Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-10-24 / 43. szám

Játsszunk el a gondolattal: hogyan is állunk a házassággal? ...

... fiatalok: szépek, bolondos-bohncos vidámak vagyunk. Szeretjük az életet, a szerelmet. Csavargunk, ismerkedünk, kalandozunk: habzsolnánk az életei minden fonákságával együtt. Aztán eljön a legkomolyabbnak vélt pillanat: élet társat választunk, házasodunk, Én elveszlek téged, te őt... és így tovább. Ki-ki a maga választottjával köti össze az életét: elhamarkodva és megfontolva. És az első napokban, hetekben, hónapokban azt hisszük, ő a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb. Megtaláltuk az Igazit. Aztán? Aztán kezdünk élni, megmu tatni arcunkat, önmagunkat, igazi énünket. Mindazt, amit előtte lepleztünk, titkoltunk, féltünk a partnerünk tudtára adni. És nem beszélünk előbb egy óra hosszat egymással, a következő összezörrenés már egy napos „hangzárlatot" eredményez és így tovább, mígnem azt mondjuk: nem te vagy az Igazi! Beadjuk a válópert, ügyvédhez, tárgyalásra járunk, hajbakapunk még jónéhányszor, el felejtjük azt is, hogy voltunk boldogok is, hogy voltunk szerető szerelmesek, gyöngédek, megértők is... Elfelejtünk mindent, s már csak annyit tudunk: válunk, utáljuk egymást. Aztán új ismeretséget kötünk, mindent kezdünk újra élőről, de már kevesebb bizalommal.

Van ilyen? Hívjam segítségemre a statisztikát, hogy mennyi? Minek?! ... Néhány elrettentő eset, példa többet ér.

í

G. egy Rozsnyó melletti közepes nagyságú község. Gazdag parasztfalu volt a régi világban. A lakosság nagy része földdel, birtokkal rendelkezett: azt a falu- részt, ahol ők lakiak, laknak, még mindig Zsíros utcának, vagy kulák-sornak nevezik. Otromba, óriási házak épülnek még ma is e- zen a részen, igaz, már a falu több utcáiban is De a Zsíros utca még mindig ösz- szetart, „csakazértis“ kitesz magáért mindenben. Kemény, szívós, embertépő munkával megmutatja, hogy ők másak, többek a többinél, jobb életre hivatottak. De nemcsak a szülök, fiaik is. Azokat is szeretnék a gőgös, ki vagyok? mi vagyok? életformába belenevelni, a fiút, lányt még ma sem engedik a „paraszt, semmi népek“ gyermekei közé az ifjúsági klubba, a kocsmába. A házasodásról pedig nem is beszélve. Még föl se sírt a pólyában a gyerek és a szülők összeboronálták a magukhoz „illő“ család csecsemőjével. És amikor eljön a nősülés, házasodás i- deje, tudtára adják, hogy ki, kinek a férje, kinek a felesége lesz. Ne is próbáljon meg a szülői elhatározás ellen tenni semmit, mert úgyis reménytelen, összeházasítják a nagy házat, a nagy vagyont a „jó vért“, azon a jogon, hogy így tették ezt nagyapáik, őseik is. És ott van elrettentő példának, még a háború előtti időkből N. Jóska esete, aki hiába vál lalta a szülői kítagadást, módos legény létére, hiába vette feleségül a cselédsorból kikerült választottját — u- tat engedve érzéseinek —, nem lehetett boldog: az első gyerek kihordásába belehalt az asszonya, mert úgymond, „istentelenül“ cselekedett.

Szóval, G.-ben sok esetben a házasságok még ma is a szülői megegyezés alapján születnek. Egy friss példa erre:

Lajos, a Zsíros utca e- gyik leggazdagabb családjának a fia már tizenhét éves volt és a szülei még mindig nem találtak olyan családot, ahol lánygyermek született volna: hozzá illő. Végül V- éket szemelték ki, ahol Lajos tizennyolcadik születésnapja körül Kati névre hallgató leány született. Megmondták a fiúnak, ez lesz az ő felesége, csak várjon türelemmel. A keresztelőkor a két család már meg Is egyezett. Aztán, ahogy Kati bevégezte a kilencedik osztályt, Lajos egyre többször megfordult náluk. Harminckét éves volt már, nyeszlett hátú, butácska legény, — Katinak magázni kellett őt — nem nagyon tudott szót érteni a lánnyal, inkább a szülőkkel beszélgetett, de hát, ez nem számított akadálynak.

Három éve volt mindez, akkor hallottam először az esetről. Katit kerestem föl előbb:

— Hozzámész Lajoshoz?— kérdeztem a hosszúhajú, szép arcú tinédzsert.

