Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-04-25 / 17. szám

KEREK IMRE:

AMÍG A HOLD I

FELJÖN

Május ege ragyok ránk . Gyere, gyere gyöngyöm!

Bokorágra inget, szoknyát — hadd legeljen a szemem : kibimbózó melleden, hószagú csípödönÖlelözziink szálas fűben meztelenül, gyönyörűen, amig a Hold följön.

GYÁRFÁS ENDRE:

Fehérizzású

Megheveri a tavasz, a földet, kigyújtja erogén pontjait megduzzadnak a dombok, sa völgy ék mélyülő kelyhe megtelik.

Kirügyeztk a nyakigláb-erdő, dárdavirág mutogatja magát, fehérizzású szerelemtől őrjöngenek a mandulák,

BISZTRAY ÄDÁM:

Májusi töredék

Hogy haragod elmúljék, csüggedés, balsejtelem, lobogni lásd végre hamu alatt a kényes lángot, árnyékba húzódó arcom emeld új kísértésbe, csak tegnapi és elvesző sorsomat, mályvák, szőlők csontos gyökerét takard be a földdel, puha sár tapad öregecske ujjaidra, kegyelmezz nekem.

Hogy akit elvesztek, általad feltaláljam, lélek köntöse nélkül létezzék, de soha szikrád nélkül a patak ágyából vett és összegyúrt agyag,

ebből is marad kezedre, a görbe ásóra

cementesen száradva, míg pihensz, csak épp arra vigyázz, vas és zöld tűz helyett gyöngy-szelíd eső hulljék, rozsot, palántát növesztő, s a mindennapi kenyérnél mindenkoron egy falással több remény adassék, irgalmazz nekem.

SZERGEJ JESZENYIN:

LILA MÁJUS !

Lila május. Hajnal előtt.

Nem zörren a kiskapu zára. Üröm illatosít levegőt.

Fehér a fagyalbokor ága.

Ablak — zsalukra hajolt s függönyre, keretre lágyan a pajkos májusi hold, csipkét köt benn a szobában.

Ktcslny szoba, tiszta, jó.

Magam vagyok itt, meg a béke. Ma a lét kedvemre való, mint régi barát emléke.

A kertben habzik a fény, a kertre a hold hevesen dől: fájjon valamennyi lény az ős-eleven szerelemtől.

Minden viruló, sima, lágy. tavasz-zene zeng a világon, csak bennem aludt el a vágy: ahogyan van, úgy kívánom.

Idézlek, kelj ma elő, kínnak és örömnek egésze! Üdv, életem, te tűnői Üdv, május hűs lila éjei

Weöres Sándor fordítása

Juliani Peltonen 1941-ben született Helsinkiben. Középiskolái elvégzése után gyárban dolgozik, maid matróznak áll be. Hajóskapitány szeretne lenni, de színtévesztés miatt nem veszik fel a hajósi iskolára. Feleségét, Tiiulát Finnország egyik legszebb asszonyaként emlegetik. Két gyermekük van. Közeli jóbarátai között van munkás és miniszter, földműves és festőművész, újságíró és kereskedelmi utazó, irodai alkalmazott és ró. Lakása sokezer kötetes könyvtárának ad otthont. TolSztöji Csehov, Gorkij, Thomas Mann és Hemingway társaságában ott találjuk Petőfi Sándor képét is. Eddig öt verseskötete, három regény, két elbeszélésgyűjteménye jelent meg és négy drámáját játszotta a Finn Nemzeti Színház. Peltonen a mai finn irodalom fiatal nemzedékének egyik legeredetibb tehetsége.

A kis Jouko ötéves nyolchónapos és tizenhárom napos volt, mikor megtanult fütyülni. Ez Vappu-napján történt, május első napján. Előtte való este Jouko telefonon (kérdezte meg a nagypapától, vajon olyan állapotban van-e nagymami, hogy rá lehessen bízni huszonnégy órára a srácot. Jou- íko nagymamája ugyanis azok közé az öregek közé tartozott, akik nem bírják a tavaszt. Tavasszal mindig elővette valami bugyuta mánia. A nagypapa kicsit bizonytalan volt a mostani helyzetet illetően, de végül azt mondta, hogy egy napig majd csak meglesznek Joukóval.

Az égbolt a hagyományoknak megfelelően havasesőt ígért, amikor a fiatalok elindultak. Nagymami és nagypapa nem laktak messze. Tiszta szerencse, mert Jouko gyűlölte az autózást, a legrövidebb utat is pokollá tudta változtatni.

— Mi van már megint a nagymamival? — tűnődött Jouko apja. — Nagypapa kicsit fura volt a telefonban.

— Hát istenem ... Veszélyesen azért legalábbis nem szokott viselkedni, remélem — felelte rá Jouko anyja.

— Persze, hogy nem. De azért mindig van valami...

— Ml lenne, ha lefújnánk az egészet...?

