Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-01-24 / 4. szám

Az indulás, a kezdet mindig nehéz. A munkába állás pillanata egy életen át megmarad az ember emlékezetében. Ekkor kell igazán a közösség tagjává válni, de ugyanakkor önállóan dönteni és felelősséget is vállalni azért, amit teszünk.

KEZDŐK A PÁLYÁN

Vannak fiatal, kezdő tanáraink? — kérdem, s kicsit a véletlenre bízva magam, elindulok, hogy találkozzam velük. Az első állomás a párkányi (Stúrovo) gimnázium. Igazgatójánál, Antal Bélánál érdeklődőm.

— Igen, szeptember elsejétől nálunk tanít német-angol szakon BECZ- KÖ ZSUZSANNA tanárnő, aki az Idén fejezte be a tanulmányait Lipcsében.

— Sikerült őt meggyőzni, hogy Lipcse után Párkányba jöjjön?

— Talán nem Is kellett nagyon meggyőzni. Még mielőtt belépett volna, gondoltunk a lakásra — feleli.

— Ez lgenl Lipcse, lakás... — mondják most bizonyára valahol a tfz, tizenöt, húsz éves gyakorlattal rendelkező kollégák, akik közül sokan évekig vártak lakásra. No, de hát nemcsak az idők, de a városaink is változnak, és ez így van jól.

XXX

Csöngetnek, és jön Zsuzsa, a fiatal tanárnő. Magas termetű, nyugodt, kiegyensúlyozott egyéniség.

— Hallom, komáromi. Hogy, hogy nem akart odahaza maradni? —kérdem.

— Nem, semmi esetre sem akartam. Zavart volna, ha ugyanabba az Iskolába kerülök, ahol diák voltam. Továbbra Is megmaradt volna az egykori tanár és diák közti viszony, és ezt nem akartam. De messze sem a- kartam kerülni. Legföljebb Érsekújvár (Nővé Zámky), Sered jött volna számításba. Végül valahogy jött Párkány.

— Jobb tanítani, mint tanulni?

— Nehéz kérdés. .,f Tanulni sem volt rossz, de tanítani talán mégiscsak valamivel jobb és könnyebb. Az ember már csak visszaadja, amit kapott ... Kezdetben kicsit féltem, hiszen nem vagyok sokkal idősebb, mint a diákjaim. Nem lett volna jó, ha úgy vesznek, mintha közülük való lennék, de az sem, ha merev és fagyos lett volna köztünk a viszony. Elvégre én Is fiatal vagyok. Végül minden simán megoldódott.

— Szívesen fogadták a tanítványai?

— Előttem más tanította az idegen nyelveket, neki más volt a módszere, ezért aztán a másodikosok között bizony elég nagy lett a riadalom, a- mikor az órán csak németül beszéltem, úgy, mint velünk beszéltek Lipcsében. Azóta viszont megszokták, s ha náluk még nem is észlelhető o- lyan haladás, mint az elsősöknél, a- kikkel már én kezdtem, ők ts előbbre léptek. Ma már szépen válaszolnak a kérdéseimre?

— Szigorú?

— Azt hiszem eléggé szigorú vagyok, bár az első jegy, amit adtam, egyes volt. Az órán még nem is tudatosítottam, hogy mi történt, csak a- mikor jöttem a folyosón, akkor gondoltam rá, és nagyon örültem, hogy így történt. Az édesanyám, aki szintén pedagógus, elég gyakran mondta, hogy meglehetősen Idegölő a munkája, ezért nem készültem erre a pályára. Most már örülök, hogy mégis pedagógus lettem. Amikor az ember bemegy az osztályba, minden teher lehull róla, s ha érzi, hogy a tantárgyát is megkedvelték, bizony örül neki.

— Mit tud kezdeni a Lipcsében gyűjtött elméleti és gyakorlati tudással?

