Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-09-26 / 39. szám
Anélkül, hogy arról valaha is álmodni mert volna, tizennyolc éves korában lett hazánk legnépszerűbb énekesnője. Övé lett az Aranycsalogány-díj. Az elismerés az ölébe hullott nem előzte meg kemény munka, küzdelem. A helytállás és a bizonyítás időszaka csak ezután következett. Helena Vondrácková ma 31 éves. Otvenketten a 15 millióból visszapillantás — Szeret emlékezni? — Nagyon, mint általában azok, akik a rák jegyében születtek. — Mi jellemző még az ebben a csillagképben született emberekre? — Hát például az, hogy boldog a gyermekkoruk. Az e- nyém nagyon boldog volt. Nem múlt el nap, hogy a szüleim ne érdeklődtek volna az iránt, mi történt az Iskolában és másutt. Átnézték a füzeteimet, megdicsértek, ha jő jegyet kaptam, és segítettek, ha valami gyengébben ment. Azt hiszem, hogy a gyerekkor döntő fontosságú mindenki életében. Akkor dől el, hogy milyen lesz a felnőtt jelleme, erős-e vagy gyenge, és ettől függően aztán tartósak vagy gyengék lesznek az otthonhoz fűződő szálak. Gyakran tehetetlen vagyok mások gátlásaival szemben, érthetetlenül állok szélsőséges, durva megnyilvánulásaik előtt, aztán rájövök, hogy mindez az illető gyermekkorában gyökeredzik. Milyen volt első kapcsolatom a zenével? Ismét „hazatérek“: családunkban a zene legalább akkora jelentőséggel bírt, mint a kenyér. De megtörtént az Is, hogy a zene miatt megfeledkeztünk a kenyérvásárlásról. Édesapám, aki a mai napig tisztviselő egy hivatalban, munka után jobb kezével engem, ballal pedig az öcsémet tanította zongorázni. Tűrhetően zongorázom, énekelni viszont csak a szüleimtől tanultam. Istenem, mennyi dalocskát tudtam én tizenhét éves korombanl Ma már képtelen lennék összeállítani egy olyan tarka, mindamellett kedves és mindenkit kielégítő műsort, mint akkor. Édesapám leült a zongorához és mi, a család e- gyik nótáról a másikra gyújtottunk. Gyönyörű volt. Egy évvel az érettségi előtt, 1964-ben a szüleim elvittek egy tehetségkutató versenyre Prágába, és tulajdonképpen az volt az első nyilvános fellépésem. Első lettem és körülöttem egyszeriben „zajlani kezdett az élet“. De ha nem haragszik akkor még én egy kis Ideig elidőzöm a gyermekkoromnál. Már akkor imádtam a vízisportokat, és' akkor voltam a legboldogabb, ha a nyári táborozásokon a társaim hajlandók voltak meghallgatni dalaimat. Szerettem énekelni, de nem a- kartam énekesnő lenni, ma is az a véleményem, hogy ezen a pályán csak a legjobbak jelentenek valamit. Tehát:.első lettem Prágában. Leérettségiztem és bárhogy is tagadnám, az igazság az, hogy akkor a 18 éves Helena Von- dráíkováért csaknem összevesztek a színházak: a Lucerna, a Semafor, a Rokoko, a Zenés színház... Máig sem tudom, mit láttak bennem, mit reméltek tőlem, de azt hiszem, akkor valahogy sokkal többet foglalkoztak a fiatal tehetségekkel, mint ma. Jó nevű rendezők áldozták idejüket a fiataloknak, zeneszerzők és slágerszövegírók bátran rábízták egy-egy szám sorsát kezdő é- nekesre. Ma senki sem kockáztat, és ami még elszomorítóbb, senkinek sincs ideje foglalkozni egy kezdő, vagy félkész emberrel. Mi változott? Az emberek, vagy túlságosan sok a fiatal tehetség? Ki tudja. Tény, hogy ma a fiatal énekesek magukra vannak utalva. Most utólag belegondolva azt hiszem szerencsés csillagzat a- latt születtem. Pályafutásomat nem egyengették semmiféle kapcsolatok, viszont igaz, hogy nem is volt olyan túlságosan nehéz ez az út. Kezdetben Éva Pilarová és Yvette Simonová dalaiból énekelgettem, később Václav Nec- káfral játszottam egy mesefilmben. Ű királyfit én királylányt alakítottam és úgy tűnt, hogy az a Vondrácková meghódította a közönség szívét. De én már akkor tudtam, hogy sokáig nem maradok meg ennél a „Simonová-királylány- cserkészdalok“ keverékénél. Közönségem egy része buzdított és szurkolt, amikor egy új stílusú Vondráőková jelent meg a színpadon. Kitartottak mellettem, és számomra