Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-07-11 / 28. szám
Dúdor István: Délelőtti fény SYLVIA PLATH VERSEI: REGGELI DAL Elindított, kövér kis aranyórát, A szerelem, Talpon paskolt a bába, pőre Sírásod helyet: foglalt az elemek közt. Hangunk visszhangja, magasztalva jöttöd. Oj szobor. Csupaszságod a huzatos múzeumban. Árnyat vet biztonságunkra. Állunk, üres falak. Csak úgy vagyok anyád, Ahogy a felhő: tükröt hullat s nézi, hogy tűnik el Ö maga lassan a szél kezétől. Pille-lélegzeted egész éjjel Ott verdes a halvány rózsák közt. Felébredek rá: Fülemben távoli tenger moccan. Felsírsz, kikecmergek az ágyból: tehén, virágos Viktoriánus hálóingben. Szád tisztán nyíló macskaszáj. Ablaknégyszög Fehérül, nyeli fakó csillagait. S kipróbálod Pár kis hangjegyedet: Tiszta magánhangzók léggömbjei szállnak. PIPACSOK JÜLRJSBAN Kis pipacsok, pokol-lángocskák, Nem. bántotok? Lobogtok. Meg se érinthetlek. S kezem már a lángok közt. Semmi sem éget. Dúdor István: Gömöri ballada c. sorozatból Bs kimerít, ahogy nézem Ezt a lobogást, gyürötUszínvörös, mint az ajkak bőre. Frissen felvérzett atkáké. Véres kis szoknyákl Vannak illatok, mikhez nem nyúlhatok. Hol az Ópiumotok? Émelyítő kapszulái, hol? Csak vérezhetnék, vagy alhatnékt — Vagy ilyen sebzéssel kelne egybe a számi Vagy szivárogna belém nedvetek: üvegfiolámba, tompítva, csítítva. Csak színtelen. Színtelen. M indössze ketten szigorlatoztunk aznap. A sötétebb ruhánkról ismer tűk meg egymást, kényszeredetten Js félszegen köszöntünk. Társam ismeretlen, kissé nyomott homlokú fiú volt, egyszer-kétszer talán mégis láthattam az előadásokon; bemutatkoztunk egymásnak Azután úgy álltunk ott, mint akiket ítélet re vezettek elő. Az ablak melletti padokban fiatal mediku sok ültek, könyvekkel, jegyzetekkel és bo! dog távoli vizsgaidőkkel. Ellenségek, akik hideg fejjel és kemény szívvel a mi botié salukra lestek — most akarnak megokosod ni a mi butaságunktól. Terpeszkedve foglal tak el minden padot, az eshetőségeket mér legelték, még helyet sem szorítottak ... Majd jött Vida, az osztályorvos, az a lenhajú ma jóm a második emeletről, bizalmaskodva és jóakaratúan közölte: az öregnek ma komisz a kedve, Ideges, kétszer Is rászólt kedves tanársegédjére, Kovács Gyurkára. Fél tízkor, mintha roppant kaptár zsongott volna fel... Ajtócsapkodás, majd ke- rnély iábdobogás — most ért véget az előadás. Száz fiú zúgott le az emeletről — még ide, a kis oldalfolyosóra is beszüremlett a r lármájuk. Üjabb negyedóra. Végül lebbent a kétszárnyú üvegajtó, feltűnt a vakítófehér kíséret — és a hatalmas félkaré] közepén 6 — Karlovíts ... Belépett közénk, a földszinti bemutatóterembe. A fali üvegszekrényben — gipszből — rosszul forradt csontok és ízületek porosodtak, péntek esténként hányszor hallgattuk Itt a kis Neményi ortopéd másfél óráját. Ebben a mellékteremben tartották aznap a szigorlatot. Elöl ml ketten ültünk, mögöttünk az üres padok gránittölcséres sivársága. A nézők csak hátul szoronghattak. A professzorral se maradtak sokan. Kédll, a merev arcú tanársegéd, meg Kovács Gyurka és tenné szetesen Vida Is, aki szeretett ott lenni a látványosságokon. A társam hamar végzett. A második perc ben tudtuk, menthetetlen eset, de legalább nem kínlódott sokáig. Most én következtem De előbb bemutatom Karlovitsot. A terem ben primadonna, úgy tartja ujjal közt a kré tát, mint műtét előtt a kést. Táblája villám gyorsan telik meg tabellákkal és rajzokkal, a legsúlyosabb műtétet is úgy demonstrálja mint egy bűvész; remek előadó és remek se bész. De így, szigorlaton, faarccal teszi fe! a kérdést, jobb kezét kinyújtja, mintha egy súlyos díszkardot tenne maga elé, és jéghi deg, merev tekintettel