Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-01-10 / 2. szám

Andrea, már nagylány volt, tizenhárom éves. Egy napon combtövi fájdalma­kat érzett. Nem szélt sen­kinek. A névére tizennégy éves volt, az öccse tizen­egy, a legkisebb húga, aki féltestvére volt, még csak nyolc. Két nap múlva a fáj­dalmak valamicskével fel­jebb húzódtak. Az Iskolában, történelem­órán lett rosszul. A tanító néni lekísértette őt az Isko­laorvoshoz, aki az mondta neki: — Menj haza, feküdj egy (kicsit. Hazament a külvárosi új lakásba, amelyet az apja azért kapott, mert négy gyermeke van. Andrea mos­tohaanyja pedig vállalta eb­ben az új házban a ház­mesterséget. Terus mama, a mostoha, nem volt rossz asszony. Nem is lehetett, ha egyszer lány létére vállalta annak idején, hogy férjhez megy egy három gyermekes öz­vegy emberhez. Csakhát sok volt a gyerek, és sok volt a gond. Andrea apja gépmester volt a városi nyomdában és ezerhétszáz- kilemcven forintott keresett. Ehhez Jött a családi pótlék és Terus mama négyszáz forintos házmestert fizetése. A lakás egy szobából, konyhából, hálófülkéből, kamrából, vécéből, fürdő­szobából és előszobából állt. így laktak hatan. Megvoltak. Segített oly­kor a két falusi nagymama, Andrea pesti keresztapja és olykor Nándor bátyja Is, a- ki ötvenhatban disszidált Kanadába. — Miért jöttél haza? — kérdezte Terus mama, ami­kor hazakísértók őt az Is­kolából. — Fáj a hasam. — És? — Hazaküldtek feküdni. — Az én istenem még ilyet nem hallott — mond­ta Terus mama. — Feküd­ni küldtek haza? — Igen. — Egy kis hasfájással? — Mondták, hogy feküd­jek. — Hát csak feküdj akkor, nekem lépcsőt kell mosni, a doiktoréknál kell takaríta­ni. Ha nem takarítok, nem tudom, miből lesz új ruhá­tok ősszel. Nem szerette jobban a saját gyermekét sem, mint a három félárvát. Egy ilyen nagy családban a külön szeretet már luxus. — Feküdj csak. Vagy ha akarsz, menj ki a nagyma­mához. jó volt, ha néha elmen­tek a gyerekek. Nem nézett utánuk egy hétig se. Ilyen­kor erőt gyűjtött a követ­kező hetekre. Nem vetett ágyat. Nagy­lány már az ilyen, elintéz­heti a lefekvést magának Andrea lefeküdt. Kapott egy karéj zsíros kenyeret paprikával, azt megette, de a fájdalmak nem akartak csitulni. Sírt — Te — mondta Terus mama. — Mi bajod neked? — Fáj. — Menj el a körzeti or­voshoz. Nem bírok. — A fenébe ne bírnál. Fölkelsz, felöltözöl, elmégv Lehet, hogy havibajod lesz a r (vérednek már megvan Andrea nem nagyon tud­ta, mi az a havibaj, és azt mondta: — Nekem tán vakbelem van. — Ne kényeskedj — mondta Terus mama. Hát fölkelt, felöltözött, elindult. Nagyon csendes lány volt, egyetlen szót nem dobott vissza soha. senkinek. Éppen olyan volt, mint Erzsi mama, akit már régen eltemettek. Ö akkor még csak két esztendős volt. Arról tudta, hogy 6 éppen olyan, mint az anyja volt, mert anyai nagyanyja őt szerette a legjobban. És nem nevezte őt soha Andre ának, azt se tudta, miféle név az, csak úgy szólította, ahogy valamikor az anyját: Erzsikéin. — Gyere, Erzsiként, drá­ga kincse nagymamának. Eleinte ő ezt nem értet­te. — Feküdj mellém, Erzsi­ként, hadd érezzelek. — De nagymama, úgy szeretek egyedül feküdni. — Te az én kislányom vagy. Nem az unokám. Megérted ezt? Az én lá­nyom vagy. Nem az apádé. Nem a halott anyádé. A nagymama ezt teljesen belevéste önmagába. Csak így viselhette el a lánya halálát, a lánya emlékét. Ment Andrea az úton és nagyon kínozták a fájdal­mak. Némely járókelő vé­gigpillantott rajta, aztán el­mentek mellette. Egy új, városi kűtnál vizet ivott. Egy idő után beért még­is a körzeti rendelőbe, a mely nem volt túlságosan messze hozzájuk. Talán másfél kilométernyire. Ott megkérdezte, melyik körze­ti orvoshoz kell mennie. — Ahhoz — mutattak egy ajtóra Sokan várakoztak az ajtó előtt. Mint gyermeket, figye lembe sem vették. Ö maga sem tudta pontosan, ki után kerülne sorra. Hát a fel­nőttek eltolhatták és hátra­szoríthatták őt. Mindig hátrébb. Már mindenkit megvizs­gált az orvos és ő a