a|tómor megcsörrent a csengő. NO, Igen — Végre kettesben — mondta kéjesen. Kellemetlenül éreztem magamai de talán ez a buta rendőr is meg érti, hogy olyan a világ, amilyen Bevezettem a vöröshajúmat a nap paliba, aztán a szó szoros érte! méhen megdermedtem. Megder medtetn azért, mert az őrmester igen furcsán kezdett viselkedni Megcsodálta a nőt s végül feíor dttott:' — Tehát így állunk? Az én sze retett feleségem randevúkra jár' Gondolhattam volnál Akciódús jelenet következett Az őrmester egy lépést tett felém és egy horogütést helyezett el az államon. A következő ütés az or romát érte, majd két fogam-hullott ki, s végül a negyedik len gő nyomán egy csinos kék mono klit kaptam a szemem közé. ' ' Ezért én azt tanácsolom, hbgv legyen mindenki lojális polgár Az utcán pórázon vezesse a ku tyáját, ne dobálja a szemetet az aszfaltra és tartsa tiszteletben s közlekedési szabályokat. n «V
