Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-01-10 / 2. szám

Az oidalt KULCSÁR FERENC szerkeszti

LENDVAI TIBOR:

Nem kérek érte pénzt

— Mit keres itt?

Az öreg bambán meredt a kérdezőre. Szokatlan külseje volt. Öltözékéről ítélve koldus vagy csavargó lehetett. Haja sárgás csomókban lógott ki kucsmája alól, ruhája piszkos volt és gyűrött. Egy göcsörtös botra támaszkodott a fáskamra közepén. Ogy állt a szúette limlom között, mint egy időrágta görög szobor. Fáradtan és kiábrándultán.

A kérdező férfi kijjebb taszította az ajtót. Némi fény vetődött a borostás arcra. Először azt hitte, hogy a házból kiszűrődő hangokra fülel, de rezzenéstelen tekintetéből rájött, hogy valami különös, távoli jelek kötik le a figyelmét.

— Hél... öreg ... induljon már kifelé!

Meg sem mozdult. A férfi azt gondolta, hogy ijedtségében hülyének tetteti magát. Megfogta a karját és kivezette a szabadba. De az öreg nem ment tovább. Se szóra, se mozdításra. Egy Ideig még topogott körülötte, aztán megúnta a némajátékot és bevezette a konyhába.

Az asszony vacsorához terített. Egy tíz év körüli fiúcskának szedett levest a tányérjába. A rádió bömbölt, kolbászos bableves illata terjengett a levegőben.

— jézusmárial — kiáltott fel az asszony rémülten, kezében a megmerevedett szedőkanállal. — Ki ez a madárijesztő?

A férfi nem szólt, egy széket tolt az öreg alá, és fáradt arccal maga is leült.

— A fáskamrában találtam, de nem lehet belőle semmit se kivenni. Néma, mint a hal — mondta.

Az asszony kikapcsolta a rádiót. A szedőkanál még mindig a kezében volt, az öreget bámulta. Nézték őt valamennyien, és nem tudták, mitévőik legyenek. A kisfiú elfeledkezett a tányérjáról, ijedt szemmel nézte a borostás arcot.

— Adok neki enni — mondta az asszony. — Hátha éhes.

Tányért vett elő és teleszedte levessel.

— No, most már mondja meg, mit keresett a fáskamrában — szólt a férfi.

Az öreg az abroszt nézte, mintha onnan leolvashatná, mit kell válaszolnia. Kis idő múlva felpillantott a férfira. Kék szemében kérdés lapult. Mintha neki tartoznának magyarázattal, s erre várna szelíd türelemmel.

A férfi felállt, kivett a szekrényből egy üveg pálinkát és töltött két pohárral. Koccintottak. A kucsma lekerült az öreg fejéről a térdére.

— Keres valakit? Vagy elszökött valahonnan? — kérdezte a férfi.

— Eljöttem.

— Honnan?

— Kelemen Ferenctől.

Olyan szemmel nézett rájuk, mint aki csodálja, hogy valakinek még ez sem elég.

— És miért jött el?

— Meg akart verni — válaszolta lassan és sértődötten. Bepárásodott szemmel meredt a pohárra. A felidézett emlék nem lehetett szívderítő. A férfi töltött. Az öreg meg akarta hálálni az italt, mert nem várta meg a következő kérdést.

— Inkább megdöglök éhen, de nem hagyom, hogy valaki engem megüssön. Egy taknyos... — Keze

indulatosan markolta a kucsmát. — Megkérdezheti akárkitől, én elvégeztem minden munkát, mindent, amit csak adott. Elláttam az állatokat, fát vágtam, kaszáltam a füvet, hogy legyen a juhoknak télire. No meg a juhait őriztem. Nem lett volna más dolgom, csak a juhokkal törődni, de megcsináltam mást is. — Ogy látszott, a beszédtől életre kapott. Hangja erősebb lett. — Az az igazság, hogy még azt a pénzt sem adta oda, amit Ígért. Mindig azt mondta, hogy ne, itt egy kabát, vagy egy bakancs, ez többet ér úgyis magának, mint a pénz. így pénzt sose láttam. Aztán, ha kellett cigarettára vagy másra, kérhettem. A végén meg már sokallta. Szégyelltem is mindig kéregetni. Ha megbecsültek volna, másképp van minden. De nem voltak ők nekem jó embereim Se ő, se az asszony.

Inas kezét nézte. Ott látta rajta megaláztatásait, a régi, elhagyott világot.

