Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-09-19 / 38. szám
Ant 9 HORVÄTH LÁSZLÓ A POKOL KÍNJAI Ki tehet rója, hogy mindjárt a pólyában nem nyomtak ecsetet a kezedbe. Csak akkor értettelek meg igazán, amikor olajos kezed törölgetted és hosszasan elnézted bütykös ujjaid. Mérgesen csaptad félre a kéztörlőt és nagyot sóhajtottál. Tudom, azt gondoltad, hogy bárcsak jestékes lenne. Azaz, hogy mindig jestékes lenne. Talán meg sem k 4 mosnád soha. A fehér vásznat összefogdosnád, hogy felkiálthass:- — Íme, a két kezemI Emlékszem, egyszer elmesélted, hogy lefestetted terhesen a feleséged. Tetszett a kép neked ts, neki is. Aztán megsemmisítetted. Csak a fejét hagytad meg. Hm. Pedig éjjel-nappal dolgoztál rajta. Emlékszem arra is, mikor a műhelyben hegesztettél. Bűvölted a lángot, házasságra kényszerítetted az iz zó vasat. Kormos arcodban lángolt a szemed. Még az oxigén palackot sem zártad el, úgy rohantál haza. Ak kor festetted meg a poklok kínjait, bele a kormos arcú lángoló szemű ördögöt — magadat. Aztán ezt is megsemmisítetted, csak a kormos arcú ördög lángoló szeme maradt meg. Később tollat vettél a kezedbe. Verseket írtál. Írtál a halálról a szerelemről, az öregségről, az időről. Addig, addig, míg megint kezedbe nem került az ecset. Festettél — sok mindent. Hegesztőpisztolyt, festékes kezeket. Szólj majd, ha megsemmisítésükre készülsz. BODOSIGYULA Virágom, Mária Fekete lámpán szórja fehér sugarait. Megjöttem a hosszú útról. Újságot Olvasok: Mária; „Névnapjukon szeretettel Köszöntjük kedves olvasóinkat.. “ 0, Nagymama, ki 'anyámat szülted, hogy Köszöntselek és köszönetét mondjak. Szeretlek Mária, keleti lány ... Ö, Nagymama, hallod-e sóhajom s benne a végtelent, a végtelen végtelent — benne a szobám illatát, a t kupleráj szagát... Nagymama, rég bezárták, szaga is elszállt. Keletről kedves levegő áramlik .. 0, Nagymama, Mária, csak neked mondhatom el, Csak te értheted meg homályban a vakító Fényességet, te, aki nem létezel s nem Ismersz Én ismerlek. Meghalt a Miklós bácsi is. Megölték fonnyadt ököllel. Ö, Nagymama, ne hagyj magamra. Jól tudod, megváltoztam, jól tudod, lettem, ki Voltam s hogy megint el kell mennem, hogy élek és csak neked Hogy testemet mások Mozgatják, használják, koptatják, hogy Gyónok most neked. Nagymama, Mária, megölt Mária. S én szeretem a keleti lányt. Nevedből olvasom síró gyermekemet, Zoltán fiamat, az ápoló nővért, József Attila Ódáját, Anyám átkát, az áldást. Nagymama, úgy érzem, úgy érzem nem bírom, hogy súlyosabb a gyönyör Mint amennyit elvisel így, egymaga az ember, Szolgája vagyok, Nagymama a mongol arcú lánynak. Nagymama, Mária, az áldásokat, ó, a biztatást köszönöm. Máriát köszönöm. Csepeg a víz a csapból, a gémeskút kannájából, Mária szeméből. Könnyeznek a Virágok. Virágom, Mária ... Ö D axí kutya volt, a mi kutyánk. Nem valami fajtiszta példány, •sok közönséges korcs, amilyen nagyon sok szaladgál a világon. Sárga szőrű, lógó fülű, erős lábú. Talán annyiban tűnt ki hasonló négylábú társai közül, hogy szokatlanul nagy és hűséges szemet vol' tak. Soha nem láttam azóta sem o- lyan hűséges szemeketI Mi, gyerekek, imádtuk Duxit, nekünk ez a sárga szőrű, közönséges korcs gyönyörű volt. Eltűrte azt is, ha a hátára ültünk, ha játékszekerünkbe fogtuk ló helyett, tűrte, ha nagy lógó fülét cibáltuk, versenyt futott velünk. Duxi volt a leghűségesebb játszótársunk. Apám is szerette. Luxira mégis kimondta a halálos ítéletet. Nem önszántából, tudom, hanem a szomszédok állandó unszolására, mert volt Duxinak egy nagy hibája. Rászokott a szomszédok szárnyasaira és erről semmi fenyítéssel nem lehetett leszoktatni. Pedig próbálta apámt Először meg- kötve tartotta napokig, de