Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-08 / 32. szám
nél is több. Egyik barátom szerint úgy fest, mint ahogy más lélegzik ... Persze, ezek a mellszobrok még nem Jók, ez még csak a munka kezdete volt. Róla ugyanis nem mellszobrot, hanem egy teljes alakját megörökítő szobrot kell faragni. Már bele Is kezdtem. Számtalanszor láttam őt állni és figyelni az embereiket — hát ezt az alakját szeretném most valahogy megfogni ... — Láthatnám a vázlatot? — kérdem és közelebb lépek a forgó korongon álló bepólyált agyagvázlathoz. — Amíg nem kész. nem szeretem mutogatni. — És mégis szó nélkül lefejti az Igelíttekcrót a puha agyagról és megmutatja a csodálatosan meleg, emberséges kis szobrocskát. Sugárzik róla az ember szerete- te, tisztelete. Szerettem volna még látni a raktárában lévő többi szobrot 1*. hiszen a szobrász, aki alig huszonöt évesen elkészítette Párkány (Stúrovo) városa számára a Lenin-szobrot, vagy aki megrázóan örökítette meg kőben a krotnpachy-1 bányászok lázadásának az emlékét, annak a raktárában bizonyára még nagyon sok szép szobor található. A kísérletező, gondolkodó szobrász maga elé néz és hallgat. Hát ez kortársam a szobrász? — ötlik föl bennem a kérdés és magamban rábólintok. Valaha Prágában találkozhattunk volna, mert amint beszélgetésünkből kiderült, nemcsak egyidőben voltunk ott, hanem közös ismerőseink is voltak. De nem találkoztunk, amit szívből sajnálok, mert úgy érzem, elestem valamitől. Hiszen a fentiek bizonyítják, hogy kortársam a Jövő felé vágja az utat, s jő lett volna már akkor is velelarta- nl. Németh István Ülő űrhajós 1972. KÖVESDI SZABÖ MÁRIA Ügy kellett őt kiragadni a „Szerelemből“. — Mindjárt vissza kell mennem a színpadra, csak néhány pillanatom szabad. És még át Is kell öltöznöm — szabódott bájos mosoly- lyal. — Átöltözni? Azt nem, éppen ebben a Krűdy-re- gánybe illő öltözékben szeretném megörökíteni. Vlrágcsokros pörge kis szalmakalap, a karcsúságot kihangsúlyozó csíkos ruha, sokat ígérő tekintet, mosoly kivlllanő fogaik, s máris kattan a fényképezőgép. Két előadás között már nyugodtabban játszhattuk a kérdés-felelet játékot — Hogy miért vagyok Kövesd!? A Bodrogszerda- hely mellett! Kövesden születtem. Miképpen kerültem a Tháliába? Hirdetés útján. Amikor indult a Thálía, hirdetést tettek az újságba, Jelentkezzenek az érdeklődők. Én ugyan nem küldtem el a jelentkezésemet, de megtette helyettem más. Akkoriban odahaza mííked- velősködtünk, elég szép sikerrel, részt vettünk a Jőkal- napokon, sőt Híjat Is nyertünk, így aztán a csoport- vezetőnk jót akarván, az én nevemben elküldte a jelentkezést. Ezt csak akor tudtam meg, mikor értesítettek, hogy menjek a felvételire. Tulajdoniképpen szerencsém volt, mert a pedagógiai tanszékre nem vettek fel és fgv jő! jött, mert volt némi esélvem, hogy a színházban megkapaszkodom. A felvételi első része Kassán volt. Már ez bonyodalmakat okozott. A szüleim ugyanis nem voltak túlságosan elragadtatva a színészkedés! hajlamomtól, ezért nem is mertem megmondani nekik, hogy felvételire kell utaznom. Az első próbálkozás szerencsésen lezajlott, következett a második félidő. Hármunknak Komáromba kellett mennünk, hogy az ottanf felvételin bizonyítsunk. Már úgy volt, hogy el sem utazom, de aztán mégis vonatra ültem. Lesz ami lesz, gondoltam. Éjszaka utaztam, reggel helyett délután érkeztünk: lehangol tan, már azt fontolgattam, megyek vissza