— Mit keresett maga Ke lemen Ferencnél?

— Nála dolgoztam.

— Valami rokona magának?

— Dehogy. Kivett a szegényházból, hogy őrizzem a juhait. Ogy volt, hogy a gondnokon keresztül keresett valakit, aki még jó erőben van és bírna dolgozni. 68 éves voltam akkor, tavaly márciusban, de hozzá voltam szokva a munkához. Jólesett volna egy kis mozgás. Elmentem.

— Rokona nincs? — kérdezte az asszony.

Az öreg feléje fordult:

— Nekem? ... nekem nincsen — a fejét ingatta. Mintha az lett volna a természetes, hogy neki nincs rokona. Egy pillanatig eltöprengett a dolgon. — Elmentek a szebb világba. A feleségem öt éve hagyott itt, gyermekem meg nincsen.

A fiúcskára nézett, aki az asztalra könyökölve figyelt minden szóra.

— Miért akarta magát megverni Kelemen Ferenc? — kérdezte a férfi. Az öreg elpirult. Nem szívesen hallotta a kérdést. A kucsmát simogatta.

— A pénz miatt — hangja rekedt és halk volt. — Elvettem az asztalról tíz koronát. — Kis szünet után mentegetőzve hozzáfűzte: — Csak tíz koronát vettem el, a többit ott hagytam.. Nem volt már cigarettám, kérni meg már nem mertem ... — Szégyellte magát. Most már a szemével is a kucsmához menekült. —■ Amikor az asszony észrevette, azt mondta, estére, ha hazajön az ura, ellátja a bajomat. Ezt nem akartam megvárni.

— Ha nem tetszett magának az a hely, akkor miért nem hagyta ott őket? A szociális otthonba akármikor visszamehetett volna — mondta az asszony.

Az öreg lesütött szemmel hallgatott. Ajka reszketett

az izgalomtól.

— Melyik otthonban volt? — kérdezte a férfi.

Megmondta.

— Holnap utána nézek — jelentette ki a férfi. Az asszonyra nézett: — Ma éjszaka még elalszik nálunk. Annyi hely még van talán.

— Van, hogyne volna — szólt az asszony is. — A régi konyhában van az a heverő. Megyek, rendbe hozom addig

Egyedül hagyta őket. Egy pillanatra csend lett. A férfi bizonyítékként, hogy .géretei nem merülnek ki a szavakban, ismét töltött. Az öreg hálásan nézte az üveget tartó kezet.

— Én tudok bánni mindenféle állattal — kezdte. Megköszörülte a torkát. Zavarral folytatta: — Ha vannak juhai, vagy más állatok ... én... én szívesen segítek. Meg mindent a ház körül. Értek mindenhez. Kerti munkák, vagy favágás, szőlő ... Nem kérek érte pénzt. Egy keveset, néhány koronát... cigarettára esetleg... de nekem elég ha van hol lehajtani a fejem, mag ha kapok enni.

A férfi az asztal lábát vizsgálta. Úgy tett, mintha mérlegelné az ajánlatot.

— Meglátja, velem ki lehet jönni — melegedett bele az öreg. — Nem be- tegeskedek, még sokáig kibírom ...

A férfi nem válaszolt. Kanalazni kezdte a levest, majd intett az öregnek, lásson hozzá ő is.

CS. H. S., KOSICE: „Természetimádatának“ megfogalmazása, annak ellenére, hogy csupa lapos közhelyeket mond, annyira zavaros, túlzó, hogy az az érzésünk: megbo londultak, megzavarodtak köröttünk a dolgok; a holdvilágos napkeltében jajgat a könnyehullató harmat és összeomlik; az esőcsepp mint határtalan gondolat jegyzi fel emléke sorát, miközben magától hullanak le az öngyilkos falevelek. Szerencsére, csak az ön koholmányaiban, s ez nem akadályozhatja meg a természet rendjét, dolgainak harmóniáját.

AMOR. Suta és didaktikus romantikája mö gött tehetség érződik. Jó a formaérzéke is, de az alapvető emberi érzéseket általánosítva, dagályosan nem érdemes, nem is szabad megfogalmazni. A nagy szavak elfedik az értékeket, vulgarizálják az érzéseket. Két ember, két érzés, két kapcsolat között mindig egy egész világ dolgai, jelenségei állanak; igazat, hiteleset, eredetit, szépet, jót, művészit csak akkor fogalmazhatunk meg, ha e teljes világ dolgain át küzdjük magunkat, s a közben talált jelenségeket értékeljük, rendezzük, birtokba vesszük. Az alkotás küzdelem, harc a világ birtokba vételéért — a mögöttünk lévő egészből kiindulva újra és újra tökéletesebben. És mindezt átfesti az egyéniség, az alkotó, mely a legnagyobbat adhatja: az e- gyediséget, az eredetiséget.

