Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-05-09 / 19. szám

S

oha nem játszott és nem is játszik szuperhőst, de még csak hősszerelmest sem, mégis egyik legnépszerűbb színészünk. Népszerűsége túlnőtt az országhatáron, egy időben Magyarországon többet írtak róla a lapok, mint a hazai sajtó. Népszerűségének ú- jabb állomásához ért: nemzeti művész lett.

Hogy mivel érte el népszerűségének tetőfokát Jozef Krő- ner?

Alakjával a kulturísta-verse- nyeken aligha szerezne díjat, termete a közepesnél Is valamivel alacsonyabb és soha nem tartozott a szép fiúk közé. A sportágak közül a horgászatot kedveli, ebben viszont egyelőre nem osztogatnak olimpiai a- ranyérmeket. Hát akkor minek köszönheti a népszerűségét?

Elsősorban annak, hogy ma Is gyermekszemmel nézi a világot. Gyenrnekszemmel nézi, közvetlen, és emberi. Minden szerepében az. Csaknem minden szereplése a színpadon, a filmben, a televízióban vagy a rádióban siker. Nagy siker. A csehszlovákiai magyar, sőt a magyarországi nézők Is jól Ismerik őt. Maár Gyula Végre című filmjében főszerepet játszott, ő Varga János, az egyszerű, nyugdíjas munkás. Elemi erővel játszotta el ezt a szerepét is, és alakítási díjat kapott érte.

— Egyszerűségének millió változata van — mondta róla Maár Gyula — olyan tiszta, mint egy pohár víz.

Visszafogott, fegyelmezett egyszerűsége a fő ereje. Művészete emberiességében fogam- zódifc.

Azok közé tartozik, akikkel sok érdekesség történik. Maár Gyulával is rendkívüli körülmények közt beszélte meg, hogy elvállalja a főszerepet a Végűiben.

— Olaszországi látogatásom után hazatérőben bedugtak a letenyei karanténba. Ott hozott össze a „balsors“ Maár Gyulával — emlékezik vissza ma már mosolyogva a Végül Varga Jánosa. — Odazártak be bennünket, és az Istennek sem engedtek el. Mikor Maár Gyula megkérdezte, vállalom-e a Varga Jánost, boldogan mondtam 1- gent. Csak később jutott eszembe, hogy könnyelmű ígéretet tettem, mert akkoriban igen nagy volt az elfoglaltságom. Korholtam Is magam, de aztán mikor nyakamba akasztották az alakítási díjat, mi tagadás, büszke és boldog voltam.

A Végül Varga Jánosa nem beszél magyarul, hogy is tanult volna meg Kysucán (onGYERMEKSZEMMEL NÉZI A VILÁGOT

Tájak színeváltozása

NAGY MENYHÉRT KIÁLLÍTÁSA

Nagy Menyhértet az elmúlt években úgy ismertük meg, mint a legtermékenyebb fiatal képzőművészeink egyikét. Az alkotói tevékenység mennyiségi dicsérete önmagában (persze) semmit nem jelent, az ő kiállítása viszont nemcsak vitathatalan tehetségéről, hanem arról

a nyilvánvaló, tudatos beérési folyamatról Is meggyőzött, mely Nagy Menyhértet Kelet-Szlovákla legjobb akvarellistái, jeles tájkép- és portréfestői közé emelte.

A napokban megnyílt királyhelmeci (Kráí. Chlmec) egyéni tárlatának erőssége az akvarell. Egyéni, sajátos világot