a legközelebbi vonattal, biztosan lekéstem a felvételit. Az állomáson megkérdeztem egy bácsit, merre van a színház, mire ő nemcsak hogy megmondta, hanem oda is kalauzolt. Később kiderült, hogy Kovács József egyik mai kollegám volt az útmutatóm. Még aznap délután felvételizhettem, de a vizsgák másnapig elhúzódtak. Kegyetlenül Izgultam, nemcsak a vizsgálT miatt, hanem főképp azért, mert biztosra vettem, most már kitudódik a turpisság. Csupán, a nővérem tudta, hogy Komáromba utaztam, ezért táviratot küldtem haza és a munkahelyemre Is. Otthon a nővérem felolvasta ugyan a táviratot, de nem mondta meg, hogy hol adtam fel. A szüleim csak három évvel később tudták meg, hogy a táviratot Komáj-omból, a felvételi vizsgákról küldtem. Rajta akadályokkal. Dehát egy vérbeli színésznőt csak nem riasztanak vissza az ilyen akadályok. — Hogy milyen volt a felvételi? Akkor azt hittem, és úgy éreztem, hogy bof- zasztő nehéz. Ma már per* sze tudom, hogy nem is volt annyira veszélyes. Sikerült a felvételi, teljesült leghöbb vágyam, színpadra léphettem ... Évekkel a felvételi után még mindig lelkesedéssel emlékszik vissza, ragyog a szeme, mosolyog a lelke. 'Legliöbb vágyai Napról napra, hétről hétre, évről évre járni a falvakat, városokat, színpadra lépni, játszani, szólni a nézőkhöz, megnevettetni, könnyekre fakasztani a színházba járókat, Thália papnőiéként híven szolgálni a kultúrát. — Az első szerep? Tulajdonképpen nem is szerep volt, néhány mondat csupán. A munkahelyemről nem engedtek el mindjárt, az idénvnyításra sem mehettem el csak két héttel később. Goldoni volt a műsoron, már javában játszották a darabot, részemre beírtak néhány mondatot. Kis cselédlányt játszottam, mégis boldog Voltam a „pótszereppel“ is, hiszen színpadra léphettem. Az első igazi, komoly szerep Cocteau darabjában, a rettenetes szü-. lőben Madleine volt, majd egy mesejátékban egy kis rókát alakítottam. Elindult a sorozat, egyik szerep a másik után. — Évek során annyi v lt, hogy hamarjában fel sem tudom sorolni. A Viharban Kátya, az Énekesmadárban Magdó, a Mirandolinában a címszerep, Tóthókban Ági, Csongor és Tündében az Éj, Kakukk Marciban Linke, aztán a Tánya, nagyon kedves szerep volt Goldoni Á ghiozzai csetepaté című darabjában Luclette, Alattunk a város, felettünk az égben Ildikó, a Tűzvirágban Kató, Szergej Akaszakob Tűzpiros virágában a legfiatalabb lány, Oralhan Bo- kejev drámájában, A csikóban Anar a főszerep, Peter Haks Amphítryonjában az egyetlen női főszerep. Az elkövetkező idényben a Sirály lesz a nyitó darab, bízom benne, hogy valami szép szerepet rám is kiosztanak majd, sőt, talán a Hókirálynő mesejátékban Is. Beszélgetésünk óta nyilván megtörtént már a szereposztás. Minden színész vágya, hogy ott lehessen a színpadon. — Nehezebb végignézni a többiek igyekezetét a nézőtérről. A színész élete a játék. Sok nehéz peréet kel! átvészelnünk, de sok örömünk is van. Vidám esemény? Humoros történet? Az is akad. Egy ilyen köny- nyesen vidám (nekem köny- nyes, a töbleknek izgalmasan „humoros“ esemény) eset velem Is előfordult. A Donna Rita nálunk Charlie nénje címen ment, kedves szerepem volt benne. A harmadik felvonásban belépőm van, a szünet elég hosszú, ezért átmentem a kultúr- házban lakó nénikékhez. Kérdezgettek, beszélgettek, addig szórakoztunk, míg egyszerre csak nagyon kerestek ám, lekéstem a belépőt. Berohantam a színpadra, de nem sok