ez a legfontosabb. Szívesen gondolok vissza ezekre a kísérletező évekre. Most 31 évesen már sokkal több veszéllyel járna az ilyen útkeresés. Tudom mit akar mondani: azt, hogy szerencsére nem kell kísérleteznem. Az jó, amit éppen csinálok. Tény, hogy megpróbáltam már sok mindent, jelenleg például a dzsesszel kísérletezem. Sokan elmarasztaltak emiatt, de sok új rajongót is szereztem ez által. És szívvel-lélekkel csinálom, mint eddig mindent. Szeretnék kitartani a dzsessz mellett. Már csak azért is, mert nem szeretek visszatérni. Akkor sem, ha az, amit valamikor kedvvel csináltam, nagyszerű volt és mindenkinek tetszett. A művésznek is éreznie kell az alkotás ízét, azt, hogy nem ismétli önmagát, azt, hogy önmagát osztja szét, amikor felhangzik a zene. Óját kell adni szüntelenül, hiszen a közönségem és én idestova már tizennégy éve ismerjük egymást. Irtózom a megszokás gondolatától. Sokan azt hiszik, hogy egyedül vagyok, mert egyedül é- lek. A kettő nem ugyanaz. Bizonyos pillanatokban valóban érzem, hogy jó lenne ha valaki tanácsolna, főleg akkor, amikor a hivatásommal kapcsolatos problémákat kell megoldanom. Például nincsenek munkatársaim, nincs menedzserem, zeneszerzőm, szövegíróm, műsorrendezőm, koreográfusom... Amit az együttesemmel bemutatunk, az rendszerint rögtönzés, spontán megnyilvánulás „légből kapott“ valami, és — mint az ilyen — ahogy esik úgy puffan. Olyan az, mint a- mlkor a sofőr behúzott kézifékkel hajt az autópályán. Az ilyen kocsi nem versenyképes. Vannak igazi barátaim és barátnőim, akikkel megosztom az utolsó fillért is. Akikkel hátizsákkal a hátamon a hegyeket járom, akikkel egy sátor alatt alszom Spindlerűv Miyn- ban vagy a Moldva partján. Helena VondráCkovát, az é- nekesnot azóta ismerem, amióta énekel. Ez az interjú azonban nem Prágában, de nem is Bratislavában, hanem Becsben a Volksstimmefesten készült és tulajdonképpen nem is interjúként indult. Helenka egy adag virslivel a kezében ott állt tanácstalanul és tétován a foglalt asztalokkal körülvett kis tér kellős közepén. Helyet szorítottunk neki... Este hatkor aztán felment a színpadra — egyenesen a mi asztalunktól, anélkül, hogy átöltözött volna. Énekelt és táncolt, a színpadot játszótérnek vélő gyerekekkel, nevetett, incselkedett, majd kiugrott a bőréből. A légből kapott valaminek akkora sikere volt, mint egy, a helybeli közönség elvárásai alapján, nagy igényességgel összeválogatott műsornak. Zácsek Erzsébet AZ ÖTÖDIK SEBESSÉGGEL Újra itt a szeptember, az első „ember“ hónap, a tantermekben már javában folyik a tanítás. Megkezdődött a tízhónapos kemény munka. A dunaszerdahelyi (Dun. Stréda) Mezőgazdasági Műszaki Középiskolában a régi osztálytársak ismerősökként üdvözölték egymást, örültek a viszontlátásnak. Milyen volt a tanévkezdés, erre voltam kíváncsi, amikor benyitottam egy elsősök és a negyedikesek osztályába. Az elsősök osztályából . síri csönd „szűrődött“ ki. Félénken tekintgettek egymásra, azt latolgatva, ismerkedjenek-e vagy sem. Renczés Mihályt, a felsőpa- \ tonyi /Horná Potötí) általános iskola volt tanulóját kérdeztem meg, hogyan ér- \ zi magát az új iskolában. — Most még kicsit furcsa az új környezet, ismeretlenek az arcok, az osztálytársaim, tanáraim egy- aránt, de pér hét múlva e- gészen biztosan megbarátkozunk. — Miért választottad ezt az iskolát, és éppen az állattenyésztési szakot? — Nagyon szeretem a mezőgazdaságot, és szívesen foglalkozom az állatokkal. Egy emelettel feljebb a negyedikesek osztályában már sokkal közvetlenebb a társalgás. A közgazdasági osztály 36 tanulója már sok közösen átélt diákélményre emlékezik. Mivel érettségi előtt állnak, beszélgetésünk fő témája is ez érettségi. Lúspay Erzsivel arról beszélgetünk, hogy mi lesz egy év múlva, az érettségi után. — Szeretném jó eredménnyel befejezni a középiskolát, hogy felvegyenek a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskolára. , Erzsi az Iskola SZISZ- szervezetének