— A, menjünk csak el, nézzük meg e- lőbb, mi a helyzet. A nagyipapa a kertben gereblyézett. A seregélyek hangos koncertet adtak fészkeikből. Az ügyefogyott szomszéd szögeket vert a háza falába: túl sok felesleges szöge volt.

— Nagymami bent vág — közölte a nagypapa.

— Mit vág? — kérdezte Jouko anyja.

— Vág? — csodálkozott a srác apja.

— Persze — bólintott nagypapa. — Gyászkereteket.

— Na, ezt megnézzük — mondta Jouko apja.

— Te meg jouko, itt maradsz nagypapával az udvaron — mondta az öreg.

— Nem — vágta rá a srác, és szülei u- tán eredt. — Én is megnézem a nagymamit.

Bementek a házba. Nagymami a hálószobában ült az asztalnál, és a fekete szegélyt vagdosta a gyászjelentésekről, amiket az utóbbi tíz évben gyűjtött. Eleinte csak a hozzátartozók, a közeli rokonok és a legjobb barátok gyászjelentéseit őrizte meg, ú- jabban viszont már három újság minden gyászjelentését kivágta. A megszokott öltözékében volt; egyszál fűzőben és rőzsá- szln alsószoknyában.

— Jaj ne, ne ülj odal — szólalt meg kétségbeesve, amikor Jouko apja le akart ülni a károsszékre. — Ott vannak mind, a- kik 1900 előtt születtek. Sajnos, itt most sehova sem lehet leülni.

Minden szék és ülőalkalmatosság tele volt kötegekbe rakott gyászjelentésekkel.

— Miért vágod le a szélüket? — kérdezte Jouko apja.

—Hogy kisebb, helyen elférjenek — felelte nagymami.

— Joukót Itt hagynánk éjszakára — mondta Jouko anyja.

— Jól van, persze, ott van az ágya az e- meleten — bólogatott nagymami.

— Tudsz rá vigyázni a nagypapával? — kérdezte Jouko apja.

— Persze, hogy tudok. Még kérdezed? — csattant fel nagymami sértődötten.

így aztán Joukö apja és anyja elindult kocsival vidékre egy farkaskutya-tenyésztő höz, aki valami megmagyarázhatatlan okból meghívta őket a házibulijára, Jouko nagyapja és nagyanyja szárnyai alá került

— Menj kt játszani, legalább nem kevered össze ezt a gyűjteményt — mondta nagymami Joukónak.

Az udvaron jouko először mozdonyost játszott, majd amikor beleunt, fölmászott a nyírfára. Aztán köveket hajigáit, féllábon ugrándozott, grimaszolt, egy ócska bádogtartályt rugdalt, és más kevésbé érdekes dolgokat művelt. Egyszerre beesteledett.

Miután Jouko a nagypapa segítségével megmosdott, és pizsamát húzott, a konyhában kapott még teát és ropogós rozskenyeret. Nagymanu is ott ült az asztalnál,

oda-odakoccíntotta kanalát a csészéjéhez, és nevetgélt.

— Mit nevetsz? — kérdezte tőle a nagypapa, de nem kapott választ. Jouko akkoráikat harapott a rozskenyérbe, hogy csak úgy röpködtek a morzsák, és hörpölte a tűzforró teát. A nagypapa hallgatott, és a viaszosvászon terítő kopott foltjait bámulta. Nagymami csak nevetgélt. Aztán Joukó megköszönte a teát, az üres csészét az asztal közepére tolta, és elindult felfelé az emeletre. A lépcsőről még visszafordult, hogy jóéjszakát kívánjon. A nagypapa is köszönt, nagymami viszont hangtalanul felállt, és Jouko után indult. Nagypapát gondok nyomasztották, elsősorban hitvesének minden tavasszal beköszöntő fura viselkedése.

— Jó éjszakát, és aludjatok jóll — kiáltott utánuk a lépcső aljából, de csak any- nyit hallott, hogy fent becsukódott a hálószoba ajtaja.

Nagypapát szorongó érzés fogta el. Szerencsére némiképp könnyített rajta, hogy néhány órás szünet után az ügyefogyott szomszéd újra elkezdte verni a falba a felesleges szögeit. Kop-kop-kop-kop, aztán újra kop-kop, és nagypapa máris biztonságban érezte magát: ijesztő gondolatokat térAMIKOR

JOUKO

MEGTANULT

FÜTYÜLNI

pontosan meghúzni a határt a mentális e- gészség, illetve a betegség között. Amint a világos nappal fokozatos alkonyodásán át változik szurokfekete éjszakává, úgy vezet számos lépcsőfok a teljesen világos gondolatoktól a mentális éjszaka legkomorabb sötétjéig. A tiszta elmeállapottól a sötét felé vezető lépcsőfokokat az elmegyógyász mentális borultságnak, vagy elmebeli fogyatékosságnak nevezi. Gondoljunk csak egynémely magányosan élőre, különcre, mogorva remetére, talányos egyéniségre, gyakorlatiatlan álmodozóra és mindazokra, a- kiknek a szólás szerint „egy kerékkel kevesebbje van.“ Nagypapa itt becsapta avaskos bőrkötésű könyvet, és heherészni kezdett. A konyhaablakon levő külső hőmérő plusz négy fokot mutatott. A kiskabát alá gyapjúinget kell venni, gondolta. Még a sapka meg a kesztyű, aztán mehet a fészerbe. A kalapács ott volt a szokásos helyén. A kerítés kidőlt, így a határ átlépése nem okozott nehézséget.

