Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-31 / 5. szám
SKERLEC FERENC huszonöt éves. szobafestő. A nagykürtöst (Vef. Krtí$) Járási Építőipari Vállalat alkalmazottja. Különös ismertető jele nincs, olyan, mint a többi hozzá hasonló fiatal. Ami indokolttá teszi, hogy írunk róla, csupán ennyi: egy a sok közül, egy a sok ezer munkásfiatal közül. Ötyenketten )ÍZ ) ■a 15 millióból _J LUSTÁKAT MM FOGAD BE A BRIGÁD megkapó legyen. Ha valahová festeni megyek, mielőtt nekikezdek a munkának, megkérdezem, hogy a szoba minek lesz berendezve? Ebédlőnek, dolgozószobának, hálószobának, lakószobának...? Sajnos, gyakran megtörténik, bogy az emberek nem engednek beleszólást az általuk eltervezett színekbe, mintákba. Sokszor kell olyat festenem, amit látni sem akarok többet. Sokan még a mennyezetet i* kifestetik ri- kítós díszekkel. Minden pégyzetcentiméter- re mintát akarnak. A falakat pedig egymástól teljesen elütő színekre parancsolják. Láttak már modernül, egyszerűen kifestett szobát, de ők ragaszkodnak a régi cirádás, virágos mintákhoz. Nem is tudom elhinni, hogyan tetszhet az valakinek. (Közös volt a gyermekkorunk, egy iskolába jártunk Skerlec Ferivel. Nem voltunk soha meghitt barátok, mert valahogy a mi falunkban, Ipolybalogon (Balog nad Ipfom) úgy alakultak ki a gyerekkori barátságok, hogy az egymáshoz közel lakók kerültek egymáshoz közelebb, érintkeztek gyakrabban, együtt játszottak iskola után. Skerlec Feri idősebb is nálam három évvel, meg a falu másik végén, a Futrinkán lakik. Mégis, amikor serdülőkké, majd felnőttekké érleltek az évek, a ritka vagy gyakori találkozásaink alkalmával volt egymáshoz néhány őszinte, bizalmas szavunk. Hogy miért? Ma sem tudnám megmondani.) — A házunkhoz közeli réten tavasztól őszig teheneket őriztek a pásztorok. Mint gyerek-libapásztor gyakran kerültem velük kapcsolatba. Tetszett a munkájuk a természetben. Azt hiszem, már akkor elhatároztam: én is a mezőgazdaságban fogok dolgozni. Amikor otthon a pályaválasztásra került sor, előálltam, hogy Ipolybalogra akarok menni a mezőgazdasági iskolába. Apám — aki fiatalon szintén a mezőgazdaságban dolgozott, majd átment az iparba — hallani sem akart erről. Szüleim nem a továbbtanulásban akadályoztak — mert a gimnáziumot javasolták —, hanem a mezőgazdaságtól akartak távol tartani. Talán azért, mert a hatvanas évek derekán még mindig kemény, kétkezi munka folyt a mezőgazdaságban, kevés pénzt hozott a házhoz, és apám is a jobb megélhetés végett állt be vasutasnak. Ha most eszembe jut szüleim „hajthatatlansága“ megértem őket: jobb sorsot szántak nekem, könnyebb kenyeret akartak a kezembe adni. Lángész nem vagyok, a gimnáziumtól kicsit féltem, így lettem inas Losoncon (Luőenec). (Ha munkás fiatalokkal beszélgetek gyakran furcsa helyzetbe kerülök. Felteszem a kérdést, egyiket a másik után, és mindegyikre egy-egy rövidke szó, esetleg mondat a válasz. Felületes, semmitmondó. Sokan már a beszélgetés elején azt mondják: „Mit akarsz rólam írni? Dolgozom és kész!“ Pedig egymás között van elég mondanivalójuk. Falusi kocsmákban, munka i közben kellene mindent följegyezni, kihallgatva őket. Panaszkodni is tudnak, meg tervezni, álmodozni. Ilyenkor meg? .'".. Sok közülük nem akarja elhinni, hogy az ő személye, élete, munkája is bekerülhet az újságba, ő is lehet érdekes, példát mutató. Nem kicsinyesség ez, sokkal inkább szerénység. Skerlec Ferinél is hasonló a helyzet. Még velem, gyermekkori ■ ismerősével is másképp beszélt,' amikor níidennapi témákról esett szó, és megint másképp, amikor megegyeztünk, hogy írok róla. Megfontoltabb, rövidehbre fogja a szót. Szinte