Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-07-25 / 30. szám
A fanytívö Nem én neveztem el őt így, Nagy János, a neves szobrászművész volt a névadó. — Ketten voltak fanyüvők — nevet az ősz szobrász. — Lipcsey Gyuri és Bodó Laci. Kettejük közül Gyuri bizonyult állóképesebbnek. Megmaradt a fanyűvés mellett. Ma már persze művészi fokon „nyűvi“ a fát Lipcsey György, Töböréte (Kútniky) ügyeskezű fafaragója. Szeretettel nézi tanítványát Nagy János. A tanítvány meghatározás ellen élénken tiltakozik a „reme te“. Visszavonult alkotni. — Nem kellett őt tanítani, tudta, mit a- kar. — Gyakran kijártam Nagy Jánoshoz és elnézegettem, miként dolgozik. Tőle láttam először fejet mintázni. Néztem, hogyan fiiakul ki a fej formája. Ilyesmibe belekezdeni akkor még nem volt merszem. Kis szobrocskáikat faragtam népi motívumokkal díszítet botokat készítettem, ezek még ma is megvannak. — Hamar bele jött — dicséri Lipcsey Gyurit Nagy János. — Együtt készülünk Jugoszláviába, meghívtak bennünket a te-'i merini képzőművészeti táborba. Négy nap ra szól a meghívás. Előadások lesznek, megismerkedünk néhány jugoszláviai és más országbeli . képzőművésszel. Szívesen megyek, persze még szívesebben jön ve lem Lipcsey. Róla írjatok inkább Megér demlí. Rólunk, korosabbakról már mindént megírtatok. — jó — mondtam én. Jellegzetes arcélü, meleg tekintetű fiatalember Lipcsey György, Egy pillanatig gondolkodik, mivel ts kezdje — Már iskolás korom előtt szerettem rajzolni. Ez aztán megmaradt bennem. Aztán bekerültem a szerdahelyi rajzkörbe, melyet Rácz Laci vezet. Ügyesen szervezett kör ez. Engem aztán a rajzolás mellett egyre jobban érdekelt a formálás.’ így kezdődött a fanyűvés. A gimnáziumi években már szorgalmasan dolgoztam. Később aztán vésőket kaptam, édesapám szerezte egy volt asztalostól. Egyre jobban megtel szett a fafaragás. Többször is megpróbálkoztam a felvételivel a képzőművészeti fő iskolára; ötször elutasítottak. Ez azonban nem kedvetlenítette el Lip csey Gyurit. Keményebb fából faragták őt, — Nem kedvetlenedtem el. Öt esztendeig csak úgy a magam kedvére dolgoztam, közben kétszer megnyertem az amatőrök dub nicai versenyét, fődíjat kaptam az^ Anya gyermekével című munkámért, később népi témájú három szobromért a Jégverés, a Halász és Kukórica Jancsi elnevezésű fa faragásaimért. Mit mondjak még? Most szereltem le márciusban, a jövő hőnapban Nitrán lesz egy önálló kiállításom, kb. harminc alkotást mutatnak be a Mezőgazdasági Múzeum kezdeményezésére. Egyébként a szerdahelyi kultúrház szerződéses képzőművésze vagyok, a propaganda a tevékenységi köröm. Munkám mellett szorgalmasan faragok, most legutóbb a Répare- szelö című szobromat fejeztem be. El Is vitték. A Répareszelő dicsérete nem maradt el, Nagy Jánosnak ismét van mit mondania: — Expresszivitással (hangulatot teremtő, érzelmet kiváltó módon) oldja meg a hétköznapi témákat, és szinte hőskölteménnyé alakítja az egyszerű dolgozó ember munkáját. Némi büszkeség cseng ki a szavaiból: „Együtt készítettünk két figurát, két kapáié nőt mintáztunk meg. majd mondtam neki, most csináld úgy, ahogy te szok- tad. Egy öreg házaspárt formált, egymásnak dőlve, húzzák a kapát, de úgy, hogy szinte sugározza a mű a lörődöttséget, megtörtséget, a két öreg ember reménytelenségét. Az ilyen átélés öt éves próbálkozás kudarcából ered? Lipcsey György tekintete optimizmust sugároz, bizakodást a művészetbe vetett hitében. Ezt nem veheti el senki. Mint ahogy alkotókedvét sem. Még sok szépet várhatunk tőle. —os.