— Kezdetben én is megkérdeztem magamtól, mit fogok tudni felhasználni abból, amit tanultam. Egyáltalán: az intézetben, ahol a gyakorlatainkat végeztük, s ahol a végén már öt órát tanítottunk hetente, a műszaki segédeszközök egész sorát használhattuk. Elég volt megnyomni egy gombot, s a gyerekek már hallották, vagy látták a szöveget, a szóban forgó tananyagot. Az előkészület során például nem kellett a szövegolvasást gyakorolni. Elég volt, ha az ember feljegyezte a szalag számát, és az 6- rán megnyomta azt a számú gombot, amely alatt tárolták, és a diákok

máris hallották az anyagot. Aztán rájöttem, hogy itt Párkányban, bár ez új Iskola, nem számíthatok ilyen felszerelésre. Azért a tanár itt is hasznát tudja venni a magnónak és a diavetítőnek. És fel Is használja. Különben nem is azen múlik, hiszen végső soron nagyon sokat számít a tanár személyisége. Meg kell tanítani a diákjait nemcsak válaszolni, hanem kérdezni is. Kezdetben nem kísérleteztem, most már ezt is csinálom, próbálom kialakítani a saját egyéni módszeremet — mondja, s elindulunk az egyik órájára.

— Mi volt mára feladva? — kérdi németül az osztálytól.

— Megtanulni a szavakat — hangzik a felelet.

— Jó, akkor előbb átismételjük az új szavakat... Alkossanak mondatokat segítségükkel... Néhány kéz máris a levegőbe emelkedik. — Köszönöm ... Akkor most átvesszük az új anyagot. Előbb felolvasom én, figyeljenek a kiejtésre ... Elsőként hospí- táltam az óráján, az igazgató szándékosan nem járt még nála, érezze, hogy megbíznak benne.

XXX

A következő megálló Ipolyság (Sahy), a gimnázium. A maga nemében talán érdekes épület (mondjuk múzeumnak), a mai használatában kétségbeejtően szorongató érzéssel hat az emberre. Szűk, sötét folyosó, vaksi tanácsterem. Azt mondják, már épül az új iskola. Gondolom, ha itt megbokrosodik néhány nyugtalanabb természetű diák és rohangászni kezd, nem ússza meg Iábtörés vagy rándf- tás nélkül.

Egyáltalán eljön-e Ide tanítani egy fiatal tanár? — kérdezhetném, ha nem tudnám, hogy évekkel ezelőtt többen Is jöttek, s megmaradtak, mintha innen akarnák kifordítani sarkaiból a világot. Ez azonban tíz, tizenöt évvel ezelőtt volt. Vajon ma jönnek-e Ide fiatalok? — lépek be az igazgatóhoz.

— Fiatal tanárok, tanárnők? — Hogyne, egy pillanat, mindjárt behívjuk őket, mondja, s a helyettese bekapcsolja a hangosbeszélőt: Kérem, LUBICA FINDLOVA, SEMETKA MAGDOLNA, NAGY KATALIN és TAKÄCS ZSUZSANNA tanárnőket, jöjjenek be az igazgatói szobába.

Kicsit furcsán érzem magam, riportkezdéshez nem a legjobb bevezető. Megjön a négy fiatal tanárnő, s kérdőn tekint az igazgatóra és rám. A beszélgetés elég nehezen indul. E- lőbb Lubica Findlová szlovák-latin szakos tanárnőt faggatom. Együtt lakik Nagy Katalinnal, annak háromszobás lakásában. Délután, ha megjönnek töviről hegyire megvitatják az iskolai eseményeket. Utána főznek valami vacsorát, megnézik a tv-műsort, majd következik a felkészülés a másnapi órákra. Jócskán elmúlik éjfél, mire ágyba kerülnek.

— Lubica?

— Hát... húzza el kicsit a száját és megvonja a vállát — még nem tudom ... Valamikor úgy gondolta, hogy a színházzal, színházi irodalommal foglalkozik majd, de aztán még az iskola befejezése előtt tanítani kezdett, s úgy megbabonázták a gyerekek, hogy nem volt szíve otthagyni az Iskolát. Csak egy volt a baj, visz szajött szülési szabadságáról, akit helyettesített, s neki nem volt hova len nie. Így került Ipolyságra, és kéz detben elég problematikus volt a helyzete, de azután a gyerekek megszokták.

