Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-08-30 / 35. szám

i:- ..

...x.- >•••■* Á- fi - '

Cigányhétköznapok

ni.

getnl, csavargásra bíztatják.

S persze Ilyen esetekben megesik az ts — ha már sokat járok érdeklődni a gyerek után —, hogy baltá- »al zavarnak ki az udvarból

T

erű Éván nem látni a cigány származást. A tizennégy éves, hófehér bőrű. szőke lány szinte undorral, megvetéssel beszél nemcsak az apjáról, aki most éppen börtönben ül, hanem a hanyag, rendetlen cigányságról, a négy dülede ző viskó alkotta telepről l.s. Ű már más életet kíván magának meg a családjának. Házasságra ugyan még nem gondol, de már van egy tizenhat éves fiúja, aki titkon, hogy az apja meg ne tudja, eljár hozzájuk. Nem panaszkodik, de kiérzem a hangjából, hogy szívesen elsírná magát. Kegyetlen nyomorúság ül a családon: a csa- lekereső „rekreáción van“ — így mondja a felesége —, egy fillér jövedelem nélkül él az öttagú család. A hnb segítette ki őket néhány száz koronával, és a nagyanyjuktól kapnak valamit, hogy meglegyen a betevő falat.

— Ha lenne száz koronád, mit vennél? — kérdezem őt.

— Kosztol a konyhára — feleli. Majd megjegyzi, hogy ma reggel Is a nagyanyjánál volt a szomszéd faluban, hogy egy kicsit jól lakjon, meg hozott a testvéreinek egy táska paradicsomot.

— Hogyan vélekedsz a- pádról?

— Nem szeretem öt, rossz ember. Ha berúgott, mindig megverte az anyámat meg minket is. Most is azért csukták le mert verekedett

Putriban élnek, villanyáram, víz nincs. Ha inni vagy mosakodni akarnak, tíz percet is kell gyalogolniuk. A város perifériáján, a vasút mellett, glz-gazzal benőtt mélyedésben laknak.

— Nem adnak a városban nekünk lakást. Nézd csak meg a 15-ös blokkot! Anv- nyi mocsok, piszok van a környékén, hogy jobb nem arra menni. Tele van cigányokkal. És akik Itt laknak mellettünk, azok is olyanok. Hát róluk ítélnek meg minket is, pedig minket meg lehet nézni. Tiszta a lakás, rendesen, szépen öltözködünk.

Éva igazat mond, magam Is meggyőződtem erről. Sajnálatra méltó teremtés, mert szép terveit itt nehezen tudja valóraváltani. Kimaradhatna ugyan már a hatodik osztályból, de szeretné befejezni a kilenc osztályt. A nővérek munkája tetszik neki, ápolónő szeretne lenni, de ehhez érettségi kellene. Az anyja bíztatja a lányát:

— ÉB amikor pulya vótam, nem tanulhattam, mert a tizenegy testvéremet kellett pesztonkálni. Nem adtak a- nyámék iskolába. Most már más a világ. Szeretném, na az én gyerekeim kijárnák az iskolát.

— És maga nem akar megtanulni írni, olvasni?

— Akarnék én, megmondták Is a gyűlésen bogy nyílik Iskola, de hogy mikor? A férjem börtönben kire ha gyom a gyerekeket? Meg ö- reg vagyok én mái ahhoz..

— Hány éves?

— Harminc.

Nagyon rzeretem a gyerekeket. Közülük is különösen a cigányokat. A clgánypulya — ahogy Nagykapos (V. Kapuäany) környékén mondják — olykor még a megrögzött cigánygyűlölködőben is részvétet kelt. Láttam egyszer — valahol Komárom környékén —, hogy egy parasztasszony ki sem állhatta a szomszédjait, mert cigányok voltak, s igyekezett a hnb-n elérni, hogy költöztessék ki őket a szomszédjukból. Mégis egy téli napon, amikor a szülők kiruccantak a városba, és a kétéves csöppség anyaszült meztelenül szaladt ki a havas útra, ölébe kapta az asz- szony, saját gyereke ruháját adta rá, a radiátor mellett melengette, megetette, vigyázott rá, míg a cigányszülők haza nem érkeztek.

Az emberpalánta sorsa minél szerencsétlenebb, annál megindítóbb. Mégha cigány is az apróság.

S már ennek az esetnek láttán is felötlött bennem a kérdés: Ml lesz veled clgánypulya? Életed a csavargás, munkakerülés, nélkülözés? Cipeled magaddal a lehúzó örökséget, amit apád- -anyád a putri nyomorúságában rád hagyott?

Én a cigánytól nem azt kérem — s azt hiszem, a társadalom sem —, hogy vetkőzze le az ősiségét, nyelvét, szokásait, kultúráját vagy azt a fantasztikus kohéziós erőt, ami bennük él, hanem azt, hogy tanulja meg az együttélés alapfeltételeit.

S mindez ott kezdődik, hogy a cigány iskolába jár, művelödikl

A huszonkétéves asszonyka elhanyagolt, piszkos. A szoknyájába kapaszkodó hétéves fia félig pucér — sáros.

— Jár a fiú Iskolába?

— Hogy engedhetném én ezt a szegény gyereket a városon keresztül iskolába. Még elüti az autói Ilyen csepp gyereket...

Másnap a fiúcskát csavarogni látom a város másik végén. Néhány nap múlva meg a szomszédasszonnyal kóborol a város melletti második faluban: házal, kéregét.

— Szeretnél Iskolába járni? — kérdezem a gyereket.

Megszeppenve szív egyet taknyos orrán.