hasznomat vették, mert a nagy ijedtségtől sírva fakadtam. Potyogtak a könnyeim, úgy kellett kiránclgálni a színpadról. A többiek elmondták helyettem a szöveget, fennakadás nem volt, de azért én hónapokig restelkedtem. Csak később tudtam meg, hogy amíg engem kerestek, a többiek rövidzárlatot csináltak, hogy a nézők ne tudják, miattam van a késés. —os. Milyen szép hangja van például Sinkovitsnak. Vagy amikor Somogyvárl a bandavezér, vagy a fődetektív... A másik férfi — öreg barát, harminc esztendeje együtt kezdték a postán, de útjaik azóta elváltak — bólint. — Én a BástI Lajos hangját szeretem nagyon, meg a Gábor Miklósét. Mostanában e- lég ritkán látni. Meg a Kállai Ferenc, te! Hogy az micsoda egy színész! — Igen. Szóval, ötven éve nélkülözöm a csöndet — és íme: a türelem rózsát termett. A másik megkapta az új frőccsét, poharát odaüti Istvándiéhoz. — Erre Iszunk, Karcsikám! — Isten éltessen, Ferikém! — Téged, jő komám. Te vagy az ünnepelt. Istvándi szeme megpárásodik. — Hát Igen... ötven évet kellett rá várnom, s vagy harminckettőt átdolgoznom keményen, de révbe értem. A barát kortyol a fröccséből. — Mégis van Isten, látodI — Megint kortyol. — Kert Is van hozzá? Istvándi legyint. — Afféle vénasszonyos virágoskert. igen. A másik határozottan Int. — Kitépni őketl Ki, mind egy szálig. Se szekfű, se karalábéi Arra ott a piac meg a zöldség- és gyümőlcsbolt. — Hogyan? — néz rá a pohara szája fölül meglepve Istvándi. — Hogy mondod? — Ahogy logikus, egykomám. Veszünk két- barom méhkast, aztán szőlőt telepítünk. Minden virág és nyamvadt konyhakerti ágyás helyébe szőlőtőkét. — És? — kérdi riadtan az örökös. — Azt mire? Azt kezelni kell ám, Ferikém. Mikor. A három heti szabadságom alatt? — Ez az — bőllnt hevesen a másik. — Neked még tíz év szolgálatod van. de én már jövőre leteszem a lantot. Akkor leköltözöm, mindent megcsinálok ne félj, neked nem lesz semmivel se gondod/ — Poharát a szájához emeli, de most csak beleszagol. — És pár év múlva már a magunk borát isszuk, Karcsi* kám, nem ezt az állami lőrét. A magunkét, öreg harcos.. És tudod, mit csinálunk még? Méhpempőtenyészetet, Karcsikám. Az most nagyon megy. Mért mit akarnak az emberek? Szépek, fiatalok és egészségesek maradni. És ennek mi a titka? A méhpempő. Mert ö- regem, az mindenre Jő. Étvágytalan? Segít a pempő. Fáradt, ideges? Szedjen méhpempőt. Álmatlanságban szenved? A gyomra rendetlenkedik? Reuma gyötri? Méhpempő. — Ne mondd! — De bizony, így van. Nem Is egy cikket olvastam erről. Szóval: a bor csak a mi kedvtelésünk lesz, Karcsikám. hogy úgy mondjam; a mi kis maszek bulink. Az igazi nagy pénzt a méhecskék hozzák, azzal az áldott gondoskodásukkal az édes jő anyukájukról. — És értesz te ehhez. Ferikém? Méhész- kedtél már valaha? Sohasem mesélted. A másik most megint iszik. — Mit fecsegjen az ember annyit, nem 1- gaz. komám? Hát mondd csak, amihez nem ért a magamfajta gyakorlati ember? Egy kis móhészkedés — az is valami? Zsákot a fejre, pipát a szájba, hogy azok a ronda férgek meg ne csípjenek — aztán lehet ts jöveszteni a mézet. Egy kis pempőt bele, egy kis virágport, aztán kész is a csodaszer. Nem kell ehhez doktorátus, Karcsikám. Csak egy kis józan ész, meg egy kis gyakorlati érzék. Feri bátyád pedig jó helyen állt, amikor ezt a kettőt az úristen osztogatta. Megtnt int a pincérnek, egy újítás célzatából. Aztán fölsőhajt és Istvándi térdére ver. — Hej, te. de