Semetke Magdolna Ipolysági származású, ide ebbe az Iskolába járt, itt ts érettségizett, de az egyetem befejezése után egy másik kisvárosba került. Ott is maradt volna, ha kilátása lett volna arra, hogy nem kell éveken át fizetnie a méregdrága albérletet, s ha egy kicsit közvetlenebbek a kollégák.

— Ég és föld a különbség a két tantestület között — mondja utólag. Nem tudom, hogy miért, de itt valahogy olyan jól megértjük egymást. Lehet azért, mert elég sok a fiatal, mindent meg tudunk beszélni.

Ügy látszik, ez a kollektíva marasztalja Lubicát, de Nagy Katalint és Takács Zsuzsannát is. ök különben mind a ketten csallóköziek, a duna- szerdahelyi gimnáziumban érettségiztek egy olyan osztályban, ahová csak a kiválóak kerülhettek be.

Igaz, Zsuzsanna — bár itt dolgozik a férje is, s van lakásuk, autójuk — még nem döntötte el, hogy végleg ittmarad-e. Valahogy húzza vissza a táj, és természetesen a szülők is.

Neki azzal, hogy férje, gyermeke van, már egészen más az élete. Reggel, mielőtt bejön az iskolába, előbb elviszi a gyereket az óvodába, délután négy, néha fél öt után megy ér te, aztán főz gyorsan valamit, rendbe teszi a lakást, mosogat, és este ki lene, néha csak tíz után jut hozzá, hogy elkészüljön a másnapi tanítás órákra.

— Nem fáradt már Ilyenkor?

Bizony volt már úgy, hogy mupka

közben lecsukódott a szemem. De az a jó, hogy reggel szól az ébresztőóra, és ötkor is fel tudok kelni. Aztán nem mindig vesz az ember új a nyagot, és több osztályban is tanítja ugyanazt, így lassan beidegződik, megszilárdul az anyag ismerete. Különben, tud is már valamit abból a matematikából — mondja. Aztán szóba kerül az iskola réme, a matematika, a régi iskola, és mintha csak többször megfogalmazták volna már magukban, egymást kiegészítve emlékeznek tanáraikra.

— Lincsike — így emlegetik még ma is egykori matematika tanárnőjüket, Süke Pálnét — szigorú volt, de nem volt diákfaló. Valahogy meg tudta nyerni a diákokat a rendszerességével és emberségével. Nálunk nem volt a diákok réme a matematika, mert ha kellett a tanárnőnk többször if elmagyarázta az anyagot. Sőt, igényelte is, hogy kérdezzünk. És mi is valahogy így vagyunk. Nekünk is jól esik, ha kérdeznek a tanítványaink. Csak így tudja meg az ember, hogy mit és mennyit értettek meg az a nyagból. Persze unalmas néha ötször elmagyarázni ugyanazt, de akár tízszer is megteszi az ember, ha szükség van rá. Nem kell, hogy a matematika a diákok réme legyen, mire ez... Ha valamit nem tudunk vagy valamiben bizonytalanok vagyunk, akTakács Zsuzsanna

kor megkérdezzük, hogy ezt vagy azt hogyan csinálta Lincsike. Néha még a szavaira is emlékszünk. És u- gyanígy a kémia szakos tanárnőnkre. Nem is volt véletlen, hogy később ő volt a konzultánsunk ...

Nagy Katalin

Znpkó László

Lubica Findlová

— Nem bánták meg, hogy .a tanári pályát választották?

— Hát... Ml nem is választottuk. Én legalábbis nem, Liberecbe a textilmérnökire készültem — mondja Takács Zsuzsanna. Végül is jó, hogy idekerültünk. Nem egyhangú-e az é- letünik? Dehogy. Igaz, hogy ebben a kisvárosban nincs sok szórakozási lehetőség, de nem egyhangú az életünk, hiszen nincs két egyforma 6- ránk sem, mégha ugyanazokban az évfolyamokban ugyanazt az anyagot is vesszük.