— Azt mondják — mosolygott és megrántja a vállát.

— Nem Is szóltál a szülői elhatározás ellen?

— Minekl A nővéremet is így adták férjhez, pedig ellenkezett. — Űjabb vállrándítás, újabb mosoly.

— ök hogyan élnek?

— Elváltak. Jobban mond va a nővérem otthagyta a férjét, és azóta nem jöhet haza — A gesztusok meg ismétlődnek.

Kérdezném a szülőket Is az esetről, de ők nem hajlandók beszélni. Elintézik ennyivel: „Elterveztük, változtatni nem leheti“.

Megyek Lajoshoz, a helyi szövetkezet deréknek mondott tehenészéhez:

— Nem lesz túl fiatal magához a lány?

— Anyám is tizenöt évvel volt fiatalabb apámnál.

— Szereti Katit?

— Gondolja, jól meglesznek együtt?

—Úgy, mint mások: megélünk.

— Nem fél, hogy otthagyja magát, mint a nővére a

férjét?

— Csak a buta ember fél ... Meglesz neki mindene, nincs miért otthagyni.

Lajos bűzlik az Istálló szagtól és olyan behemót kézszorítással búcsúzunk, hogy azt hiszem, menten a markában marad a kezem.

Nemrégiben megint G.-ben jártam. Az ismerősök első újságként a már létrejött házasságról, lakodalomról tájékoztattak:

— Háromszázötven vendég volt, két cigánybanda húzta a nótát. Azt mondják, a lány az esküvő előtt megmérgezte magát, de ki tudja, igaz- e? Annyi szent, mert láthatta mindenki, hogy egy mosolyt se eresztett a szájé ra a lakodalom napján. Majd elillan az ura mellől ez is, mint a nővére.

A falusiak már jósolgatnak, pletykáznak és talán titkon még szurkolnak is

neki, hogy megszabaduljon Lajostól. Egészségtelen kapcsolatnak nevezik a házasságot, de a szülők, meg a Zsíros utca örömében dörzsölt a markát: együtt maradt a „vagyon“, újra egy házasság, amit az „égben“ kötöttek a régi világ csö- kevényei szerint.

2.

B. kisközség a Kassa-vi- déki járásban. A faluban élt egy tutyi-mutyi legény, a- kit bálban sosem láttak, a lányokra még ránézni is félt. Foglalkozása mezőgazdasági gépszerelő. Társai a műhelyben gyakran heccel ték őt, hogy megvan a nagy ház és a menyecske egyre csak késik belőle. Egyszer csak az egyikük előhuzako- dott azzal, hogy a szomszéd községben van egy jóravaló, rendes, dolgos lány, épp hősünkhöz, Pistához való. Meg mondták ezt Pista apjának, István bácsinak is, aki a szövetkezetben kocsis. Az ö- reget is nyugtalanította fia helyzete, így az egyik vasárnap fölültek a buszra — apa, anya, fia — és elmentek a megadott helyre, a- hol valóban volt is egy huszonkét éves lány, akinek szintén nem akadt még udvarlója. Mire véget ért az ebéd — mert komoly meg vendégelést kaptak — a szülők már ki Is tűzték a lakodalom napját. A két fiatal pedig csak hallgatott és tudomásul vette a tényeket Ügy váltak el aznap egymástól, hogy egy szót sem váltottak, de a következő vasárnap már Pista vitte a jeggyűrűt, a rákövetkező héten megtartották az eljegy zést, utána a lakodalmat. Fél év múlva az asszonynak domborodott a hasa ..

... ügye, kedves olvasóm, mindez olyan, mintha a me sében történt volna meg, mint egy szép álom, aminek tejfel-boldogság, sírig tartó szerelem lesz a vége. Csakhogy történetünk nem mese, hanem valóság. És mert a valóság sokszor kegyetlen, a történet így folytatódik:

A fiatalok, mihelyt egybekerültek — a szomszédok szerint — sokat veszeked tek. Sőt, már az első hónap ban verést, ordítozást, sí rást is hallottak. De hát — azt mondják — faluhelyen nem ritka az ilyen — nem is tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Csak akkor figyeltek fel többen az esetre, amikor a menyecske visszaköltözött a szüleihez és annak ellenére, hogy megszületett a gyerek, nem jött vissza férjéhez.

— Miért hagyta ott a fér jét? — kérdezem az asz szonyikát.

— Nem vagyunk mi egy máshoz valók.

— ? ? ?

— Mielőtt összeköltöztünk, két szót, ha váltottunk. Úgy elrendezték az egészet a szülők, hogy nem Is volt mit megbeszélnünk. Az első napokban még örültem is, hogy férjhez mentem, nagy, új házba költözhettem, de aztán csak búsolnom kellett. Ott tudtam csak meg, hogy ki az én férjem. Számomra egy idegen ember, aki mindent másképp tesz, mint én, akinek semmise jó, ami nekem, akinek ha nem tetszett valami, máris ordított, ütött. Egyedül se volt jó, pártában, de vele meg végképp nem.