harapófogóval kell belőle kihúzni.) — Ügy kerültem Losoncra festőinasnak, hogy a szakmáról alig tudtam valamit, a szlovák nyelvet pedig még „kpnyhanvelv“ szinten sem beszéltem. Ami mégis napról napra marasztalt, az a festés volt. Felfedeztem jövendő szakmámban fantáziám kibontakoztatásának a lehetőségét. Jó eredménnyel fejeztem be az iskolát. Közben már dolgoztam, gyakoroltam a szakmát: (ó kollektívába kerültem, ami szintén bíztatott. Már akkor megtanultam, hogy sokszor a létrán állva kell a tízórait is elfogyasztani és közben azon töprengeni, hogy a halványzöld alapra milyen színből festhetem rá ezt az apró virágos mintát. Lustákat, ásítnzókat nem fogad be a brigád, hamarosan kifelé áll a rúdjuk. mert különös népség a festők. A szakmának hírneve van, amit az inas sem ronthat el. A szakismereteken kívül azt hiszem ez volt a legfontosabb, amit a három év alatt megtanultam. (Nehezen, hosszan, rengeteg kérdés feltevése után született meg ez a monológ, pedig Feri nem félénk, nem a magábazárt csendesség megtestesítője. Láttam őt már sok helyen festeni, többek között a szüleimnél is. Láttam, amint nagy körültekintéssel hozza rendbe előbb a megrongált falat, aztán kikeveri a kívánt színt, megmutatja a háziaknak, hogy megfelel-e, majd befesti a falat. S vár, míg teljesen megszárad a festék, és csak utána kezd hozzá a mintához. Közben beszélget, tréfál, van véleménye a világ dolgairól és a faluéról is.) — Kis faluban élek, ahol a kocsmán kívül alig akad szórakozási lehetőség. Nem mintha a kocsmában akadna?! De más nincs. Rendbe hoztuk a hatalmas SZISZ- klubot, én festettem ki, a környéken nincs még egy ilyen, csakhogy?... Széthúz a fiatalság, nincs semmiféle rendezvény. A lakodalmakon és bálon kívül semmi. Csa- varognak a fiatalok egyik faluból a másikba, vagy otthon ülnek a tévé előtt. Emlékszem, amikor még nem volt klubunk, mennyi mindent szerettünk volna csinálni. Egyik rendezvényt a másik után. Akkor volt kedv, akarat, lelkesedés, ma meg csak a nagy pangás van. Még egy rendes kávéház sincs a környéken, ahol kulturált körülmények kösött leülhetnénk egy kávéra, zenét hallgatni, szórakozni beszélgetni... Moziról, színházról, már nem is beszélek. A kezdetben ment is ez, de egy idő után már megúnja az ember az örökös csavargást. Kinőttem már belőle, pedig én Igen szeretem a szórakozást. Marad a könyv, a tanulás. — Ami ma is és akkor is megkapott, az a játék a színekkel. Ereztem, a színekben nagyon sok élet vari. Megértettem, hogy a festők — mármint a művészek — ng- gyon sok örömet találhatnak a különféle színek keverésében, mennyire fontos lehet náluk egy-egy gondolat kifejezése a színek segítségével. Eltöprengtem azon is, hogy az emberek általában azért akasztják kt a festők képeit lakásuk falára, mert azokról — már amelyik jéjl van festve — élet, a színekből hangulat árad feléjük. Még tovább folytattam a gondolatmenetet: Nekem is úgy kell kifestenem egy-egy szobát, lakást, hogy otthonos, hangulatos, — A második,évet járom az Ipolysági (Sahy) Mezőgazdasági Középiskola esti tagozatán. Gyerekkori vágyam — bármennyire is szeretem a szakmám — nem tudom feledni. Mikor önálló — tehát pénzkereső —, ember lettem, elha^ tároztám, hogy .ieérettségizem.. Gya£ran kellemetlen, — ha nálamnál műveltebb társaságba kerülök, ahol kultúráről, irodalomról folyik a szó —, hogy én nem tudok hozzászólni. Ilyenkor mindig fölteszem magamnak a kérdést: Te nem lennél képes arra, hogy leérettségizzél? Hogy valóra váltsad a gyerekkori álmodat? Most, amikor már önerőmből tudok létezni, bizonyítani akarok. Nem másnak, magamnak. Csakis magamnak. Jelenleg