Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-09-19 / 38. szám
TÖRÖK ELEMEK VERSEI RINGASS Eli ŐSZI RAPSZÓDIA Már Izzik az alkony az ablakon szivem körül csend motoz s nyugalom úsznak felém az árnyak nesztelen ezüstpánt a holdsugár fejemen mezőről jövő komoly parasztok megemelik rám zsíros kalapjuk kezüket nyújtják parolára szemükben ring i nyár kalásza hamvadoznak rég a pásztortüzek nem látni már az éjben fényüket a színek fönséges sokasága összeolvadt az éji homályba felzeng körül a tücsök zenéje szinte álomra zsongulok tőle zárj öledbe 6 áldott mindenség és ringass el mint anya gyermekét SZILVA József: Lány leummetszet) őszi rapszódia Szitál a köd eső csöpög hallgatom egyhangú koppanásait elmúlt már a szüret is s én még valamit mindig várok veréb gubbaszt varjú károg az emlékek visszfénye ringatöan felfénylik bennem mint hold a néma tóban egy percre néha kiderül akár itt legbelül ahol az a kép maradt azt nem felejtem el soha nézett rám a halott katona (linó- akkor is így esett hulltak a levelek s én a gyerek csak néztem őt aztán jött egy öreg néni és terített arcára zsebkendőt az ősz csak kesereg az utolsó levél is lepereg esik köd szitál s ki tudja mióta már nézek tűnődve a kihűlt esendő őszbe hol mást se látok a hervadó virágok fölött csak szitáló szürke ködöt meg azt a zsebkendőt ahogy átdereng rajta a halott katona vérbe fagyott arca Fotó: Nagy László A z autóbusz erős robogással, nagy sebességgel suhant a szürke porral behintett országúton, amely lomha kanyarokkal kúszott a tompazöld füzesek és a zokogó nyiár- fák közt a város felé. Az út mentén sehol egy gépkocsi, sehol egy lélek. Csak az óriási nyárfák mutogatták ezüsthasú leveleiket. Az úttest mellett mozdulatlanul fekszik a pipacsokkal teieszőrt mező. Hallgatom a monoton robogást, és arra gondolok, hogy jobb lenne most a mezőn lenni, vagy a zöldkalapos fák alatt üldögélni. Dehát hiába! Aki csoportos kirándulásra vállalkozik, annak előre kell számolnia mindennel. Az autóbusz sárga padlózatán összegyűltek a talpakról lehullott apró porszemek. A sofőr mögött egy idősebb házaspár ül. A férfi világos szalmakalapot visel, arca ráncokkal teli, ölében hevederes csomag, valószínűleg étellel, konzervekkel tele. Felesége tömzsi, nyáriasan zöld szemű, rózsaszín bőrén foltosán ül a krém. A pufók arcú feleség szünet nélkül beszél, suta mozdulatokkal eteti férjét. Nagy, fekete retiküljét néha a padlóhoz verdesi, és közben elhalmozza kérdésekkel a mellette ülőt, aki szalmakalapjának ellenzője alól hamuszürke szemekkel figyel, de egy szót sem szól. Valamennyi utas a nagyhangú feleséget hallgatja, akit ez egy csöppet sem zavar. Aztán a többiek is feloldódnak, egyre többen szórakoznak, beszélgetnek. Eleinte semmiségekről, később, mikor megnyerik egymás bizalmát, a beszélgetés puhatolódzássá válik. Kérdezgetik egymás nevét, ki-ki érdeklődik a másik iránt. Mosolyogva felelnek egyik a másikának, és élvezik az utazás örömét. De még úgy is valamennyi utast túlharsogja a pufók arcú feleség. Aztán mint aki kezd tekintettel lenni többi útitársára, férje hegyes, piros füléhez hajol és halkan megkérdezi: — Jenő, mennyi ideje utazunk már? A férfi végre megtöri a hosszú csendet: — Már két órája. — Jenő, kérd meg a sofőrt, hogy álljon meg egy percre, ahol fák, bokrok vannak. Sürgősen ki kell mennem — szól a feleség. A férj, mint egy jó robot, teljesíti felesége óhaját. Az autóbusz fékez, nyikorogva megáll. — Öt perc cigarettaszünet! — jelenti ki egykedvűen a vezető. Többen is megrohanják a kipattanó ajtót, mindenkit felüdft az ózondűs erdei levegő. A bokrok és a fák között ösvény vezet el az út mellett, távolabb kristályos patak folydogál. A férfiak cigarettára gyújtanak, ide-oda sétálgatnak. A nyár melege ráfekszik a földre. Puha fenyőtű-szőnyeg, tavalyi avar borítja be a talajt. Már a fű sem harmatgyöngyös, darazsak, legyek döngicsélnek a fák között. A tömzsi feleség elindul a sejtelmesen suttogó nyárfák irányába, a keskeny, ezüstporos MÄZIK ISTVÁN: Fotó: Nagy László ösvényen. Átlép a parányi patakon, összehúzott szemöldökkel körülnéz, majd hirtelen megtorpan, és