teremtett ebben a műfajban, mely első látásra élénk, és szép kolorizmusával hat ránk, ám, ha munkáit tüzetesebben vizsgáljuk, a felszín mögöt fölfedezhetjük tájélményeinek mélységét, kompo- zíciós készségét és jellemábrázoló erejét. A szülőföld tájairól vallva, önmagáról és mirólunk is beszél. Tájképeinek megfogalmazása a finom lírai realizmustól a látomásos elvontságig ível: tiszatá- ji erdők, falurészletek jelennek meg, emberformálta és ember nem járta tájak évszakok változó színeiben pompázva. A színek tündöklése nem külső megjelenítési eszköz e képeken, hanem maga a lényeg, az élő természet nagy életerejét sugalló vallomás. Nagy Menyhért újabb tájképein kétségtelenül észrevehető bizonyos fokú absztrahálás. A korábbi munkáihoz viszonyítva, jelentősen előrelépett, már nemcsak az egyszeri látvány hű és költői megfogalmazására képes, hanem valósággal „beszélteti“ a tájat, színei és kompozíciója feszültséget hordoznak, drámaisággal hangulattal teljesek. Legtöbb képén a természet vihara előtti, villamos feszültségeit jeleníti meg, a színek kontrasztja, az árnyalatok finom áttütéseí lelket lehelnek a tájaiba.

A tájképek mellett portréira is fel kell figyelnünk Annál inkább, mert akvarell- ben kevesen festenek igazán portrékat. Nagy Menyhért portréi kifejezőek, bájjal, lírasággal telítettek, a művész jó emberismeretére, meditativ hajlamaira utalnak.

Nagy Menyhért Magyarországon született, Kistárkányban (Maié Trakany) nevelkedett és jelenleg Kisgéresen (Mal^ Hores) él. A huszonnégy éves művész negyvenkét művével mutatkozott be. A Királyhelmecen megnyílt tárlat sajátos arculatú, mind éretteb művész egyéniségéről tanúskodik. Ez az egyéniség és tehetség már figyelemre méltó értékeket teremt, és új, jelentős müvek megszületését ígéri.

Illés Bertalan

AIDA

A Szlovák Nemzeti Színház operatársulata május első napjaiban állítja újra színpadra Giuseppe Verdi remekét, az Aidát, melynek a legendák homályába vesző története arról regél, hogyan őrlődik a szerelem és a hazaszeretet malomkövet között a fáraó udvarában rabszolgasorban élő etióp királylány, hogyan válik hazaárulóvá Radames, a győzelmes hadvezér, és hogyan járja végig Amneris, a Radamesbe szerelmes büszke fáraólány a szerelem emberi szenvedéseinek rögös útját.

De addig, míg a Nílus-parti éjszaka varázsos zenéje 1871 karácsonyának előestéjén először felhangozhatott a kairói Olasz Színházban, bizony sokminden történt.

Elsősorban az, hogy Verdi operáját, a Don Carlost, soksok nehézség után bemutatták a párizsi Nagyoperában. A Szajna-partjáról hazatért Verdi azonban nem fog új mü komponáláshoz, hanem birtokán gazdálkodik és pihen. Párizst barátai egyre unszolják, ostromolják, hogy alkosson új müvet számukra. Ezen a téren Camille du Lode a Don Carlos szövegkönyvének társszerzője viszi a prímet. Egyik librettotémát a másik után menesztl a Sant' Agata-i birtokra, ahonnan azonban minden alkalommal a nemtetszést palástoló udvarias visszautasítás a válasz.

Du Lode egyik utolsó színdarabküldeménye mellett van egy névtelen szerzőtől származó egyiptomi téma is, melynek címe csupán négy betű, és amely lassan, de biztosan megtöri a Schiller, Shakespeare és Victor Hugo drámákhoz szokott mester makacs ellenállását. Meg is dicséri a vázlatot küldőjének írván: „jól meg van csinálva, nagyszerűen színre vihető három jelenet, ha nem is igazán újszerű, de valóban nagyon szép." Es ezzel Verdi egycsapásra meglátja a témában a drámának azt a zenei „alapszínét“, mely a legfontosabb számára mielőtt komponáláshoz kezdene.

Izmail pasa, Egyiptom kedivéje, a haladás és a kultúra embere, tisztában volt az 1869-ben megnyitott Suezi csatorna jelentőségének horderejével és azzal Is, hogy alapítványa, a kairói Olasz Színház felavatásával újra itt a nagy pilanat, mikor felvillanthatja országa hajdani dicsőségének a fényét. Tudja azonban azt is, hogy a nyitódarab témáját csakis az ország történelméből merítheti. Kapóra jön a fiatal párizsi egyiptológus, Auguste Mariette novellája, aki művét a kedive jóváhagyása után megküldi Du Locle-nak azzal, hogy a leghíresebb zeneszerzők egyike — Wagner, Verdi vagy Gounod alkosson belőle operát.