megfogtad most velem az isten lábát. Olyan farmot csinálok én, hogy ámul, aki látja... Elréved. — Néha te is betoppansz. jöhetsz bármikor bejelentés nélkül is bátran, megtalálsz a házban, a méhes* ben vagy a szőlőben. Aztán ktvisszük a de- mlzsont, leülünk a lugas mellett, iddogálunk és hallgatjuk a méhek zümmögését. Az újítás ts Itt van s egyetlen hajtásra felhörpintik. — Hát isten-isten, Karcsikám. Ha valaki, hát te aztán Igazán megérdemelted ezt az a* dományt a sorstól. Az ünnepelt az órájára pillant. — Főúri Fizetek! — Máris? — mered rá a másik. — Hiszen most jöttél. — Randevúm van az asszonnyal. — Nofenel mentek elvásárolni az örökség készpénzét? , Istvándi már áll. — Az ügyvéd vár. A formaságok, ‘tudod... Főúri — Csak menj, Karcsikám. Az egy szél fröccsödre a vendégem voltál. — Ugyan. Tónikám. A jövendőbeli méhész nevet. — Hagyd el. Befektetés. Leiszom ezt nálad kamatostól a bogárdi hársfák alatt. Az ügyvédi Iroda ^szűk Is, sötét Is, barátságtalan is. Egyetlen íróasztal a tenyérnyi szobában, két kemény szék az ügyfeleknek, és egy kopott, színebagyott, redőnyös irat- szekrény. A boldog örökösök a két kemény széken ülnek,, riadtan fogják egymás kezét, s szemük mohón tapad az ügyvéd arcára, aki az íróasztalra kiteregetett -végrendeletet olvassa. A vége felé jár: .. éppen ezért öreg és magányos életem egyetlen örömének, szomorú napjaim felvidítóinak. ldrága Juliska húgom szeretett gyermekeinek, Istvándi Károly postatisztnek és feleségének. Istvándi Károlynénak rendelem ha* gyományozni minden ingatlan és ingó vagyonomat. Ezt a végső rendelkezésemet szellemi erőim teljes birtokában tettem. Kelt mint fent, Balatonbogárdon, a fentebb említett két tanú jelenlétében. Aláírás: özvegy Rimoikaí Kristóf- né, született Darabos Aurelia.“ Az asszony a zsebkendőjéért nyúl. — Ö, a drága lélek. Mennyire szeretett bennünket. — Nyilván, asszonyom, mondja fanyar mosollyal az ügyvéd. Hosszú praxisa során nem először tapasztalja, hogy az embereket ko* rán sem az Indítja meg. ha ők szeretnek valakit. hanem ha — nagyritkán — őket szeretik. Szerette önöket, különben más örököst jelölt volna ki. — No perszel — bólint egyetértőn a (éríi, — hiszen nem is úgy értjük. — Persze, természetesen — hajol meg ültében az ügyvéd. Kiudvariaskodták magukat, kis csönd van. Az ügyvéd aztán köszörül a torkán. — Nos, akkor talán térjünk rá a dolog hivatalos részére. A személyi okmányokat el tetszettek hozni? Istvándi a zsebébe nyúl, s nyújtja a kis bordó könyvecskét. — Tessék parancsolni. — Köszönöm. — Az ügyvéd belelapoz a személyi igazolványba. — Istvándi Károly, szü* letett 1925-ben. Állandó lakása: Szív utca. összecsukja a könyvet, visszaadja: Köszönöm, ez rendben van. És az ön személyi igazolványa, asszonyom? — Tessék mondja a mama, és nyújtja a maga könyvecskéjét. Az ügyvéd belelapoz, majd egyre riadtabb arccal lapozgat. — Nincs itt valami tévedés, asszonyom? — Miért?-~ Nem egy régebbi igazolványt hozott el véletlenül? — Nem. dehogy. Ez az érvényes. Az ügyvéd hol őt nézi, hol a könyvecskét. Idegességében a nyakáig vörös. — De bocsásson meg... ezt nem értem, ön, asszonyom Istvándi Károlyné, ugyebár... Az asszony hevesen bólint. — Itt viszont az áll, már bocsásson meg: az áll. hogy Stolcz Ilona... — Ja! — bólint megkönnyebbülve az asz* szony. — Értem! Hát az igazság az. ügyvéd úr, hogy nem vagyunk összeházasodva a férjemmel. Folytatjuk. |