iszonyú sikoltásban tör ki. Valamennyien odafutnak, vajon .mi történhetett. A pufók arcú nő mereven áll és mutatóujjával tekintetünket egy közeli nyárfa alacsony ágára irányítja. Mindenki megremeg, a mozdulatlanság mindenkin erőt vesz. Egy szó nem sok, de annyi sem jön senkiből, s csak néznek a nyárfa irányába. Egy kisfiú. Négy év körüli szőke csöppség. Két markos legény valahonnan hátulról végre nekibátorkodik, és a fához fut. Egyikük megemeli a gyermeket, a másik ügyesen kioldozza a kék melegítőt, amely a gyermek nyakára van csomózva. — Még dobog a szíve! — kiáltják megkönnyebbülve. — Vizet, de gynrsan! — szól az egyik, miközben levegőt fúj a gyermek szájába. Hárman is szaladnak a közeli patakocskához. — Nem lenne okosabb orvost hívni? — kérdi valaki a csoportból. Pár perc elteltével sikerül a gyermeket eszméletre téríteni, és lassacskán valamennyi utas újra elfoglalja a helyét az autóbuszban. A gyermek a pufók arcú feleség ölében ül, aki még mindig olyan sápadt, mint télen az erdei hó. — Hogy hívnak, kicsikém? — kérdi remegő hangon, a gyermek azonban nem válaszol. Csak ül a pufók arcú ölében, és szőke kis fejét a keblére hajtja. Senki sem tudja őt szóra bírni. — A legközelebbi rendőrőrsön megállunk, és jelentjük mi történt! — mondja a sofőr. Mindenki helyeslőén bólogat. A jármű kerekei nyelik a távolságot. — De hol van itt a legközelebbi rendőrőrs? — kérdi némi szünet után egy kalapos hölgy hátulról. — Meg kell kérdezni valakit — ajánlják egyszerre többen is. A buszvezető hirtelen fékez, mindenki nagyot billen az ülésen. — Potyautas, éppen a legjobbkor. Megmutatja hol a rendőrőrs, hová vigyük a gyereket... — mondja. Az út mellett egy vöröshajú nő álldogál, s a kezével mohón integet. A busz megáll. Nyílik az ajtó, a vöröshajú nő nagyot köszön. —ide, a legközelebbi faluba indultam! — fordul a sofőrhöz. — Üljön le, még van egy üres hely — válaszol rekedt hangon a vezető. A motor újra felberreg, s máris száguldunk tovább útiné- lunk felé. Senki nem szól egy árva szót sem. Mindenki úgy hallgat, mintha múzeumban lenne. A nagy csöndben váratlanul megszólal a kisgyermek: — Mama, azt mondtad, hogy nem fog fájni! — fordul a vöröshajú nőhöz, aki most nem tudja, mitévő legyen. Tanácstalanul ül, mereven, s szemrebbenés nélkül bámul a gyermekre. Ismét megdöbbennek valamennyien. Hárman is felueranak, és nagy elszántsággal odaállnak a vöröshajú nő mellé. Távolabb a fák lombjain át fehéren villognak a közelgő falu épületei. £ assan ballagott a csavargó. Nem volt túlságosan fiatal, de idős sem volt még. Lassan, komótosan lépegetett a nagyváros legelhagyatottabb, legptszkosabb negyedének utcakövein. Az omladozó, földbe kívánkozó házak mind-mind kétemeletesek voltak. A csavargó megállt az egyik ház előtt, s felpillantott az ósdi, egyszemélyes erkélyre. Cigarettát vett elő, cigarettát a legdrágább faltából, s mintha színpadon lett volna, ünnepélyes mozdulattal rágyújtott. Az aranysárga délelőtt színét vesztette a sikátorok világában, s elviselhetetlenné vált az olajkék szennycsatornák között. A csavargó szokatlan látvány volt az ittlakóknak. Voltak, akik arcába néztek, majd pisszegve elfordultak tőle. Voltak, a- kik csak legyintettek, s besiettek szűkös udvarukra. A megráncosodott asszonyok a gyerekekre kiabáltak. Néhányon el is pá- holták őket. A csavargó megállt az egyik ház előtt. — Micsoda népi... Uramisten, micsoda népi... — morfondírozott, s messzire hajította a cigaretta végét. Szórakozottan bár múlt utána, és csak akkor indult el a kopott falépcsőkön, amikor a csikket elnyelte a bűzlő szennycsatorna. Fintorogva lépdelt felfelé. Nem nézett se jobbra, se balra. Tudta az utat, éppúgy ismerte, mint az ittlakók. Az emeleten megállt, kifújta magát, és csak azután kopogtatott. — Ki az?... — hallotta a lány ismerős hangját, de nem válaszolt. Tudta, hogy a lány úgyis kinyitja az ajtót. Kíváncsi természetét nem volt nehéz kiismerni. — Jaj istenem, maga azl... — hátrált a lány az ajtónyitás után. Kezeit maga elé tartotta, mint amikor álmot lát az ember. — Maga azl... — a csavargó nyakába ugrott. — Eljött!... Mégis