fájdal­maival egyedül ült a váró­terem lócáján, amikor ki­szólt egy nő: — Van még valaki? — Én — mondta. — Te? Egyedül? — Igen Bevitte a rendelő előszo­bájába. — Hogy hívnak? — Balogh Andrea. — Van valami igazol­vány nálad? — Az ellenőrzőm. A nő megnézte az ellen­őrzőjét és ott valóban ben­ne volt, hogy Balogh And­reának hívják és a Vasvá­ri Pálról elnevezett általá­nos iskola hetedik osztályá­ba jár. — Vetkőzz le. Ö csak állt. — Vetkőzz hát. — Csupaszra? —■ Csupaszra. Szégyelte magát. Nagy, kék szemére ráhul­lottak aranypillái. — Itt fáj? — kérdezte az orvos. — Igen. — S mit gondolsz, mitől? — Vakbelem van. — Mondta valaki? — Nem. Érzem. — Érdekes — mondta az orvos. — Tényleg vakbeled van. Aztán azt mondta: — Öltözz fel. Kiszólt az előszobában ülő fehérköpenyes nőnek: Irénke, hívjon egy men­tőt. Sürgős. Irénke tárcsázta a men­tőket. Nem nagy meggyőző­déssel tárcsázta, hiszen tudta, hogy a megyeszék­helynek mindössze négy mentőautója van s az a legritkább, ha egyet közülük bent találhatnak. — Nem felelnek — mond­ta az orvosnak. — Csak tárcsázza, nekem már el kell mennem. De a mentők fél óra múlva sem jöttek. — Tárcsázz te — mond­ta akkor a nő Andreának. — Olyan éhes vagyok, mint egy 16. Mondd, hogy jöjje ki és vigyenek be. — Igenis. — Meg tudod nekik mon­dani? — Meg. De hiába hívta ö is a mentőket, nem jelentkezett senki. így hát azt gondol­ta: tudom én, hol van a kórház, bemegyek oda ma­gamtól. És elindult. Útközben eszébe jutott az édesanyja. Anyai nagyanyja sokat beszélt neki az édes­anyjáról. Erzsi mama a har­madik gyerekét várta ak­kor. Nehéz szülésnek né­zett elébe. A szülés előtt való napon még kint volt a faluban. Megérkezteik az első fájások. Apu biciklivel leszaladt a postára és te­lefonált a mentőknek. De azok akkor sem jöttek, nem lehetett megkapni ő- ket, kint voltak más falvak­ban. Visszabiciklizett hát a nagymamához és azt mond­ta Erzsi mamának: — Nem baj, kincsem. Megyünk vonattal. Kibírod még addig? Erzsi mama egy kicsit Jobban volt, nevetett: — Miért ne bírnám? öt töltött káposztát ettem. S jókedvű volt. Lementek az állomásra, felültek és bevonatoztak a városba. Nem volt messze a város, csak -tizenkét ki­lométerre. — Ha jól érzed magad, miért menjünk még a kór­házba? — mondta Erzsi mamának apu. — Azt gondolod, ne men­jünk? — Inkább aludjunk egyet. Hát Erzsi mama hazament apuval — még akkor nem ebben az új lakásban lak­tak, hanem egy pincében, az erdőszélen — és lefe­küdt. De aztán megint jöt­tek a fájások és apunak új­ra a mentőkért kellett te­lefonálni. A sarki kocsmá­ból telefonált, ahol akkor már sok volt a részeg. Ék­telen ordítozásuk belehal­latszott a kagylóba. — Hová menjünk? — kérdezték a mentők? — Ide a kocsmához. — Bolond maga? Kocsmá­ba? Szüléshez? —Nem viccelek. Uraim, én nem viccelek — mond­ta apu. — Akkor csak énekeljen tovább. Erzsi mama gyalog ment be a kórházba. Csak két kilométert kellett gyalogol­nia. Szülés előtt, mondták az orvosok, a gyaloglás di­rekt jót tesz. De aztán azonnal a mű­tőbe kellett vinni Erzsi ma­mát. Elvették tőle a gyer­meket, az „anyagyilkos öcs- köst“, bevarrták, homokzsá­kot tettek a hasára rende­sen aztán. Gyöngyössi pro­fesszor, meg a soros ápoló­nő, a gyönyörű Vanda ki­ment mulatni a Titok neve­zetű bárba. Erzsi mama belázasodott, vizet kívánt. Kiabált, hogy segítsenek rajta, kiabált, hogy legalább egy korty vi­zet adjanak neki, de senki sem jelentkezett. Éjfél után lemászott az ágyról, négykézláb csúszott a vízcsaphoz, miiközben a hasán a varrások fölreped­tek. Reggel hat órára el­vérzett és két lépésre a víz­csaptól meghalt. A záróje­lentésbe azt írták, a halál oka: szívmfikődési elégte­lenség. Később, sokkal később Gyöngyössi professzori egy másik eset kapcsán levál­tották és öt évre eltiltották orvosi hivatása gyakorlásá­tól. Andrea ezt így tudta. Így sietett a kórház felé. Csurig volt fájdalommal. Nem messze a kórház kapujától összeesett, s In­nentől kezdve két napig nem tudott