-------------------------B izonyára sokak számára nagy meglepetés volt Sudolsky István Bratis- lavában megrendezett kiállttá sa. Nem így a számunkra. Mi akik évek óta ismerjük mun-' káit, újra és újra megnézzük szülővárosában, Érsekújváron (Nővé Zámky) megrendezeti kiállításait már nagyon régen hiányoltuk és vártuk a fővárosi szereplését, s most hogy júniusban a Cyprián Majerník Kiállítóteremben megtörtént az önálló bemutatkozása, szívesen és nagy örömmel méltányoljuk az eseményt, mert Sudolsky István személyében olyan vi- /déken élő egyéniség lépett a fővárosi közönség elé. akinek sok mondanivalója van. Ami külön öröm számunkra, az a nagy önfegyelem és szigorú önismeret, amellyel kiállításának az anyagát összeválogatta. Aki ugyanis megnézte azt a mintegy két tucat festményt, amellyel megtöltötte a különben nem nagy termet, java munkáinak a legjavát láthatja, és egy szempillantással áttekinthette az utóbbi tíz-tizenöt év munkájának az eredményét. és nagy kedvet kapott arra. hogy bővebben, közelebb rőt IS megismerje ennek a különös egyéniségnek a világát. Sudolsky István összetett és Izgalmas egyéniség. A háború előtt és alatt Budapesten, a Zeneakadémián tanult, majd zenét szerzett. Később elvesztette a hallását és így a hangok világából a színek világába lépett; Prágában és Bratlslavá- ban folytatott képzőművészeti tanulmányokat, majd matematikával, csillagászattal, fényképészettel foglalkozott, de o- lyan szinten, hogy az ember nem győz rajta eleget csodálkozni. Ha a csillagászat ejtette hatalmába, akkor nemcsak a csillagokat nézte áhítattal, hanem számolt is, tanulmányozta az optikát, s végül komoly távcsövet szerkesztett, hogy még közelebb kerülhessen az égitestek világához. Sokoldalú tehetség, s mindez különös színekben zengő festményein is mélyen tükröződik. Azt mondhatnám, hogy szinte hallhatók a színei, és egy- egy képe, mintha egy-egy szimfónia lenne. A különös facsonkokat, a korhadt fatörzseket, szülőföldjének, szőkébb hazájának a világát, tájait, o- lyan dinamikusan, olyan szilaj kavargásban eleveníti meg. hogy a szemlélő nemcsak lát ja, láthatja a különös világot hallja is szülőföldjének zúgá sát, morajló, mély zengését. Ugyanez tapasztalható kis számú arcképein is. Az ujjal felvitt, a képtábián kikevert színek nemcsak az egyéniség pontos vonásait hanem belső világát, egyéniségének kifejezőkészségét is vissza tudja adni. ZENGŐ SZÍNEK És teszi mindezt vidéki magányában, betegen, elzárkózva egy kicsit a nagyvilágtól, a zajtól, kavargástól. Ezért aztán egyre Inkább szükségessé válik, hogy közelebbről ts megismerkedhessünk az ötödik év= tized küszöbét átlépő művész életművével. Jó lenne, ha ezt a kiállítást egy ugyan ilyen e- rős önismerettel és fegyelemmel előkészített és bemutatott életm/í-ktállítás követné. Mert az. aki eljut ilyen mélységek^ be és magaslatokra, az többet Is megmutathat önmagából, é- letéből. és arra mindnyájan joggal vagyunk kíváncsiak. Németh István Anyám, olaj, 1975 Táj híddal, olaj, 1975 A vendég kezét nyújtja. — Doktor Hermányi, a hatvanhatodik Ügyvédi Munkaközösségtől’ jó estét kívánok. — jó estét kívánok — diinnyögj az öreg a meglepetéstől, hogy ügyvéd keresi, elfelejti, hogy egyszer már köszönt. — Istvándi úr? — Istvándi. Az ügyvéd körülnéz, a mamán állapodik meg a pillantása. — Akkor ugyebár, a hölgy Istváudiné? A mama — akár egy kihallgatáson — rémülten bólint. Az ügyvéd megint körülnéz, majd határozottan a nagymamára mutat. — És ez a hölgy akkor nyilván özvegy Istvándi... — egy iratba pillant, fejet ráz —, elnézést, özvegy Stolcz Alfonzné? — Én vagyok! — mondja élénken a nagymami. Mindig fölfrlssül, ha viharzó események központjában érzi magát, s most aztán igazán ott. Egy vadidegen ügyvéd este, a lakásukon. S hozzá név szerint ismeri őket. Fan- tasztikusl A vendég a kezét dörzsöli. — Pompás, pompás, hogy mindnyájan így együtt tetszenek lenni. Ez megkönnyíti a dolgot. A