Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-05-09 / 19. szám
REGGEL ™ dm-----------------JUVAN SESZTALOV Ä nyugat-szibériai tajgában él a manysi (vogul) nemzetiség, a magyar nép egyik távoli rokona. A kis létszámú, alig.hét és fél ezer lelket számláló szívós, harcra termett nép, amelyet a cári Oroszországban a kipusztulás veszélye fenyegetett, ma a Szovjetunió népeivel, nemzeteivel együtt fejlődik, él, s bár csak az Októberi Forradalom után, 1931-ben szovjet nyelvészek segítségével hozták létre a vogul irodalmi nyelvet, már kialakult a kis nép irodalma is, és több manysi költő, író vált Szovjetunió-szerte ismertté. Közülük való Juvan Sesz- talov, akinek a művei tükrözik a legjellegzetesebben észak hangulatát, mert szíve mélyén az ősi, ezerszínű népköltészet világa él. Lírai hangvételű elbeszélő költeményei távoli századok fátylait lebbentik fel, gondolkodásra késztetnek, tanítanak, elénk varázsolják Julianus barát alakját, akit a 13. században testvérként fogadtak a vogulok. Az 1937 ben született költő ma Leningrádban él, és saját maga fordítja le oroszra a verseit. Az alábbi fordítások is az orosz nyelv alapján készültek Fordítónk, Mázsár László, a dunaszerdahelyi gimnázium orosz szakos tanára levelezésben áll a költővel, aki olykor maga küldi el neki az éppen megjelent verseskötetét. Megmelegítelek Ne kiabáljatok, hogy dideregtetek, Na lármázzatok, hogy fáztatok, Hiszen én csak most Gyújtom, szítom a tüzet, Csak most árad belőle a meleg. Éledő nyelvei csak most kezdik Csintalan, vidám táncukat! Ne lármázzatok, ne dorbézoljatok! A tűznek szeme és fiile van. Mint manysi őseink mondogatták: A láng hall, lát! Ha fülébe süvítetek — Megvakul, kialszik, Ha fülébe süvítek — Lángot nem vet, csak sistereg. Várjatok, ne lármázzatok! Elég fánk van tartalékban, ..Micsoda hőség van“ fut majd szét Riadtan dörmögve minden medve. De megtalálja a tajga sűrűjében a vándor A tűzhöz az utat, S megfőzi üstjében a halász Az illatos hallevest, S megszárítják szőrcsizmáikat A vadászok a tűznél., Meg kell valakit melegíteni? Küldjétek ide, én megmelegitem! Ha valamit tűzre kell vetnetek, Hozzátok ide, én majd elégetem! Ne csodálkozzatok, hogy a jégen, Hogy a szikrázó fehér havon tüzet rakok. Ne dőzsöljetek, ne kiabáljatok: Én tajgalakő manysi vagyok. SZÁGULDÓ KORBAN ÉLEK A ml korunkban, amelyben élünk, gyorsabb az idő a gondolatnál, s lépésnyi a földtpke csak. Gyorsabb az ember a vész nyilánál, száguldó csillagom a csillagokhoz repül. Föld-szülőm, ne lássam csillogni búcsu-könnyedet, és hóesésben se feledj! Reggel. A nap forró szeme ránktapad, napujjaival csiklandozza lábam a homok, gömbülyded térdeden két napkorongként, mint őzike, pajkoskodik szégyenlősen a fény. Melled két napfényarcú tó, szemed is, mint két izzó napgolyó. Elmerülök bennük, mint a napban. Fürdőm. Fürdőm a napban! Növök. Növök a nappal! Csuda jó! Teli tüdővel szívom a levegőt. Ajkaimhoz emelem a napot. Belélegzem a napot, csupa fény a világ, bőkezű almafaág. Boldogság! Lehetséges, hogy valaha elveszítsen téged, engem és a mindig visszatérő napot? Manapság nem fogadnak el baksist. Azelőtt bezzeg egyetlen lépást sem tehetett bárki anélkül, hogy ne adott, vagy ne kapott volna. De manapság az emberek jelleme határozottan megjavult. Baksist valóban nem jogadnak el. A minap csomagot adtunk jel a teherpályaudvaron. Hát ott állunk, álldogálunk a pályaudvaron, és a kővetkező rajjaellói kép tárul elénk: Csomagjelvevö bódé. Persze, sorban állnak. Tizedes mérleg. Mögötte a mérlegmester. Afféle szerfölött becsületes hivatalnok, sebesen hadarja a számokat, jegyez, súlyokat rakosgat, bárcákat ragaszt és felvilágosításokat osztogat. Mást sem hallani, mint az ő rokonszenves hanagját: — Negyven. Százhúsz. Ötven. Vegye le. Viheti. Menjen odébb... Ne rakd ide, te tökfilkó, erre az oldalra rakd. A munka és a lázas igyekezet kellemes látványa. De egyszerre csak észre vesszük, hogy t- a munka szépsége ellenére — a mérlegelő túlontúl szigorúan alkalmazza a törvényt. Túlontúl ügyel a polgárok és az állam érdekeire. Persze, nem mindenkinek, de minden második-harmadik félnek okvetlenül visszautasítja a csomagját. Ha a göngyöleg cseppet laza, nem veszi fel. Ámbár látni, hogy együtt■ érez az illetővel. A szenvedő felek természetesen sóhajtoznak, sápítoznak, nyögnek. A mérlegmester így szól: — Nyögés helyett erősítse meg a göngyöleget. Itt szokott ögyelegni egy szeges ember. Majd ő megerősíti. Verjen bele ide nehány szeget és húzza össze dróttal. Aztán ha visszahozza, soron