az a helyzet, hogy tudok is bizonyítani, jól megy a tanulás. A többi meg elválik három év múlva, az érettségi után... ZOLCZER JÁNOS Foto: a szerző Ha ma huszonöt éves lehetnék .,. evett egy kiló szalonnát — abból is a legavasabbat, — még egy fél kenyeret. Nagy darab ember volt. Bólogatok, de azért engem mégis csak jobban érdekel a szakma. — Milyen fából készíti Sándor bácsi a teknőket? — Legmegfelelőbb a vörös fűzfa, mert annak legjobb a szerkezete, de megteszi a fehér fűzfa, a topolya, a kanadai nyárfa is. — Mennyi Ideig készül egy másfélméteres teknő? — Általában egy napig. Miközben Sándor bácsi dolgozik, a tanya történetéről faggatom. — Valamikor csak két család lakott itt. Az én őseim Erdélyből jöttek, tudok egy kicsit románul is. Iskolába nem jártam, az Ilyesmire nem volt sem Időm, sem pénzem, dolgozni kellett.. . S ndor bácsi egész életében fával dolgozott. Hét fiú és ét lány apja. Legidősebb fia 42 éves, pásztor a szomszédos szövetkezetben. A legfiatalabb katona. Még ma is gyakran találkozunk falujárő teknővájókkal, akik teknőt, szakajtót, fakanalat, gyúródeszkát kínálnak a háziaszszonyoknak. Hogyan is készülnek ezek, a valamikor annyira Balogh Sándor bácsi a szerszámaival szükséges, ma már inkább csak dfsznek használt tárgyak. Ezt prőbáltuk megtudni a teknővájók szülőfalujában Kisszeretván (Stretava). . A Deregnyőtől Kisszeretve felé vezető főútról, betonpanelokkal kirakott útra kanyarodunk. A településen kutyák csaholása jelzi lőttünket. Pillanatok alatt nagy számú gyerekhad veszi körül autónkat, úgy látszik, hogy itt ritkán fordul meg Idegen. Körülnézek: a szorosan egymáshoz lapulő házacskák kerítései összeforrott, jő megértésben élő embereket sejtetnék. Malik Miklós igazit útba, amikor elmondom, hogy a 85 éves Balogh Sándor teknővájót keresem. A kert végén meg húzódó kanadai nyárfák alatt találunk rá. Éppen dolgozik. Hosszúnyelű fejszéjének minden csapása kimért, megfon tolt; parancsoló kéz Irányítja. Szótlanul figyelem és csodá- rom a mesterség fogásait. A fejsze lapos nyelve a teknő kanyarulataiban sem téved el, és a heves lendületű mozdula- meghazudtolják Sándor bácsi korát. — A legöregebb ember, aki Itt élt a tanyán 100 éves volt. De az még egyszer sem köhintette el magát. Ültében mag'. ti:,' ; ; • • I A teknővájók tanyája Strefaván — Már csak a tál, tavasz és a nyár választ el tőle, ősszel hazajön az én legkisebb fiam. Tudja, nehéz volt kilenc gyermeket felnevelni a teknők áráből. Valamikor jobban ment az üzlet, kellett a teknő dagasztáshoz, disznóöléshez, a sod- rődeszka pedig minden konyhába. Fakanálból sosem volt e- lég. Ma meg a fiatalasszonyok nemhogy dagasztani, de gyakran még főzni sem tudnak. Változott a helyzet nálunk, a teknővájóknál is. Ma már ők is inkább csak szórakozásból vagy hasznos időtöltésből faragják a fát, és közben emlékeznek a ki tudja hány éves múltra visszatekintő mesterségre. Ma a tanya valamennyi felnőtt lakosa a környék üzemeiben, szövetkezeteiben dolgozik. Van Itt televízió, sőt autóban sincs hiány. Végül Sándor bácsi, a félkész teknőbe berakja a bárdot, a fejszét, kétnyelű kést, „kapocskát“ és a „bibliát“. Az utóbbi agy lapos, tömör fából készült szögletes deszkadarab, amely a teknővájó mellét védi a sérüléstől. — Így fényképezzen le. Igaz, hogy még nincs itt minden szerszámom, mert van egy kéziuieghajtású benzinmotoros kis fűrészem is, de ez már nem tartozik a mesterség hagyományos kellékei közé. Igazán megvan mindenlink. nem így mint régen, csak az évek ne szaladtak volna, el olyan gyorsan. Bezzeg, ha ma huszonöt éves lehetnékl Varya László • A szerző felvételei