ÓVOTT HITTEL. Ihlete, sajnos, túlnyomó részben az olvasott, másodkézből vett, kölcsönzött költői világból táplálkozik. S mivel ez az aránylag nagy időt átfogó, tehát — főleg századunkban — rendkívül változatos irányt, stílusokat megteremtő irodalmat nem értette meg egészében, nem egységesítette, munkáiban szinte minden stílus keveredik: anarchikusán, eklektiku san. Egy-egy sora szép, erős, de az égés: mindig elromlik valahol: sokat beszél, nyelvi hibát vét, belezavarodik a képek be, romantikussá válik, elrontja a ritmust, stb.

BOROSTYÁN. Igaz, a jó öreg Gvadányi későn kezdte, de nem hinnénk, sőt biztosan tudjuk, hogy nem a fiatalok rovatánál jelentkezett első verseivel. Egyébként versei, pontosabban rigmusokba szedett mondókéi ósdi mázzal vannak bevonva. Epigramma- -szerű csattanói is ezeréves „bölcsességek", azaz közhelyek: kopottak, szikra nélkül valók. Ilyen tanítói célzatú, de eredetiséget, tüzet, izgalmakat nélkülöző írásokkal nem

juthat messzire. Szellemén, világlátásán, kifejezésén, ha úgy tetszik, konzervatív témáin sokat kellene újítania.

FEKETE. Elismerjük, izgalmas lehet mindenünket egy lapra föltenni, majd csalással

— nyerni. A kártyában talán ez lehetséges, de a költészetben csalni nem lehet büntetlenül. És nyerni sem — csalással. Sci-fi novellákat is elbírálunk.

A KÉK IBOLYA. írásai a lehető legkezdet- iegesebbek. Nagyon sokat kell olvasnia, tanulnia, az alapoktól egészen a legbonyolultabb összefüggésekig, a logikus gondolko fástól a tiszta, tömör, igaz, lényeges kifejezésekig, az önfegyelemtől az önkritikáig.

SASSZEM. Értem költői törekvését, jól megfigyelhető küzdelme a vers anyagával, a szóval, a nyelvvel. A tömörségre törekvés erény; ha a mondandó új és eredeti, nagy feszültséget teremthet. De: ebből ered — egyelőre — néhány hibája is. Olykor nem tud megbirkózni a nyelvvel, s benne felejti a versben a nem odavaló gyűrkőzést, tusakodást, asztalraborulást, tollszárrágást is

— merev lesz, darabos, bonyolult, zavaros, okoskodó, tudományos, bár a mag jó és ép.

A jó versnek már a legtömörebb, legnehezebb, legösszefogottabb dolgokat is köny- nyedén kell bemutatnia; az akrobatának a 30 méter magasan kifeszített kötélen is kecsesen, esztétikusán, könnyedén kell végig- táncolnia — védőháló nélkül. Egy szép fiatal lány kopaszon és fogatlanul már nem szép fiatal lány. Egyszerűen szólva: a tartalom és forma megbonthatatlanságáról van szó. Küldjön újabb munkáiból.

ROTE GEIGE. Nem értette meg, mi hiányzik a Hazafelé című írásából. Átdolgozása nyomán csak hosszabb lett, hígabb — nem pedig drámaibb, mélyebb. A novellának megtisztulást kell szülnie, erők feszülnek benne egymás ellen — kimondva vagy kimondatlanul. A szerkezet igen fontos: törékeny és érzékeny kell legyen, hogy érezzük, ha valami hamisan túlsúlyba kerül, összeomlik, az egész hasznavehetetlenné válik. Egyensúlyozni kell, úgy, hogy a törékeny, kristályos szerkezet a legelemibb, legsötétebb összeütközéseket is elbírja. Másik írása kitűnő lenne, de a végét elrontotta, legömbölyítette, happy end-szerűen elsimította, bezárta, nem hagyott nyitva e- gyetlen kérdést sem. Ezt nem lehet. Ilyen nincs. Várom újabb jelentkezését.

Balázs József: Az öreg

Borzi László: Portré