hiába. A- hogy elengedte, Duxi ismét visszaesett régi hibájába. Aztán apám meg- szagoltatta vele a megfogott csirkét, hogy tudja, miért kap, és rettenetesen elverte. Ilyenkor Duxi vonítását a mi kétségbeesett ordításunk kísérte. jobban sírtunk, mint amikor minket vertek. Le ez a büntetés is hiábavaló volt. Luxi csökönyösen kitartott a csirkevadászat mellett. Nem az éhség hajtotta pedig. Dehogy! Igazán jó kosztja volt, de a vadászszenvedély nem hagyta nyugodni. Apám már szégyeüte, ha a szom- szédok egyre panaszkodnak Luxira. Szívesen megtérítette volna a kárt is, de erről a jó szomszédi viszonyra hivatkozva hallant se akartak. Annál szívesebben követelték, hogy Duxit pusztítsuk el. Apám végül, ha nehezen is, de engedett. Elvégre nem lehet haragban a szomszédokkal egy kutya miatt! Egyik szomszéd örömmel vállalta magára a hóhér szerepét. Kárörvendve vigyorgott, amikor ml, gyerekek, ő- rült jajveszékelésbe kezdtünk, megtudva a hírt. Jól nevelt gyerekek voltunk, de akkor nem lehetett bírni velünk. Erőszakkal vittek be a házba, kulccsal zárva ránk az ajtót, hogy ne kísérjük jajveszékelve utolsó útjára Duxit. Ott sírtunk aztán kétség beesve, míg meg nem hozták a hírt. hogy Duxinak már vége. — Kötéllel nagy követ kötöttem a nyakára, vertem a fejét míg el nem nyúlt, úgy dobtam be a folyóba. Soha az már fel nem éled! — újságol ta látható élvezettel a szomszéd. Szörnyűbbnek láttuk akkor öt egy igazi hóhérnál isi Azután két nap elmúlt. Mi, gyerekek már újra játszottunk, kicsit szomorúan ugyan, hiányzott Luxi, a hűséges pajtás. Megszoktuk, hogy állandóan ott futkároz közöttünk, jó volt lompos farkába, nagy fülébe kapaszkodni, ha elfáradtunk, de a gyerek még könnyen feled. PÄLKOVICS IRÉN DUXI Bizonyára elfeledtük volna végleg Duxit, ha harmadik nap reggel ott nem találjuk a vackán. Nem bírtunk az örömünkkel! Bár nem a régi Duxi volt már ez. Lompos, csapzott, sebesült fejű, véres szemű, de mégis a mi Duxihk, nekünk ugyanolyan becses, mint régen. Simogattuk, becéztük, aztán rohantunk megvinni a hírt apánknak. „Duxi hazajött!“ — kiabáltuk kifulladton a futástól. Apánk nem akart hinni nekünk és mikor már ott állt szegény Duxi fö- ott, mi nagyon tcsodálkoztunk rajta, hogy öröm helyett könnyes a szeme és azt mormolja, hogy: „0, a bitang a hóhérI“ Apámat csak két alkalommal lát ■uk sírni, — amikor súlyos betegséo és operáció után nem volt semmi re mény anyánk életéhez, és most, Duxi fölött ismét sírt. Nagyon meghökkentünk. Gyerek ésszel nem tudtuk megérteni, hogy ő nem örülhet Duxi visszatérésének. — Duxi beteg, — mondta apánk, — nagyon beteg, nem hiszem, hogy lesz belőle valami. Es most mi ts megdöbbentünk. Megértettük, hogy nem ugyanazt a Duxit kaptuk vissza. Ez a Duxi nem fog többé versenyt futni velünk, szekérbe se foghatjuk és a hátára se ülhetünk. Megértettük apám könnyes szemét és mt ts keserves sírásba kezdtünk. Elslrattuk másodszor Is Duxit, bár még élt. A szomszéd, mikor megtudta, hogy Duxi él, még egyszer felajánlotta a szolgálatait, de apám durván rászólt, hogy hagyja öt békén! A szomszéd dohogva, sértődötten ment el, s a- pámal magában vén bolondnak titulálta. Duxit egész nap kényeztettük. Puha ágyat csináltunk neki rongyokból és ráfektettük, ölben kellett vinni oda is, meg sem kísérelte, hogy a lábára álljon, olyan beteg volt. Hiába vittük neki a jó falatokat, rá se nézett, csak időnként furcsán, tompán hörgött és minden lélegzetvételnél sípolt a torka. Akkor gyerekésszel nem gondolkoztam rajta, hogy az az erőtlen, halálosan beteg kutya hogyan tudott összetört fejjel a víz alól kijönni, hogyan tudta a kötelet a kővel ösz- szeroncsolt nyakáról lerágni, mert bizonyosan lerágta, és hogyan tudott harmadik napra