elnöke és nemcsak itt a mezőgazda- ságiban, hanem a járás számos iskolájában is jól ismerik. Sokat dolgozik az ifjúsági szervezetben, tagja a SZISZ Nyugat-szlovákiai Kerületi Bizottságának, és részt vett a SZISZ ll. kongresszusán. Horváth Zsuzsa az osztály legjobb tanulói közé tartozik, neki is ugyanazt a kérdést tettem fel, amit Erzsinek: hová az érettségi titán. — Nem szándékszom fő- , iskolán folytatni a tanulmányaimat, dolgozni szeretnék. Elsősorban azonban sikeresen le kell érettségiznem és ha belegondolok, akkor már nincs is olyan sok idő hátra a nagy eseményig. Nincs mese: rá kell kapcsolni az ötödik sebességre ... Majoros Gabriella HÁROM HETE AZ ISKOLÁBAN Az 1978/79-es tanév az új oktatási rendszer bevezetésének első éve, sok iskolában egyúttal a változások éve is. Milyen volt a tanévkezdés a Galántai Középfokú Szakmunkásképző Iskolában (SOU), régebbi nevén ipari- tanuló — iskolában? Az Új Ifjúság kérdéseire Ludmila Kozárová mérnök és Emanuel Vranka igazgatóhelyettesek válaszoltak. — Kezdjük talán az iskola nevével. Az is változott... — Igen, eddig egyszerűen iparitanuló — iskola voltunk, szeptember elsejétől Középfokú Szakmunkásképző Iskola vagyunk. Iskolánkban az ipari tanulók elméleti oktatása folyik. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert járásunkban Vágsellyén (Sala) és Zemianske Sadyban az ipari tanulók komplex gondoskodásban — elméleti, gyakorlati, diákotthoni ellátásban is részesülnek. — Az, hogy az iskola új nevet kapott, bizonyára több változás következménye ... — Természetesen. Lényegesen változott a tanrend, a- melyben nagyobb teret kaptak az ún. gimnáziumi tantárgyaik. Iskolánkban tizenhárom mesterségre oktatjuk a diákokat: gép — és épületlakatos, autószerelő marós, esztergályos, kőműves, víz — és gázszerelő, női és férfiszabó, élelmiszerelárusító, különféle eladó, szakács, és pincér, szakmára. Szeptember elsején indult egy új szakma: a fémmegmunkáló. Nemcsak a szakma új ebben az Iskolában, hanem az is, hogy erre a szakmára nyolcadikosokat is felvehetünk. Az idén márom vállalat — a galántai szerszámgépgyár, sellyei DUSLO és a szenei (Senec) STROJSTAV — Ipari tanulói alkotják a két osztályt. — Feltételezem, hogy az iskolának vannak érettségivel végződő osztályai is. — A felsorolt szakmákban — az új szakmát kivéve — csupán szakmunkásbizonyítványt kapnak diákjaink, de a dolgozók esti iskolájában, amely szintén az iskolánk- j hoz tartozik, a gépészeti szakon minden évben leérettségizik egy osztály. — Kik jelentkezhetnek ebbe az osztályba? — Azok, akiknek szakmunkásbizonyítványuk van és szakmályukban már legalább három éve dolgoznak. A tanulmányi idő két év, és az érettségivel tulajdonkép pen megszerzik a nálunk elérhető legmagasabb munkás képzettséget: a teljes szakközépiskolai végzettséget. A dolgozók esti iskolájában hetente háromszor van oktatás és jövőre a szolgáltatásokban dolgozók számára is indítunk egy osztályt. — Az iskolának az esti tagozaton tanulókkal együtt csaknem ezer diákja van, tehát nyugodtan sorolható a nagy iskolák közé. Mi az a probléma, amely az iskola diákjait, tanárait a legjobban érinti, foglalkoztatja? — Két nagyon fontos probléma megoldása vár ránk. Az első a tornaterem építése. Z—akcióban építjük, szépen haladunk a munkával, csak a gyerekek türelmetlenek és ezen nem is csodálkozunk, hiszen ma már minden valamirevaló iskolának van tornaterme. Reméljük, hogy a nemzeti bizoottság és az iskola összefogásával nagyon gyorsan sikerül befejeznünk a munkát. A másik probléma tanulóink elszállásolásával kapcsolatos. Nincs diákotthonunk, és az ingázó diákok naponta 30-40 kilométert Is utaznak az iskolába és haza. A galántai járáson kívül vannak diákjaink a dunaszerdahelyi (Dun. Streda), a Bratislava — vidéki, az érsekújvári (Nővé Zámky] és a trnavai járásból is. Ezek a problémák foglalkoztatnak bennünket és szeretnénk, ha mindkettő mielőbb megoldódna. Kérdezett: Z. E. L A