— Segíteni jöttem — mondta a szomszédnak.

A szomszéd helyeslőén bólintott, aztán folytatta, amit abbahagyott, egy hatcolos szög beverését a falba. A nagypapa a kis- kabátja zsebét már idejövet megtömte szögekkel, volt belőlük elég az orgona alatt, a rozsdás fürdőkádban.

—A kádból elfogyhatnak a szögek, még az életünkben, de a kalapács túlél minket! — jelentette ki a szomszéd. — Ez a tudat tartja össze gondolataim rendszerét.

— Persze, persze — mondta nagypapa.

És ez a két hatvanhat éves ember egész

éjszaka verte a szögeket a fészer falába, pirkadatig.

Miután pedig nagypapa a földszinti kanapén néhány órát szundikált, egyszerre rettegő lármára riadt. Felsietett a lépcsőn, bekopogott a hálószobába, riadtan szólon- gatta nagymamit.

— A fene nézi ezt tovább, meg ezt, meg ezt, meg ezt is...! — hallatszott nagymami pulykamérges hangja a hálószobából.

Nagypapa nem értette, mi van odabent. Arra gondolt, hogy létrát támaszt kívül a ház falához, aztán felmászik az ablakig, hogy legalább lássa mi újság. Mikor kiment az udvarra, ott látta a földön két öltönyét, kalapját, hálóingét, éjjeliszekrényét, öt könyvét, óráját, papucsát, és nagymami már az ágyát is javában igazgatta az ablakkeretek közé. Ez nem volt könnyű munka, de végül az ágy is lezuhant. Ekkor megjelent az ablakban Jouko.

— Mi az ördögöt csináltok tulajdonképpen? — kiabált fel a nagypapa.

— Semmit. Phjúűú, phjúúú...! Megtanultam fütyülni, hallgasd csak: phjúú, phjúúú, phjúúú!

Szerencsére Jouko szülei már délután megérkeztek. Elképedve és megdöbbenve konstatálták, hogy nagymami állapota rosz- szabbodotf. Telefonáltak orvosért, jöttek a mentők. A szomszéd már verte a szögeket. Amikor louko és szülei elmentek, nagypapa fogta a kalapácsot és csatlakozott szöges szomszédja társaságához. Mikor újra megtörnie kiskabátja zsebeit szögekkel, megindultságában kicsurrant egy könnycsepp a szeme -sarkából.

Jouko szülei igencsak tudakolták gyermeküktől, mi is történt valójában.

— Nagymami még a nagypapa óráját ts kidobta az ablakon — mondta Jouko. — Még az óráját Isi

A szülők egymásra néztek, louko pedig fütyülni kezdett. Egészen hazáig fütyült, mintha attól félt volna, hnsv ha eev pillanatra is abbahagyja, »'v-s^h zett ért6’-0* Mi^m^nvät

Finnből fordította: Gombár Endre

mő fantáziája megszűnt működni, Ismét a valóság vette körül. Felcsoszogott az emeletre, és fülét a hálószoba ajtajához ‘nyomta. Vihogás és valami furcsa sziszegő hang hallatszott. Nagypapa óvatosan megkopogtatta az ajtót. A vihogás és a különös szt- szegés egyre hangosabb lett.

— Nem alusztok még? — kockáztatta meg a kérdést. — Nem alusztok? Nyisd ki egy pillanatral

Erre néma csend volt a válasz. Tizet ü- tött az óra. Nagypapa a kanapén ült, és már a hetedik csésze teát hörpölte. Csak ne történjék valami haj — gondolta ma gában. Nem tudott lefeküdni. Elővette „Há zlorvos a családban“ című könyvét, melyben az elmebetegség ismérveiről többek között ezt olvasta: „A laikus másképp látja a dolgokat, mint amilyenek azok a valóságban. Szerinte elmebeteg az a személy, aki értelmetlenségeket beszél és célszerűtlen dolgokat tesz. Ám, ha megkérdezik a laikust, hol van a határ az értelmes és értelmetlen között, nem tud rá válaszolni. Mint ahogyan a szivárványban sem lehet pontos határvonalat húzni a vörös és a sárga, valamint a sárga és a zöld közölt, ugyanúgy a legképzettebb elmegyőgyász sem tudja

l