Du Lode természetesen Verdit választja, és így küldi el a maestrónak saját müvét a novellából felvázolt Aida koncepcióját. Ezek után megindulnak a tárgyalások is, melyek kedvező eredménye a kedive egyetlen feltétele

— az operának 1871 januárjában színre kell kerülnie. Megindult a lázas alkotó munka, s mikor a szövegíró Ghislanzoni megérkezik az első felvonással, a Verdiben szunnyadó zenei szikra tápot kapva fellángol, és oly csodálatos gyorsasággal tolulnak tollára a dallamok, a zenei ötletek, hogy alig négy hónap alatt készen áll a mű.

Minden menne hát a legnagyobb rendben, de nem várt fordulat — a francia-német háború — megzavarja a szépen kidolgozott terveket. A franciák készületlenül indulnak támadásba, és így nem csoda, hogy a véres események sorjában követik egymást, míg Sedan szörnyű napjain után a németek a fővárost is blokád alá helyezik. Es ez meghiúsítja a kitűzött bemutatót, Mariette a tervei alapján készült díszletekkel és jelmezekkel együtt Párizsban reked.

Ezért majdnem egy évet késik az Aida színre vitele, de ez a késedelem javára válik a műnek, mert Verdinek mielőtt elküldené kéziratát Kairóba, bőven van ideje arra, hogy átnézze és javítson a partitúrán. Ennek a csiszolgatásnak eredményeként kapja mai formáját a bevonulást jelenet hatalmas tablója, és gazdagodik Aida szólama is a híres nílusparti áriával, mely- lyel távoli hazájától búcsúzik.

Az akadályok elhárulása után 1871. december 24-én este, a közönség tomboló lelkesedése közepette zajlik le végre az ősbemutató, melyen azonban a tengert utazás kellemetlenségeire hivatkozva az akkor már ötvennyolc éves szerző nincs jelen. Ott vannak azonban a kritikusok és bírálók egész Olaszországból éppen úgy, mint a gyors egymásutánban következő milánói, pármai és bolognai bemutatón is. A szívére és érzelmeire hallgató közönség mindenütt ünnepel és tombol, míg a kritika fanyalog, sőt egyértelműen elmarasztal, mert nem képes megérteni és érzékelni Verdi stílusának fejlődő változását.

„... az Aida a legnagyobb hanyatlás ... mélységes fájdalommal voltunk tanúi, mint borul ködbe fokozatosan Verdi gazdag fantáziája...“ „...az Aida jövője — az archívumba vezető út...“ De még a pozitív hangú bírálat is — „Verdi öregkorára nem is kívánhatott volna pályafutásának ragyogóbb befejezést, mint az Aida“

— milyen súlyos melléfogás.

Igen, melléfogás ez a korabeli vélemény, mely ma már a „bukott kritikák" legendás regiszterében szerepel, mert maga Verdi és Aidája mindezekre alaposan rácáfolt. Búcsúzás helyett ugyanis az Aida után ott van még az Otelló és Falstaff, és maga az „isteni Aida" százhétévesen sem veszített vonzó üdeségéből, mert ki tudná megszámlálni, hogy ezalatt az évszázad és hétév alatt hányszor tért vissza győztesen Radames az etiópokkal vívott csatából, hányszor szórta átkait Amneris kétségbeesése a halált ítélő főpapokra, hányszor zárult le az élve eltemetett szerelmesek fölött a kripta kőboltozata, és hányszor zúdult fel a halálba torkoló szerelmi kettős semmibe vesző pianissimója után a lelkesedés, tomboló tapsvihara.

VARGA JÓZSEF

I

nét való), a magyar filmben Szabó Gyula mondta helyette a i szöveget.

t — Olyan remekül, hogy csak- nem elhittem, a magam hang- r ját hallom. Még a hangszínt is- kitűnően adta vissza Szabó- Gyula — dicséri magyar szí- nésztársát Jozef Króner.