vár. Két hónap fáradtsága volt már bennem, 5 még külön ez a délelőtt is. Idegeim kegyetlenül megfeszültek, Izmaim megduzzadtak, egyetlen görcsbe rándult gubanc voltam.I degesség és szorongás? Ö, az Idegesség együgyű és mennyei állapot. Az Ideges em bér felvág, mint a félkótya nyúl a puska cső előtt... kapkodva fut Ide-oda . .. makog valamit... néhány ostoba bukfencet vet e levegőben... — s már vége is. . Bár zavarodott és ideges lettem volna, bár követhettem volna a nyomott homlokú, szó morú fiút. Milyen tiszta ügy lett völna, mi lyen egyszerű seb, semmi semmi fertőzés, semmilyen bonyodalom ... De én védekező és támadásra feszült voltam. Szívemet nem a gyávaság, de a fogcsikorgató düh szőri tota össze, s úgy néztem Karlovitsra, mint aki egyetlen ugrással veti magát az ellen ségre. Mert Karlovits, ott a kis katedrán, az volt — ellenség. Ellenség, akivel itt meg keil birkózni, az egyik felülmarad, a másikat két vállra fektetik. — De csak így szabadulhatok ... Nem tudom, hogy a kívülálló, megértheti-e ezt a pillanatot? Kettesben maradunk valakivel egy kihalt bolygón. Senki élő nincs velünk, senki más ellenünk, csak ő... Szembenéztem vele... Éreztem — most! ILLÉS ENDRE: SZIGORLAT Es Karlovits feladta az első kérdést... Pillanatnyi csend. Azután szinte kiáltottam a feleletet. Tudtam-e? Elég becsületesen ismertem az anyagot, de ezt Igazán tudtam. Véletlen volt. Nagyon jól tudtam. Ahogy rá- kezdtem, az ujjongás volt, a szavam káröröm és ittasság. És ezt észre kellett vennie Karlovítsnak is. Rám nézett. Éreztem: szó sincs itt arról, elfogad-e ellenfelének vagy sem. El sem ért hozzá az én forróságom. A hangom bősz most elhajít, mint műtét közben egy fölös szántotta csak — ennyi volt. Láttam rajta, leges műszert. S már félbe is szakított, új kérdést adott. Megrémültem. Most dadogjak, vagy elhall gassak? Egyszerre itt volt a bukás. Erre a második kérdésre már nem tudtam felelni Nehéz kérdés volt? Isten tudja ... — inkább ritkaság. De csak elkezdtem valahogy, az előbbi hangomból sem billentem ki. Esmond tarn valamit, azután megint... Azokat a sebészi általánosságokat hadartam, kissé a belgyógyászatba Is átkacsintva, amikkel min dent be lehet vezetni. És ekkor Karlovits hibát ejtett. Nem érez te meg, hogy szavaim mögött már a semmi van, az űr, a hallgatás, és félbeszakított. Megint más kérdést kaptam. Szerencsém volt, ennyi az egész. Ment. Ezt végig várta, minden részletre rékényszeritett, de hiba nélkül ment. Most bosszankodni kezdett. Egyszerre ko misz lett. Az új kérdés szinte durván gorom ba és nehéz. A kis Neményinek köszönhettem tnegme nekülésemet. Neményinek és kitűnő vizuá lis-akuszttkus memóriámnak — mert itt, u gyanebben a teremben magyarázta a , kis ö reg Neményi valamikor ezt a bonyolult tö rést. — Senki nem hallgatott oda, magam sem, és most egyszerre tisztán hallottam a hangját. De azért alaposan belebukhattam volna ebbe a törésbe, se az anatómiát, se a rész létéit nem tudtam. Karlovíts azonban me gint türelmetlen volt. Nem mondhattam vé gig, nem is kérdezett tovább, intett Hédiinek — az aznap felvett betegek kórtörténeteit kérte. Talán, nem is akart megbuktatni, csak megfricskázni, megleckéztetni. Sokáig váló gatott a beteglapok között. Egyet-egyet lassan, figyelmesen végigolvasott, majd bősz szúsan félrelökte. Látszott, valami szilánko- sabb, gyuiladtabb esetet keres... A jó kedves Kovács Gyurka, akit ma reggel megszidott, ve lem együtt főtt és porosodott, mint a rák. Vida szemtelenül vigyorgott. Karlovits végül odaadta az egyik lapot Hédiinek: — Hozzák be ... Soha Wurm Gyulát, az ötvennyolc éves tanítót — „apja—anyja meghalt, asztheniás testalkat, fájdalmat fél év előtt kezdődtek e jobb kezében és könyökében ...