magáról. A har­madik napon egy gyönyörű, főkötős ápolónőtől megkér­dezte: — Hol vagyok? — Kórházban, kedvesem. — Operáltak? — Persze. Mivel? — Vakbéllel. Mindent megevett ezentúl rendesen, amit szabad volt enni. S várta, hogy apu, Terus mama és a testvérei meglátogassák. Várta a nagymamát is, mert úgy gondolta, tudnak arról, hogy hol van ő. De nem jött hozzá senki. Rohamosan javult s a nyolcadik napon megkapta elbocsátó papírját Amikor hazament, Terus mama idegességében pofon ütötte őt s azt kérdezte: — Hói voltál? — Kórházban. — Nem a nagyanyádnál? — Kórházban. — Hazudsz. Mindig a nagymamádhoz mégy, mint­ha én nem szeretnélek. — Itt az elbocsátó papír — mondta ö és megmutatta a kórházi papírokat. Akkor Terus mama önma­gát és a világot átkozva sírt. Andrea rendesen járt azontúl az iskolába és sem­mi baja nem volt. Áhítattal hallgatta a nagymama kífa- kadásait és Terus mama bűnbánatát. Néha esténként, ha a fel­söpört és fellocsolt ház ele­jében egyedül maradt, hosszan nézte a Tejút por- lanó csillagait. GALAMBOS LAJOS: NINCS Á VILÁGON SEMMI BŰN KOMPLEX SZOLGÁLTATÁS Vadonatúj kalapomra valaki ráült a villamoson és palacsintává lapította. Még aznap elvittem a vegytisztítóba kivasaltatni. A pult mögött álló kislány jutó pillantást vetett rá és így szólt: — Mosás és vasalás. Két leva. — Mosni nem kell — szólaltam meg félénken —, csak vasalni. — Nem lehet. Nálunk a mosás és va sálás együtt jár. — Miért nem lehet? — kérdeztem. — Hisz látja, hogy a kalap tökéletesen tiszta. A kislány türelmetlenül magyarázni kezdett: — Azért nem lehet, mert nálunk komplex szolgáltatás van. Ml mosunk és vasalunk, és nem csak mosunk és nem csak vasalunk — azzal elém tolta a kalapot és a kővetkező ügyfélhez for­dult: — Tessék kérem? — Egy pillanatI — csaptam le rá. —■ Un beleegyezemI Kifizetem a mosást és a vasalást, de önök csak vasalni fogják. Mosás nélkül... — Lehetetlen. Ml akkor is kimossuk, ha vasalásra vesszük be — De miért? — hördültem fel. — Hisz a kalapom teljesen úf és tiszta. — Azért, mert ha beteszem a szeny- nyes ruhák közé, amíg átmegy a mosó­gépen, bepiszkolódik. — Tudja mit? Kap tőlem két levát, ad egy nyugtát, a kalapot pedig nem a szennyes közé teszt, hanem külön be­csavarja egy papírba. ö elvette a két levát, nyugtát adott, a kalapot pedig a zsákba dobta. — Mit csinál? — ordítottam fel. — Ha külön viszem a gépbe, a mester meglátja, hogy a kalap tiszta, és vissza küldi. Ugyanis nem hajlandó tiszta ka­lapot mosni. Ez azt jelenti, hogy ha vasaltatni akarom, előbb be kell piszkítanom? — Látom, hogy tetszik érteni a dol­got. — Ebben az esetben — kiabáltam —, adja vissza a kalapomat! A pénzt nem kérem, de a kalapomat adja vissza! — Lehetetlen. Az ön pénzével már elszámoltunk, térítést pedig nem kér­hetünk olyan szolgáltatásért, amit nem végeztünk el. — Nem kívánok semmi szolgáltatást — toporzékoltam. — A kalapomat aka­rom! — ezzel átugrottam a pulton és kihúztam a zsákból a kalapot és ma­gamhoz szorítottam. — A kedves ügyfélnek nincs oka az idegeskedésre — csendült fel egy dal­lamos női hang a hátam mögött. Maga a műhely vezetője jött hozzám, mérőszalaggal a kezében. Leültetett egy székre, elvette a kalapomat, majd megmérte előbb a karima kerületét, utána a fejemet. — Hisz minden világos — mondta. — Az ön izgatottsága attól van, hogy a kalap kiest önnek. A kedves ügyfél feje 59-es, a kalap viszont csak 58-as. Ettől van az idegesség, fejfájás... — azzal a kalapot visszadobta a szennyes ruhá­val teli zsákba, és a kiszolgálóhoz for­dult. — Írd be a „Kiegészítő szolgáltatás“ rovatba: egy centiméterrel kinyújtani. Ingyen ... Egy hónap múlva visszakaptam a ka­lapom. Az, hogy kimosták, látható volt, hogy vasalták, fölöttébb szembetűnő, ahhoz, hogy kinyújtották sem fért sem­mi kétség. A fejemen viszont csak azért áll meg, mert születésemtől fogva elálló fülem van. TENCZEL ISTVÁN fordítása Kopogtató Foto: DORMÁN LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents