Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-06-27 / 26. szám

M 9

K. tímár Márta

JM| indnyájan lebegtünk, mielőtt megtanultunk

tárni.

Léptél. Kezed nem matatott a göröngyös barázdán. Nem léptél közben saját lábadra. Nem, soha. Mentél. Csillagszórós éjszakán. Ezüst hajnalon. Hangtalanul a hétköznap öt lépcsőfokán.

Az út. Utad. Gyermekkori kaviccsal. Tél volt. Arcodon lúdbörző nyári emlékek, és zúzmarás percek tartották benned a reményt. Cipelted mindened. Csigaházsze- relmed. Hiába próbáltad a Tátráig fúrni a tekinteted, mindig a Túróc csipkés jegébe fagyott. Szökkenni akartál, de túl sok volt csizmádon a sár. Tavaszszál tüzeltek az indulatok. Keresztleveled szerint idetartozol. Igaz, még bolyhos testtel elhagytad volna apád szénával tömött szérűjét, s az anyád tenyéréINDDLÁS

bői kinőtt zöldséges kertet. Indultál, de a szíved! Galléron ragadott a szülőföld. A pimpó-pampó ernyőjén szállni lett volna kedved, szándék maradt az is.

Megvetett ágyad lett, és maradt ez a település. Itt fojtogat éjjelente a magány. Később megint érintetlenül hagyod a május

mind a harmincegy napját. A nyár mindig kegyes volt hozzád. Vitt, cipelt az álmokig. Tengeri Fekete-tengeri Magához ölelt. Utaztál zuhogó esőben. Rohanó vízcseppekhez hasonlítottad a szerelmet. Mártottad marokra fogott szíved a hajnali tengerbe. Tisztultál. A visszavezető út — a hangnál ts nagyobb sebesség.

Azóta naponta vizsgálod a barázdában felgyülemlő rögöket. Mosolyodból négyzetgyököt von a magadgyártotta szánalom. Annyi a lépés számládon, hogy rég elfelejtetted, hol ért öröm, s mikor csapott nyakon a híres sors. Vagy: hosszútávfutó az emlékekkel megtömött nyár kirakata előtt. Menni kell!

KULCSÁR FERENC rovata

BARAK LÁSZLÓ

OTTHON

E táj valaha őstenger medre volt: csigaházak, kövek, homok.

Merülni készülünk: élők és holtak, ráfeledkezve önmagunk bajára, észrevétlen sodródunk az áramlásba.

GÁSPÁR mAria

PERSZEUSZ

CSILLAGÁN

Fehér homoksíkon csöpp forrásvíz mellett gubbaszt Perszeusz: csillagán a mérgeskígyók kék dalokat énekelnek.

Hajnal mozdult elő, s tiszta harmatcsepp hullt Perszeusz arcába, amikor ismerős bolygójára léptem.Vagyok égi vándor; a Tejúton értem messziről tehozzád

Köszöntelek.

Ajándékul

arcnyi szelíd földem hoztam.

Csótó László: Hazafelé (tusrajz)

LENDVAY TIBOR

JELENÉS

A kocsmára« tétlenül bámul ki az ablakon. Délelőtt kevés munkája van. Félemeletnyi magasságból jé kilátás nyílik az utcára. Itt van a park is, a hősök tiszteletére állított emlékművel, vörös tulipánok és fehérre meszelt kövek között. Autóbusz rohan, robog el az űton. Nyomában alacsony porfelhő száll, ráérősen átlibeg a sánc túloldalára s letelepszik a tulipánokra.

A kocsmáros ellép az ablaktól. Gör- nyedten a pult felé indul. Hirtelen megtorpan, és a mozdulat befejezetlenül semmisül meg az izmaiban. Áthajol a pult fölött, hitetlenkedve mered a homályos sarok felé. A harmadik sorban valaki ül az asztalnál. Dús ősz haja van, előtte egy pohár, egyik keze az asztalon. Mögötte a fogason kalap lég. Idegen, véli a kocsmáros. Az itteniek közül senki sem veszi le a kalapját.

Kilép a sörösládák árnyékából, hogy szemügyre vegye. Az olajos padlódeszkák belereccsennek a kocsma csendjébe. Mintha* szabálytalan sortűz dördülne. Már egy vonalban van az ajtóval, mikor az idegen megfordul. Tekintete szelíden végigsiklik rajta, megállás nélkül elhalad az ajtó irányába, aztán a szürke, dísztelen falon visszatér maga elé.

— Nem is vettem észre, hogy bejött — szólítja meg zavartan a kocsmáros. Még tesz előre három lépést, de mert választ nem kap, elbizonytalanodik. Megáll.

— Bort iszik? — kérdezi. Nyomban elszégyelli magát. Hangjából bizalmatlanság és indokolatlan gyanú csendül ki. Az ősz hajú azonban nem sértődik meg. Mosolyogva fordul feléje. — Rizlinget — mondja.

— Nem vettem észre, hogy bejött

— kezdi újra a kocsmáros, most már bocsánatkérően. Látszik rajta, hogy mindenekelőtt az idegen rejtélyes érkezését szeretné tisztázni, de ismételt kérdésére sem kap kielégítő választ.

— Nagyon csendes falucska ez — mondja az ősz hajú. Inkább csak azért, hogy ne hagyja szó nélkül a kérdést. Aztán megemeli a poharát, és iszik egy kortyot. Hosszú, vékony uj- jai vannak. Az egyiken fénylő pecsétgyűrű. Hivatalnokféle lehet, gondolja a kocsmáros. Aztán átvillan az agyán, hogy talán a busszal jött, s azért ül itt, mert valakire vár.

— Csak délfelé jönnek be — szól, s egy óvatos lépéssel már a szomszéd asztal mellett áll. Szinte észrevétlenül kihúz egy széket és leül. —■ Addig akár be is csukhatnám ezt a butikot — folytatja. — De hát engem azért fizetnek, hogy itt legyek.

— Gál Misa is be szokott jönni?

— fordul hozzá váratlanul az idegen. Arsán először tükröződik enyhe érdeklődésféle. De csak egy röpke pillanatra, mert rögtön visszarezzen -előbbi nyugalmába.

— Gál Misa? — ingatja fejét a

kocsmáros. — Nem ismerek ilyen nevű embert. — Aztán valami megvilágosodik előtte. — Rossz helyen szállt le! — mondja, s a megtalált fonalat most már örömmel gombolyítja tovább. — Még mennie kellett volna tovább. Ebben a faluban nincsen Gál nevezetű. Elhiheti nekem, mert én vagyok a kocsmáros, minden idevalósit ismerek.

Az idegen nem lepődik meg. Mintha nem is hallaná a felvilágosító szavakat.

— Féltizenkettőkör még megy egy autóbusz. Azzal elmehet.

— Nem fontos — mondja az ősz hajú. Arca az előbbinél gondterhel- tebb. Felemeli a poharát és rövid kortyokban kiissza az egészet. Aztán körülnéz. — Jó kis kocsma ez. Csendes. Mintha itt megállt volna az idő.

Szavai visszhang nélkül olvadnak szét a csendben. A kocsmáros üresen bámul maga elé. Az idegen, mintha csak magának beszélne, folytatja. — A világegyetem meg egyre tágul. Szét a semmibe. Mintha nem lenne már így is elég végtelen.

— Mi tágul? — hajol közelebb a kocsmáros értetlenül. Érzi, hogy a torka kiszárad. Jó lenne a pulthoz menni és inni valamit.

— A tér — magyaráz természetes hangon az idegen. — A tér tágul. Nem lehet tudni, hogy hová, meddig, és hogy jó-e ez vagy rossz.

A kocsmáros gyanakvón fürkészi a nyugodt arcot. — Én sohasem politizálok — mondja olyan hangsúllyal, hogy félreérthetetlenül pontot tesz a beszélgetés végére. Az idegen megértőén bólint. Jelzi, hogy tulajdonképpen egyetért vele.

— Azt hiszem, még egy pohárral megiszom — mondja, és békiiléke- nyen a kocsmároshoz fordul. — Igyon maga is velem!

A kocsmáros rövid habozás után bólint.

— Rizlinget?

— Azt.

A pult mögé vonul, kivesz egy hosz- szúnyakút az üvegek sorából, leemel két poharat a polcról, és gondosan teletölti őket. Előkerít valahonnét egy fényes tálcát is, és már indulna, a- mikor megdöbbenve veszi észre, hogy a helység ismét üres.

A-lom. Beküldött szövegei szertelenül romantikusak. Előkapar minden elkoptatott „irodalmi“, „művészi“ szót, anélkül, hogy megváltozott szerepüket megvizsgálná, súlyukat lemérné, anélkül, hogy ellenőrizné, be tudják-e tölteni funkciójukat a kifejezendő érzéseken és gondolatokon belül. Rájuk bízza magát — vakon. Az eredmény: emlékvers-ízek, tartalmatlan rigmusok, egyhangú „szavalás“. Hiányzik a szövegekből a költő, az egyéniség megismételhetetlen íze, a magatartás milyensége, az irány megválasztása. A jó költészet érdekében éppen erre kell törekednie a költőnek.

Ablakok. Eléggé különös és kissé Indokolatlan, mert sokszor funkcíótlan álomvilágot teremt: a tenger, a sivatag megjelenése verseiben — bár jelenthet nosztalgiát és metaforikusán is értelmezhető — nem fedi azokat az állapotokat, érzelmeket, gondolatokat, amelyeket kifejezni kíván. Azonkívül: sokszor nehézkesen, csikorgó- an fogalmaz, és nem eléggé pontosan, nem eléggé világosan. Érezhető ugyan, hogy sűríteni szeretné képeit, de ez nem mehet a világosság és a szabatosság, sőt az esztétikum rovására. Igyekezzék mindezt tisztázni magában, gondolja végig az említett hiányosságokat, s idővel majd jelentkezzék újra.

H. J. Boldog. Először is: írása nem ballada, hanem vidám verses útibeszámoló, balgácska ritmusokkal és csacska rímekkel fűszerezve. A balladára jellemző drámának nyoma sincs benne. Az írás mögött egy jókedvű, jőkedélyű, jóravaló gyakorlatias észjárású ember- és természetbarát áll, aki ünnepli, köszönti az életet — nyíl ván okkal, csakhogy szép élményeit írás ban nem tudta a művészet magaslatára emelni.

T. E. Fülek. Sajnos, nem tudjuk önt „az Üjifjúságban kitenni“. Még akkor sem tudnánk, ha a „versét“ szerette volna közöl- tetni az Űj Ifjúságban.

Ozött farkas. Ami tetszik: a fegyelme. Mégis, ami nem tetszik: a fegyelmezetlensége. Pontosabban: a figyelmetlensége. Sokszor erős és szép képekből fölépíti a verset, de szinte mindegyiken bosszantóan elront valamit. Ilyenekre gondolok: kérgessarkú avar — hol a sarka az avarnak? Méghozzá kérges sarkal Éhes fogaival nyeli fényünket a föld — hogyan lehet éhes a fog, hogyan nyelheti a fog a fényt, hol van a földnek a foga? Folyóra medre nyöszörög, felsír a napsugár stb. Minden leírt, leírandó képet át kell gondolnia: nem zavaros-e, van-e benne logika, támogatja-e,

erősíti-e a vers egységét stb. Várom újabb jelentkezését.

S. M. írásai — ahogyan maga nevezte Őket, novellái — igen zavarosak. Zavarossá teszi őket a kevéske élettapasztalat és a választott téma közötti nagy-nagy szakadék. Arról, amit ilyen korban még csak csíráiban ismerhet, rendkívüli összetettségében azonban nem. Bár szenvedély hatja át sorait, sőt harag és gyűlölködés, s ezek a kitörések lehetnek őszinték, mégis: inkább megmosolyogtatnak. És maga is mosolyog majd rajtuk néhány év múltán. Különben nyelvileg sem tudott megbirkózni a témával, sok hibás szókapcsolatot, logikátlan képet használt. Élnie és tanulnia kell.

V. K. Három kis írása nyomán nem ítélhetünk sem a tehetségéről, sem eddigi munkájának eredményeiről. Ha kényszert érez az írásra — ám írjon. Tanuljon, olvasson, írjon egyre tudatosabban, következetesebben — önmagával szemben is egyre kritikusabban, s majd idővel újra jelentkezzék írásaival.

Toll és papír. Ha újra jelentkezik írásokkal, leveléhez mellékeljen egy fényképet és rövid életrajzot is.

Csótó. László: Harmonikás (tusrajz)