“ soha Wurm Gyulát elfelejteni nem fogom. — Hát tessék!... És Karlovits, mint egy elítéltet, átadta nekem Wurm Gyulát. Macskaszürke, hosszú bajusza volt, a láza tos vérszegény ember. Az arca hamus, a csontjai kiütköztek: két percig kérdezgethettem. Levette a kabátját, ingét — a fájdal más Ízületek megduzzadtak. — Hát halljuk! — mondta ekkor Karlovits És Wurm Gyula fölött megindult az új csatánk. Karlovits rosszul kérdezett; a kérdésből értettem meg, hogy a szembeötlő baj mögött meglepetés vár. Óvatosan tapogatóztam a homályban, szavaimra egyre ingerültebb vá laszokat és kérdéseket kaptam, de ekkor már közeledtem valami felé. — Hát mondja ki végre! — csattant fel egyszerre Karlovits. Megmondtam. Olyan csend támadt, hogy tisztán hallót tűik az Üllői úton a villamosok csengetését A csendben már éreztem, hogy rátaláltam. Kovács Gyurka megkönnyebbülten bólintott — jól van. — És az eljárás? — szorított rajtam u- tolsót Karlovits. Zúgott a fejem. Éreztem,-hogy ez a végső próba. Izgatottan és pirosán néztünk egy másra. Mint a fellobbanó láng — egészen Karlovítsnak csapva kiáltottam: — A jobb kar csonkolásai Lehet, hogy többet mondtam. Nem tudom, nem emlékszem semmire, csak Karlovitsot láttam magam előtt. Az ő szemét éreztem magamon, kérdéseivel birkóztam. Megint csak ketten voltunk, már nem is egy kihalt bolygón, de valahol lent t-engerfenéki mélység ben, irtózatos nyomás nehezedett a halánté komra. Lehet, hogy csak egy mozdulat kel lett volna — ráugrom, és fojtogatni kezdem. De a merev Kédli ugrott hirtelen oda, meg Kovács Gyurka ijedten, elsápadva. Az öreg tanítót fogták mind a ketten. — Az én kezemet?... az én jobb keze met?... — hebegte a szürke macskabajusz alatt az elfehéredett alak. — Levágják a kezemet? Még mindig nem merültem fel a tengerfenék! mélységből, de azt hiszem, Karlovíts sem. Nem értettük ezt a dagadó támolygó kérdést. Hát persze, hogy az ő kezét... E- lég nehéz volt megfejteni, hogy ez a megoldás. Karlovits majdnem megfogott ezzel a kérdéssel, nem is tudta milyen közeire szorított a bukáshoz és a szakadékhoz.. A szakadékhoz, amelynek csak akkor éreztem meg a mélységét, amikor az öreg fel- jajduló hangját hallottam megint: — A jobb kezemet? Karlovits egyszerre határozott lett. — Ne féljen ... Semmi rossz nem történik magával, tanító úr ... Intett Hédiinek, hogy vezesse ki az öreget. Megvárta, amíg becsukódik az ajtó, s amikor már kint is elhaltak a lépések felállt, hozzám jött, s a szemembe nézett: — Szégyellje magát! — ezt durván és gyű lölettel mondta. — Hát szabad volt ezt kimondani? Előtte? Azzal a csitíthatatlan gyűlölettel vágott vé végig, hogy ebben a végzetes bukásban ö is benne van. Nem, nem tévedtem, Wurm Gyula tanító jobb keze csakugyan menthetetlen volt. De én mégis rettenetesen megbuktam, embertelenül, jóvátehetetlen bűnnel..: A vaksággal — mert csak Karlovitsot láttam! ... A vad, engesztelhetetlen indulattal, amellyel rá a kartam lesújtani. Ha elmondhatnám most, mennyire reszketett a térdem, amikor kitámolyogtam a teremből — ki a folyosóra, a híg, könnyű fénybe. Hogy vártam a büntetést... Hogy reméltem valamiféle vezeklésben .. . Délben kihallgatást kértem Karlovitstól, beszélni szerettem volna vele, hallani valami megnyugtató szót, legalább egy kézmozdulatot, de nem fogadott. A műtéti próba már előbb megvolt. És két nap múlva megkaptam a leckekönyvemet is. Ott volt a bejegyzés: jelesen szigorlatozott. Jelesen — Karlovits még itt sem kegyelmezett. Nincs tovább. Felnőttek vagyunk, nekünk már nem adatott meg a kegyelem, mint az ártatlanoknak. Minden tettünkért vállalni keli a felelősséget, semmi alól nincs fel- oldozás.