— A magyar színészek körében sok barátom van, Darvas- Iván, a szegény Latinovits Zol- tán Is az volt, Major :Tamás, a t bájos Ruttkai Évi. Vele úgy ta- í lálkoztam, hogy összefutottunk . az utcán, és egymás nyakába í borultunk. Előzőleg személye- i sen nem ismertük egymást, , csak a filmekből.

jozef Króner nagyszerű ala- í kításokat nyújtott a film vász- nán és a televízió képernyő- jen is. Különösen emlékezetesek a „shakespeare-t“ alakításai. Az egyik angol újságíró elnevezte őt shakespearei típusnak.

— Voltam Jágó az Othellö- ban, talán ezt a szerepet szerettem a legjobban.

A film, televízió miatt gyakran háttérbe szorul a színpad.

— Persze csak egy időre. Az igazi, vérbeli színész mindig visszatér a színpadra. Ott van igazi kapcsolata a nézőkkel.

Ennék a négy színésznek már eddig is volt néhány jellegzetes életszakasza. Amikor eljátszotta a Kubot, Ku bőként ismerte őt az egész ország. A Kuboből Pacho lett, a hibei betyár, majd Ragan sógor. Mindannyiszor újjal mutogattak rá a gyerekek: Ott a Kubo, ott a Pacho, ott a Raganl

— Sok szép szerepet játszhattam el eddig. Legszívesebben a gyerekeknek Játszom. Mindig mondom Is nekik: Ha kacsintok a mozi vásznán, nektek kacsintok. A leghálásabb nézőközönség.

A gyerekek imádják, ö is ő- ket. A gyermeknézők kedvence most nemzeti művész lett.

— Hogyan fogadta a hírt a kitüntetésről? — kérdeztem tőle még a kitüntetések közzététele előtt.

— Nem kis izgalommal, de azért úgy voltam vele, mint a horgász, hiába ficánkol a hal a horgomon, csak akkor az e- nyém, mikor már a kezemben tartom — válaszolta mosolyogva. Nos, most már a kezében tartja.

— A színész nem sokat töpreng a kitüntetések felett akkor, amikor a szerepét alakítja, amikor az emberi kapcsolatok érdekében emel szót a világot jelentő deszkákon, amikor alakításával a haladást akarja előbbre vinni és olyan dolgokat kiált ki a világba, amelyek nemesítik az emberiséget. Mit tagadjam, természetesen az ö- röm érzése járt át, amikor tudomásomra hozták, hogy ilyen módon is kifejezik az elismerést munkámért: Az elismerés egy-egy kedves megálló közös utunkon, pályafutásunk egy-egy kedves állomása, bár túlságosan foglalkozni vele nem szabad. Mennünk kell, előre haladnunk kell a művészet útján, mert az életet éppen a művészettel kell szebbé, gazdagabbá tennünk. Amióta színész vagyok, mindig az volt és ma is az a vezérlő elvem, hogy a komédiás először a saját leikéből fakasszon dalt, hogy aztái^ mások szívéből is fakaszthasson. A becsületes színész elmaradhatatlan kötelessége, hogy szilárd legyen a kapcsolata az emberekkel, mert csak így hathat művészetével a nézőikre, hallgatókra. Ez a hatás legnagyobb a gyermeknézőkre. Nincs felemelőbb érzés, mint az, mikor ezek a kedves csöppségek rajongó tekintettel csüggenek rajtunk, bizalommal szegező- dik ránk a tekintetük. Ezért szentelek nekik meglehetősen sok időt a rádió- és televízió- -adásokban, tudom, hogy igyekezetem kamatostul megtérül, hálás hallgatók, nézők lesznek a gyermeknézőkből. A nagy és utolérhetetlen Chaplin is a gyermekeket tartotta a leghálásabb nézőinek és mikor megkérdezték tőle, miben rejlik művészetének titka, csupán ezt válaszolta: „Nem szűntem meg gyermekszemmel nézni a világot.“