— Minek?...

Minek? Anyja, apja írástudatlan. A pénzt előbb u- tóbb úgyis megtanulja megszámolni, másra meg úgysem lesz szüksége. A családban soha senki nem tudott olvasni.

Kesely Klára huszonnégy éves. Két gyereke van. A nagyobbik, Beáta ötéves.

— Beadja a gyerekét jövőre az iskolába?

— Agyon Is csapnám, ha nem járna.

Nocsak! Ilyet is régen hallottam cigányszájból. De a- mint megtudom a következőket már nem is tűnik o- lyan furcsának az anya kijelentése. Klára csak négy osztályt járt ki. írni, olvasni megtanult. Folyékonyan olvassa az elé tett újságot. Ismeri a hazai magyar lapokat is, mutat belőlük néhány példányt. Azt mondja, ha a férje nem látja, még regényt is kézbe vesz. Meg a számtant is nagyon szereti. Ha módja lenne rá, tovább képezné magát. A gyerekét mindenképpen iskoiáz- tatni akarja. Ha csak egy mód lesz rá, középiskolába küldi, ö már tudja, hogy a tudatlanság csak a semmittevő életmódhoz vezet. Azt mondja, a könyvek nyitották tel a szemét, hogy a rozoga putrikon túl szebb, értékesebb világ, szép ház, kellemes környezet van. ahol nem olyan silány, szegényes az élet, ahol naponta füröd- het, gáztűzhelyen főzhet.

— Azt akarom, ha a gyerekeim felnőnek, ne is tudják, hol laktunk valamikor.

Bár sikerülne Kesely Klára!

Egy cigányosztályt tanító ismerősöm meséli:

— Huszonhetes létszámú az osztály. Négyen vannak csak közöttük, akik egész évben egyszer sem hiányoztak. Tíznél volt egy-két napos, esetleg egyhetes hiány zás, a többiek sajnos rendszeres Iskolakerülök. Vannak köztük olyanok, akiket a szüleik reggel elküldenek Iskolába, de a nagyobbakkal együtt csavarognak. Járják az erdőt, vagy a közeli város kocsmáit, a vasútállomáson lődörögnek. Akadt o- lyan is közöttük, aki egész évben húsz napot volt csak iskolában. Ha elmegyek hozzájuk, és a részeges szülőktől a gyerek felöl érdeklődöm, azt állítják, hogy elküldték az iskolába. Eleinte hittem is nekik, csak később derült ki, hogy ők küldik a fiút gombázni, kéreAz iskola egyik nevelőnője így panaszkodik:

— Nagyon sok közülük dadogással, beszédhibákkal, i- degrendszerl zavarokkal kerül hozzánk. Az orvos szinte minden esetben azt állapítja meg, hogy iszákos szülők gyerekeiről van szú. Az anya ivott a terhesség idején, rendszertelenül táplálkozott. Kiskorukban alultáp- láiták őket, bogy kevesebb baj legyen velük, alkoholt (1) itattak, verekedéseket, veszekedéseket éltek át nap, mint nap. S így a debllltás felé hajló gyerekeket vagy a szülők dobták el maguktól, vagy az állami szervek ügyeitek fel a rossz körülményekre és vették el a szülőktől. Sajnos, ml Itt sokszor hiába igyekszünk a beszédhibákat kijavítani. A gyerek magatartásán, idegállapotán még felnőtt korban is meglátszik: idegrendszeri zavarokkal küzdött, depressziós állapotba kerül és sokszor tesz ilyen kijelentéseket: „Megölöm az a- pámat, anyámat.“ A gyerekkor élményeit teljes mérték ben szinte egyikük sem tudja leküzdeni soha. Félénk lesz és durva az emberekkel szemben. Persze, vannak olyanok is közöttük, a- klk nyugodt, boldog családi életre vágynak, szeretette és szép szóra, érdeklődnek a világ dolgai iránt, aránylag jó felfogásúnk, szeretnének tanulni, művelődni, emberi körülmények között élni.

Ma még a cigányszülők nagyobb része egyáltalán nem támogatja gyerekeit a tanulásban, nem serkenti 6- ket az iskolába járásra, inkább visszatartja még azt is, akinek kedve lenne az iskolához. A gyerek pedig, amelyik .jár iskolába, otthon nem tud hol tanulni. A zsúfolt, kis lakásban nagy a ricsaj, állandó a veszekedés, vagy az egyik vagy a másik szülő iszákos, részeges. És azok a cigányok, akik végre emberi környezetbe kerültek, clvilizáltan élnek, lenézik azokat, akik még félúton vannak, s nem hajolnak le hozzájuk segítő kezet nyújtva. Megtagadják, szégyellik a fajtájukat.

Zárszóként életem egyik legszebb élményét írom ide:

Kora reggel egy kis falu állomásán várakozom. Iskolás gyerekek szállnak fel, majd a két kocsiból álló szerelvény elindul. Alig hagyja el a vonat az állomást, egy fekete bőrű, aránylag tisztán öltözött hét-nyolcéves cigányfiúcska fut a sínek felé. A távozó vonatra szegezi tekintetét, majd körülnéz az állomáson. Egy pillanatig tétovázik, aztán a sínek közé lép és megindul az egyre távolodó vonat után.

Hét óra tíz perc van. Há- romkllométeres út áll előtte. A tanítás nyolckor kezdődik.

Vajon odaér addig ez az Iskolatáskát cipelő kisfiú a talpfákon bandukolva?

Szorítok neki, hogy oda érjen.

ZOLCZER JÁNOS fotó; a szerző