házigazda gyanakvóan kérdi: — Miféle dolgot, ügyvéd úr? A vendég, mintha csak tulajdon irodájában volna, széles, baráti, mozdulattal int a háziaknak: Parancsoljanak talán helyet foglalni... Csak kényelmesen, fesztelenül... — janiékra pillant. — Talán önök is, Igenl Megnyerőn mosolyog. — Nyilván úiökel is érdekli a dolog. — Miféle dolog ügyvéd úr? — kérdi a családfő. s most már határozott türelmetlenség fűti a hangját. A vendég lassú, kimért léptekkel az asztalfőhöz lép, az abroszt felhajtja, táskáját az asztalra teszi, tempós mozdulattal kinyitja, s egy gépelt papirost tesz maga elé. S most mosolyog csak nyájasan a családapára. — Rátérek, kérem. Hogy úgy mondjam, a- zért vagyok itt. Belenéz az előtte heverő iratba, s a nagymamához fordul. * — özvegy Stolcz Alfonzné, ugyebár? Született ...? A nagymama gépiesen feleli: — Született Darabos Júlia. A jogi férfiú tündöklő arccal bólint.. — Született Darabos Júlia! Pompás, pompás. Minden a legnagyobb rendben! — De mi van rendben az Isten szerel- mére — fakad ki a pap i — Hát tessék már mondani — Az adatok, kedves Istvándi úr. Az adatok. Nos, kedves özvegy Stolcz Alajosné, önnek ugyebár van egy testvére Balatonbo-gár- don így Igaz? — Hogyne volna így? Az éai draga Aranka nővérem, kérem. Az ügyvéd bólint, s kissé megemelkedjk ültében. — És most egy fontos kérdés, amely a későbbiek miatt döntő lehet: több testvérük nincs? A nagymama fejét rázza. — Nincs, kérem. Nincsen — Nem is volt? — De. volt egy bátyánk is, ügyvéd úr. Az ügyvéd felszisszen, mint aki kukacos szilvába harapott. — Gyerek? Nem maradt utána? — Nem kérem, nem maradt szegényke u- tén ... Az ügyvéd tovább kérdez. — Mikor balt meg? — Ezernyolcszázötvennégyben. kérem. Az ügyvéd elénző mosollyal javítja ki az évszámot. — Ezerkilencszázötven négy ben! ... — Ugyan márl — ránt a vállán sértetten a nagymami. — Hát nem vagyok teljesen sze ntlis, aki száz évet csak úgy eltéveszti Nyolc százötvennégyben, ha mondom! Az ügyvéd leveszi szemüvegét, megtörli, hirtelen bepárásodott a nagy izgalmában. Óvatosan kezdi. ■—Egyszóval... ne lessék felizgatni magát. kedves néni, kérem.. De mégis nem tetszene megmagyarázni, hogyan értsem, amit mondani tetszett? — A nyolcszázötvennégyet? — Azt — feleli elhaló» az ügyvéd. — Hát kérem, hosszú sora van annak ... — Talán tessék részletezni ... A nagymama egy cseppet töpreng. — Először az, hogy szegény, boldogult é- desapám igen fiatalon nősült, még húsz éves sem volt egészen. Huszonegyéves korára aztán megszületett a bátyám, aki szegénybe, gyönge, betegeskedő kisfiú volt, és még egyéves születése napja előtt meghalt ... Az ügyvéd felsóhajt, a nagymama folytatja — Ez történt, mondom, nyolcszázötvennógy ben. Szegény jő öregemet, aki pedig kisdobos is volt negyvennyolcban, úgy megviselte ez a bánat, még hozzá nemsokára az első fele sége halála, hogy negyvenöt évig nem is nő sült meg újra ... Kilencvennyolcban vette el aztán az édesanyámat, hatvanöt esztandős ko rában. Híres, szép esküvőjük volt," mesélte mindig anyám.'Évekig emlegették a Krisztina -városban. Még a régi bajtársaik is mind kivonultak, tessék elképzelni, már akik még éltek akkor közülük, az öreg negyvennyolca^ hadástyánok, aztán volt ám lakodalom, dínom- -dánom . .. Nos, és esztendőre megszületett Aranka nőném, kilencszázban meg én. Tavaly töltöttem be éppen a hetvenötöt ... — Gratulálok — hajol meg ültében az Ügyvéd, arcán a nagy idők tanújának kijáró áhítat. Szeretné megcsípni magát, hogy ébren van-e, nemcsak álmodja az egészet. Ilyen fantasztikus testvéri kapcsolatról egész praxisában nem hallott, pedig megért már néhány cifra ügyet. A néni még él. korához képest elég fiatalos, kitünően tartja magát — az e- gyetlen bátyja még