kívül felveszem, Valóban úgy van: a bódé mögött egy ember áll. Kezében szögek és kalapács. Erejét nem kímélve fáradozik, kívánságra megerősíti a gyenge csomagolást. És az elutasítottak esdekelve néznek rá, s barátságot, pénzt ajánlanak e műveletért. Most egy bizonyos polgártársra kerül a sor. Amolyan kesehajú, pápaszemes. Nem értelmiségi, mégis rövidlátó. Nyilván tra- chomás. Es ezért tett fel szemüveget, hogy ne vegyék észre. Vagy talán optikai gyárban dolgozik, ahol ingyen osztogatják a szemüveget. Felrakja hát ládáját a tizedesmérlegre. A mérlegmester szemügyre veszt a hat ládát és kijelenti: — Gyenge a csomagolás. Nem felel meg. Vidd vissza. A pápaszemes egyén e szavak hallatára végképp elcsügged. De mieltt elcsüggedne, nekiront a mérlegmesternek, majdhogy ölre nem mennek. A pápaszemes egyén ordít: — Mit kapkodsz velem, te ebfajzat?! Nem a magam ládáit adom jeli Állami ládákat adok jel —- mondja — az optikai gyárból. Mit kezdjek most a ládákkal. Hol találok fuvart. Honnan veszek száz rubelt, hogy visszaszállítsam? ■— Hát én honnan tudjam? — mondja a mérlegmester. És mintegy tanácstalanul tárja szét a tenyerét. A másik meg, mivel rövidlátó volt, és szemüvegét pára futotta be, másként értelmezi ezt a mozdulatot. Rákvörös lesz, eszébe jut valami rég elfelejtett '.dolog, kutat a zsebeiben, és kihalász nyolc rubelt, csupa egyrubelos bankót. Oda aakrja adni a mérlegmesternek. A pénz láttára a mérlegmester elvörösödik. — Mit jelentsen ez? — ordítja. — Csak nem akarsz lepénzelni, te pápaszemes kígyó?! A pápaszemes egyén természetesen nyomban ráeszmél szégyenletes helyzetére. — Nem, feleli — csak úgy kivettem a zsebemből a pénzt. JÓ volna, ha megfogná, amíg lecipelem a ládákat a mérlegről. Egészen belezavarodik, mindenféle badarságot hord össze, valami bocsánátkérésfélét dadog, sőt szemlátomást még szigorú fejmosást is eltűrne. Azt mondja a mérlegmester: — Szégyellje magát. Nálunk nem fogadnak el baksist. Vigye a ládáit a mérlegről: undorodom tőlük. De mivel állami ládák, forduljon ahhoz a munkáshoz, ö majd megerősíti a gyenge göngyöleget. Ami pedig a pénzt illeti, adjon hálát a sorsnak, hogy nincs időm bajlódni magával. Mindazonáltal odahív egy másik alkalmazottat, és méltatlankodva magyarázza: — Képzelje, az előbb meg akartak vesztegetni. Hallott már ilyen képtelenséget?! Sajnálom, hogy sietségemben legalább a látszat kedvéért nem fogadtam el a pénzt, mert így nehéz bebizonyítani. A másik így felél: — Bizony kárt főirányt kellett volna csapni. Ne gondolja senki, hogy nálunk mindenki tartja a markát, mint régen. A pápaszemes egyén verejtékben úszva cipeli a ládáit. Megerősítik, tisztességes állapotban odahozzák, és újra mérlegre hurcolják. Ekkor nekem is úgy rémlik, hogy az én csomagolásom is gyönge. Es mivel még nem került rám sor, odamegyek a munkáshoz, és megkérem, mindenesetre erősítse meg a kétes csomagolásomat. Nyolc rubelt kér érte. — Meghibbant? — kérdem. — Nyolc rubelt három szegért? Bizalmasan közit: — Szó, ami szó, háromért is megcsinálnám magának, de hát — mondja — képzelje magát az én kényes helyzetembe: mu- tyiznom kell ezzel a sakállal. Most már sejteni kezdem, hol van a kutya elásva. — Tehát maga mutyízik a mérlegmesterrel? Erre zavarba jön kissé, amiért elszólta magát, mindenféle zagyvaságot hord össze, az alacsony fizetés, a drágaság miatt siránkozik, alaposan leszállítja a takszát, és munkához lát. Rám kerül a sor. Odarakom a ládámát a mérlegre, és gyö nyörködöm az erős csomagolásban. Megszólal a mérlegmester: — Gyengécske a göngyöleg, nem felel meg. Mondom erre: — Igazán? Hisz az imént erősítették meg. Az az ember volt a harapófogóval, 6 erősítette meg. — 0, pardon, pardon — felelt a mérleg- mester. — Bocsánatot kérek. A csomagolás most már erős, de az előbb még gyenge volt. Ez mindjárt szembe ötlött. Ami igaz, az igaz. Felveszi a ládámát, megírja a fuvarlevelet. Olvasom a fuvarlevelet, s az áll benne: „Csomagolás gyenge!“ — Mit műveltek, gazemberek — mondom. — Hiszen ha ez a megjegyzés van rajta, útközben holtbiztosán az egész ládámat szétlopkodjákl Es a megjegyzés miatt kártérítést sem követelhetek. Most már átlátok a ti ördögi praktikátokon! Mondja a mérlegmester: — Ami igaz, az igaz, bocsánat. Kihúzza a megjegyzést, én pedig hazafelé indulok, s útközben polgártársaim bonyolult lelki alkatán, a jellemek átalakulásán tűnődöm, azon a furfangosságon és konokságon, ahogyan tisztelt polgártársaim igyekeznek megőrizni kivívott pozíciójukat. Ami igaz, az igazi Gellért György fordítása N