hazavánszorogni. A hűségét se tudom megérteni, azt, hogy haldokolva is visszajött hozzánk, apámhoz, aki — hiszen látta — jóváhagyta a halálos ítéletét. Másnap apám állatorvost hívott Duxihoz. Nem nagyon biztatott bennünket. jobb, ha vége lesz —, mondta, — úgyse lenne belőle egészséges kutya többet. A feje Is roncsolt, a torka is. Hangja se igen lenne többé, és az agya ts sérült. Fájdalom- csillapítót adott. Egyébbel úgysem segíthet — mondta. Alig tudtuk ezt is beleerőltetnt. Még hat napig élt. Soha nem nyüszített, nem panaszkodott, igaz, nem ts tudott volna, hangja se volt szegénynek. Rettenetes volt napról napra nézni a haldoklását, javasolták ampámnak, hogy lövesse agyon, de ö nem tudta rászánni magát. — Nem tudom másodszor Is megöletni — mondta szomorúan. Utolsó percig remélte, hogy mégis meggyógyul. Mi, gyerekek, abbahagytuk a játékot. Naphosszat ott guggoltunk Duxi mellett, a kedvét keresve. Apám is gyakran odajött, de hamar el is ment, — Olyan szemrehányóan néz rám — mondta —, nem bírom nézni a szemét. BÁTORTALAN: Írásainak — sok-sok érte- lemzavarától, nyelvi hibáitól eltekintve is — van egy alapvető hiányossága: a költői alap gondolatból, a mondandót elindító magból hiányzik a szenvedély, az az elengedhetek len indulat, amely az érzéseket és a gondo latokat egységbe fogja, amely által meg fogalmazódik a magatartás, az az indulat amely megszabja a költői magatartás irá nyát. Egyszóval: hiányzik a szenvedély — valamiért és valami ellen. Maga csak leír „mesél“, kívülállóként, ami a rossz vers egyáltalán, a rossz írás első ismérve. így amit elmond, a művészeten kívüli szférába kerül, mint irodalmi művészi termék, tehát nulla hatástokú S ami ezzel szorosan ősz ízefügg: a maga választotta szabad formán belül a beszédritmus, a szöveg ritmusa szét szakadozik, természetessége felbomlik, mert a nyelv, amely a lélekben fészkel, írás közben is át kell hogy szűrődjön-foly jón a lelken, azaz a belső értelmi-érzelmi szférán. K. V. KASSA. írásaiban valamiféle kese rü, pontosabban vad, de lapos romantika buzog, rossz értelemben vett naívsággal fűszerezve. Amit eddig megírt, az valami lyen módon és minden szempontból kezdet leges: képzavarok, rossz vagy gyönge, ügyetlen rímek, ritmushibák, gyöngítik munkáit. Ezenfelül, gyakran mesterkéltek az írásai, erőltetett, kiagyalt szókapcsolatokat alkalmaz, és ez lerontja a szövegeket: a világosság és a szabatosság kárára megy. S mindenekfelett valamilyen ósdi íz, helyesebben korai — mert értetlenül okoskodó — szakállasság jellemzi munkáit. H. I. Tudatosítania kell, hogy rovatunk nem valami jótékonysági egylet rovata, a mely a vérző szívek és a felszakadt sebek gyógyítására vállalkozott. Világos tehát, hogy nem hozhatunk le rovatunkban írási ízért, mert valakinek vagy valakiknek ez „jól jönne“. Rovatunk kezdő, fiatal íróknak költőknek, képzőművészeknek, fűtőművé széknek nyújt indulási lehetőséget. A ma ga írása inkább egy bírósági jegyzőkönyv vagy egy rendőrségi jelentés másolata — sziruppal leöntve. Munkájával ezért nem tudunk mit kezdeni. SZ. K. Kéziratából ami egyáltalán kiböngészhető — a madárfióka repülni-tanulására emlékeztet: föl-fölemeli ijedt-hittel a szárnyát, röppen egy lélegzetvételnyit, majd Is zuhan, és újra és újra ez az ismétlődő, kényes-nehéz kísérlet — egyenlőre a repülés minimális esélyével. CS. J. KOMAROM. Két írása teljességgel modoros, lapos és pedánsan erőltetett, „mű vi“ szülemény, ha úgy tetszik, még mindig „kevésbé figyelemreméltó“. Ijesztően jómo dorú verseinek „fölemelő gondolatai“ lehangolóak — mert az emberi gondolkodás, agyműködés ijesztő elsematizálódásának ve szélyét jelzik, a kiürülést, világ és ember viszonyának elértéktelenedését.