előbb halt meg, mint Vörösmarty Mihály . .. Uramistenem! — Értem — bólogat gépiesen. — Több rokon ezek szerint nincs? — Dehogy is nincs — Int türelmetlenül a nagymama. — Hát Aranka! Az ügyvéd feláll, a nagymama elé lép, mélyen meghajol s kezét nyújtja. — Fogadja őszinte részvétemet, Stolcz néni. A kedves nővére három hete megboldogult... , A nagymama rámered. — Drága Arankám! — sír fel aztán. — Éreztem én! Mennyit gondoltam rá mostahá- ban. A szemét törli. — De hát hogyan, ügyvéd úr? Miben? Nem is tudtuk, hogy szegénykém beteg volt... Az ügyvéd sóhajt. — Hirtelen halál... Szívszélbüdés. — És a temetés? — kérdi a nagymama szipogva. — A községi tanács temettette el Balatonbogárdon. — De h'át legalább értesítettek volna!... zokog fel vádlón a nagymama. — Nem is tudták, hogy vannak rokonai — menti a hatóságot az ügyvéd. — Ez csaik a végrendelet felbontása után derült ki... A család összenéz. Az arcok meglepetést tükröznek, s elnéző kis -mosolyokat igyekeznek titkolni. — Hm — hajol élőre a ház ura, s ha arca nem is, hangja enyhe kis gúnyról árulkodik. — Aztán miről végrendelkezett szegény ö- reglány? A szatyrairól meg a kötényeiről? Az ügyvéd körülnéz, szinte egyenként vesz szemügyre minden arcot. — Csakugyan nem tetszenek tudni? — kérdi hitetlenül. — De mit? — kérdi vissza a mama. . Hát a < ház, melyben lakott, az övé voltl A^apá rámered. — Az a gyönyörű, háromszobás villa Bala- tonbogárdon?. — Az, az! — bólogat buzgón a jogi ember. — Mi mindig azt hittük, szegény Arankám csak bérli — rázza fejét értetlenül a nagymami. — Hiszen mindig így mondtál Az ügyvéd elmosolyodik. — Igen, erről is megemlékezik a végrendeletében, csaik mi nem nagyon akartuk hinni... Azt írta, világéletében titkolta a házát, hogy senki ne várja a halálát... — A nemes lélek! — sir fel megint a nagymami. — Erről rád ismerek,1 drága Arankám! Az ügyvéd köszörül egyet a torkán, igyekszik a családi gyászból visszaevezni a hivatalos vizekre. — Nos, a végrendelet felbontásakor tűnt ki* hogy a megboldogult végső akaratából minden ingó és ingatlan vagyonát Istvándi Károly budapesti lakos és neje, Istvándi Károlyné örökli. — A mama elé lép, meghajol. — Őszinte részvétem asszonyom... és egyben őszintén gratulálok! — A ház ura elé lép. — Részvét és gratulációi — A nagymaminak kezet csókol. — Mélységesen átérzett részvétem, drága néni kérem! < — Köszönjük szépen — szipog a nagymama. Á vendég fölveszi a táskáját, az iratot gondosan kétrét hajtja, s belesüllyeszti. — Én akkor nem is zavarnám tovább a meghitt családi együttest, pusztán a tpegren- dítő hírrel ugrottam fel, hogy legelsőnek gratulálhassak, és kérem .az örökösöket, pénteken öt és hét között szíveskedjenek felkeresni irodámban — s egy névjegyet nyújt át —, hogy az ügy részleteit és a lebonyolítás mikéntjét megbeszélhessük. — Még egyszer meghajol és sugárzó mosollyal mondja: „Tehát a holnaputáni viszontlátásra!“ — Viszontlátásra — motyogja a szóáradattól, no meg a nagy hírtől eltikkadt család. Az ügyvéd az ajtóig megy, ott még megfordul, megint meghajol. És elnézést a kései zavarásért! No, végre, .kint van. Jani kikíséri, s mire visszajön, a nagymami már a kredencnél áll jez Is az apósa műve, készült 1906 karácsonyára), és egyik fiókjából egy fényképet húz elő, pityeregve. A nagyított amatőrkép egy nem éppen új, de jő karban tartott villát ábrázol, előtte, fekete ruhában egy idős néni. A nagymama felzakog. — Nézzétek a drágámat! A képet hosszan nézi a mama, majd odanyújtja a ház urának. Ő Is szemléli egy 1- deig, aztán Jani nyúl érte, de Magdi kiveszi a kezéből, maga elé tartja. — Milyen aranyos a néni! — mondja meghatva. Aztán Janihoz dől, s ezt már csak neki súgja: — De a kégli se utolsó. Folytatjuk.