eljött!.... — Eljöttem... — mondta a csavargó. — En meg csak így... — mutatott leMAJTÉNYI MIHÁLY EMLÉKÉRE AZ Tg" 7 W Jlj Ä rongyolódott kötényére. — De ki gondolta volna... Kt gondolta volna, hogy éppen ma tér vissza hozzám.... — mondta most már csendesebben. — Bemehetek?... — kérdezte a csavargó. — Tudtam, tudtam, hogy vtsszajön. A csavargó ásított egyet és ledőlt a bevetőre. Nem nézett körül... — Harapnivalód van?... — kérdezte. — Hiszen azért dolgozik az ember... — mondta a lány, és kiszaladt a konyhába. A kevéske ételt a tányérba öntötte. A meglett férfi serényen lapátolta magába az ételt. A lány gyönyörűséggel nézte, örült, hogy újra látja, örült, a váratlanul betoppanónak, és ahogyan így örömében bámulta az embert, az is megfordult a fejében, hogy most már végleg itt marad. Itt. ebben a negyedben, ebben a kétszobás lakásban, itt mellette... Elvégre fiút is szült neki, akt ott szuszogott a szomszéd helyiségben. A férfi befejezte az evést. A lány átlibbent a szomszéd szobába. Lecibálta magáról a cafrangos ruhát, tisztát húzott. Megfésülte vállára omló gesztenyebarna haját és csak azután jött vissza. A férfit ezalatt elnyomta az álom. A lány kitisztította a cipőjét, kimosta az Ingét, ebédet főzött. Szolid, kis ebédet. ? A csavargó még aludt. A kisfiú a szomszéd szobában játszadozott. Megszokta, hogy magára hagyják. Az anyja felmosta a padlót, kiöblítette a ruhákat, de nem aggatta kt az erkélyre. Levitte az udvarra a többi rongy közé. Tudta: a férfi szeret az erkélyen ácsorogni, szívesen elnézegeti az- utcán sétálókat, elnézegeti a környéket. Mintha színházban ülne az ember, itt olyan az erkély, az a szerepe. A csavargót nem érdekelték az utca pletykái, sem az, hogy kinél mit főznek ebédre, vagy főznek-e egyáltalán. Ha a lányhoz jött és elúnta magát, nem maradt más lehetősége, mint az, hogy kiálljon az erkélyre. Volt, hogy hónapokra eltűnt, ilyenkor a lány az ablakhoz húzta a gyerekágyat, széthúzta a málló függönyt, hadd nézegessen a kis tömzsi, hadd lássa az utcát. Amikor megjöttek a meleg nyári napok, kitárta az ablakszárnyakat, hadd hallja a gyerek az utca zsivaját, hadd szórakozzon, akár az apja. Az óra kettőt mutatott. Két Óra egy percet ... A férfi nyugodtan, egyenletesen lélegzett. — Keljen fel!... — suttogta a lány. — Keljen feli... Kész az étel és az csak frissiben az igazi. A férfi lassan, nehézkesen ébredt. — A ruháját rendbe tettem... — mosoly-' gott átszellemülten a lány. — Csak a szentek mosolyoghatnak így... — gondolta a csavargó. — A szentek és a bolondok... — A cipője is tiszta... — mondta a lány. Már merte az ételt. A férfi végignézett rajta. — De gyönyörűt... — gondolta és kegyetlenül káromkodott magában^ — Sokfelé járt?... A cipője... elárulja, hogy sokfelé járt... — Sokfél?... Ebéd után bement a gyerek szobájába, s alkonyaiig ki sem mozdult onnan. — Hogy elvannak!... — nyitott be hozzájuk a lány. — Milyen gyönyörűségesen elvannak... A férfi felállt, felkapta a lányt, s átsietett vele a másik szobába. Az árnyak megnőttek, majd lassanként be is esteledett. A csavargó felkelt a lány mellől, megsimogatta az arcát, jó illatú haját, kitakart testét, majd kilépett az erkélyre. Az alvó utcát bámulta, a sarkon szomjazó akácot, s azon tűnődött, vajon hogyan került a fa a városba, a járdaszélre. Később szellő támadt, majd egyre erősödött. A csavargó cigarettát vett elő. Délelőtt óta ez volt az első cigaretta. Kezében tartva cipőit sietett le a megrongált főlépcsőkön. Az ingét is csak a kapualjban rántotta magára. Egy ideig még sietett, kezében pislákolt a cigaretta. Amikor kijutott a sikátorok világából, megállt, majd lassan tovaindult. Maga sem hitte el, amikor hevenyészett öltözetében eléje lépett a lány: — Hát elmegy!... — Elmegyek... — mondta alig hallhatóan a mellette álló ember. — Engem meg Itthagy!... kiáltotta a lány. — Engem meg itthagy a gondjaimmal, bajaimmal együtt!... Maga meg csak megy, megy!... Mindig csak megy, megy, mint az örült, engem meg itthagy... — nyöszörögte a lány elfúló, elhaló hangon. A csavargó rá sem hederített, csak ment a dolgára, ment az éjszakában. wm