XXX

Harmadik ás egyben utolsó megállóm Fülek (Fifakovo). Kondracsin László igazgató első pillanatban azt mondja, hogy nincs új tanerő az iskolában. De vajon a három vagy öt éve tanító tanár nem fiatal? Hát persze, hogy fiatal. Bár hogy is mondjam, itt is, akárcsak Ipolyságon kissé „vastagok“ a falak, szőkék a folyosók, s az ember nem is nagyon csodálkozna, ha nem tolonganának ide a friss diplomával rendelkező tanárok. Végül kiderül, hogy fiatal is akad a tanári testületben. BÖSZÖRMÉNYI ISTVÁN német-svéd szakos tanár öt éve tanít. ZUPKÖ LÄSZLÖ tornatanár három éve. Mind a ketten az iskola egykori tanítványai. Az előbbi Losoncról jár be, az utóbbi itt lakott és lakik ma is a városban.

Iskolájuknak van egy gondja: mégpedig az, hogy a szlovák tagozaton kevésbé tudják stabilizálni a kádereket. Ez viszont érthető, hiszen ha I- polyságon Takács Zsuzsannában felmerül a gondolat, hogy jó lenne közelebb kerülni a szülőföldjéhez, u- gyanez érvényesül a szlovák kollégák esetében is. A tanácsteremben, amíg Böszörményi Istvánra várunk, a kolléganők sok jót mondanak róla. Meggondolt, csendes, következetes, nagytudású, aki szüntelen művelt magát. Kedvelik a diákok Is, verset írnak róla, és érettségi után Is levelezésben állnak vele.

Megjön, de nem akarja, hogy a személyes dolgokról essék szó.

—■ Esetleg a szakmai, pedagógiai dolgokról, az Idegen nyelvek helyéről a magyar iskolán — erről talán beszélhetünk — mondja.

Nehezen jutok vele előre a riport dolgában. Dehát mindegy, ezért jöttem, és azért vagyunk újságírók, hogy az ilyen embereket is szóra bírjuk. És ő lassan beszél is. Végül még az egyik óráját is feláldozza:

— Ebben az osztályban három 6- rám van, a mulasztottat be tudom hozni, de ha a másikban lett volna, még véletlenül sem mulasztottam volna el — mondja később magyarázatképpen.

Az idegen nyelvek tanításának fontosságáról beszél.

— Mit jelent az idegen nyelv tanítása a mpgyar iskolában? Ezt már én is gyakran kérdeztem magamtól. Mert vegyük csak: a magyar nyelven kívül tanulnak szlovákul, aztán az o- röszt és csak negyedikként következik, következhet még egy nyelv, mondjuk heti két órában. Hát mit lehet megtanulni, megtanítani ennyi idő alatt, amikor még ott : van a matematika, a fizika és a többi tantárgy? Persze, vannak jó diákpk, akik mindenre képesek, akik ezt az iramot bírják, s akiknek talán nincs Is ránk szükségük. Ezek aztán bekerülnek az egyetemekre. Viszont manapság az idegen nyelveknek a nemzetközi kooperáció idején egyre nagyobb szerepük lesz és van is már — mondja. Közben egy pillanatra bejön Zupkó László tornatanár, aki három éve tanít az iskolában. Csak egy pillanatra kukkant be. Kezében már a korcsolya, siet az iskola mögötti ideiglenes korcsolyapályára,

— Nem nagyon kényeztetik el a lehetőségek! — mondom neki később kint a pálya szélén, utalva arra, hogy tornaterem nélkül kénytelen tanítani a tantárgyat.

— Mi tagadás, jóformán semmi fölszerelés. Ha legalább egy kicsit fagy, mint most, csinálunk magunknak lég- pályát. De csak öt tanulónak van korcsolyája. Az egyik kinőtte, a másik eltörte. Még nyáron valahogy csak boldogulunk: itt a park, körbesznlad- juk, és eltelik az óra. ősszel meg tavasszal ez sem megy, minden csupa latyak, ki sem lehet mozdulni.

Közben, míg mondja, befagy a go- lyóstollam.

Hát így. A riport végére valami tanulság is kívánkozik. De ipilyen? Nos, azt hiszem nem nagyon lehet valami nagy tanulságot levonni. Vagy nem is kell? Elég, ha azt mondom hogy vannak és tanítanak? Esetlen *mkknl könnyebben, mint tíz, tizenöt évvjl ezelőtt.

Azt hiszem, ez sem kevps

NÉMETH ISTVÁN

Semetka Magdolna