Pista is nagyjából hason lókat mondott, csak azzal a különbséggel, hogy az asz szony nem tud főzni, piszkosan járatta őt, és ha nem hallgatott a jó szóra, később az ütésre, verésre, hát ak kor hadd menjen.

— És a gyerek, a fia, azzal mi lesz? — kérdeztem Pistát, miközben az udvaron egy „embét“ bütykölt a haveroknak.

— Megfizetem, ami jár, és nevelje az anyja. De ha hajlandó megváltozni, visz szajöhet.

Azt hiszem, még a legna gyobb praxissal rendelkező bíró sem tudna köztük igazságot tenni, kimondani, ki is valójában a hibás, nemhogy én. Mindegyik fújja a maga igazát. De arról egyikük se beszél, hogy — enyhén szólva — elhamarkodott volt egybekelésük, hogy teljesen ismeretlenül házasodtak, hogy a szüleik nyomására történt. Sajnos, az ese tnények számukra természeteseik.

3.

Nem mindennapi eset a fenti kettő, inkább kirívó,

ritka példák, habár még jó- néhányat föl tudnák sorolni, amikor a szülők „házasodnak, házasítanak“, beleszólást sem hagyva a fiataloknak. Olyan kort idéznek, amikor a vagyonnak kellett egybekelnie, a gazdag a gazdaghoz ment, a szegény a szegénnyel osztotta sorsát, amikor a szerelem ritka holló volt a házasságban. Főleg faluhelyen — szinte mindenütt — ha nem is ennyire kirívó esetek, de még mindig vannak hasonlók. Sokan tudunk olyanról, amikor a szülő a szó szoros értelmében elzavarta a lánya mellől az udvarlőt, a fia mellől a lányt, mert az a család, família szegény népség volt, cseléd emberek, nincstelenek, nem jó parti lenne a híres-neves kompániának. Akármilyen zagyva emberekkel nem paktálhat az ő gyereke, a- kárki „borját“ nem kötheti magához — hangzanak a hangzatos vélemények. Aztán a szülő mond néhány tippet, hogy kinek udvaroljon a gyerek, kinek kacsintson a lány, mert ez és az elitcsalád sarja, jó gazdák voltak ... Házasítunk, házasodunk elavult törvények szerint. Olyan értékmérők szerint, amelyek sosem lehettek mérvadók, és csak a szülői kemény szigor szentesíthette ideig-óráíg őket Igaz, ma már mindez kihalófélben van, és a fiatalok egyre kisebb beleszólást engednek a társválasztásba, de e lehúzó csökevények még mindig éreztetik hatásukat Épp a -minap voltam egy esküvőn, ahol a fiú részéről a karkötőkkel, aranygyűrűkkel, csecsebecsékkel földíszített örömanya így panaszkodott:

— Már megvolt a menyecske-tánc is. de még mindig bánom, hogy meg csináltuk ezt a lagzit. Nem tetszik nekem a menyem famíliája. Nem hozzánk való emberek. Parasztok.

Ehhez tudni kell, hogy a lány anyukája népviseletben jár, nem hord gyűrűt, ném festi a száját és nem varratott külön estélyi ruhát lánya lakodalmára. A férje nem hord nyakkendőt és nem tudja elszívni a tuzex- cigarettát, neki jó a Gárda is.

De még tudni kell azt Is, hogy a fiatalok három évig titokban jártak együtt, csak akkor engedtek a fiú szü lei, amikor az kijelentette, hogy megszöknek és úgyis egybekelnek Az pedig már mégiscsak nagy szégyen lett volna a „jőnevű“ családra nézve, ha egyetlen fiuk lakodalmán nem mutathatják meg, hogy ök milyen hacca cárés vendéglátásra képe sek. „Lassan azért belenyugszunk, de ezt sosem felejtjük el a gyereknek“, mondta az örömapa.

4.

Házasságok és válások Ki erőszakolt „szerelmek“ és kiátkozások. Jónak, igaznak vélt elvek és igazi szerel mek. Ki mondja meg, me lyik fél oldalán van az ob jektívnak titulált igazság? Az erőszak oldalán semmi képp! De sokkal inkább azé, azoké a döntés joga, a végső sző, akik nemcsak alakíi- ják, de élik is sorsukat: a házasulandóké. Enyém, tied és övé... Persze a jó ta nácsot, a jó szót érdemes meghallgatni, mérlegelni, de csakis a jó szót!

Zolczer János