Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-23 / 34. szám
— Egészen apró gyerekkoromban állandóan az apámról álmodtam. Szerettem volna őt látni, azt akartam, hogy mindig velünk legyen, a családdal. Foglalkozzon velem, meséljen nekem vagy verjen el, csak tudjam, hogy nekem is részem van mindabban a jóban vagy néha rosszban is, amit az apa jelentene a családnak. Tizennyolc éves lány voltam, és még sokszor ilyen álmokkal ébredtem. Bs apám nem volt soha! Egy szerelmi viszony miatt otthagyta az anyámat. Ha el is jött meglátogatni, nem alakult ki közöttünk mélyebb kapcsolat, mert a rokonságban voltak olyanok, akik igyekeztek ezt megakadályozni. Pedig jól el tudtunk beszélgetni. En ügy é- reztem — és azt hiszem 6 is —, hogy sok közös van bennünk, és könnyen megérthetnénk egymást. S ügy érzem, hogy éppen ennek a tudatában hiányzott még nagylány koromban is nagyon az apám. Anyámat nagyon szeretem. Ha létezik a világon rendes asszony, akkor az az én anyám. Megviselte őt is apám tette, hogy elment a kedvesével Ostravára, és itt hagyott minket: engem, a hágómat és anyámat. Mondanom sem kell, hogy nehezen éltünk. Anyámnak nagyon sokat kellett dolgozni, hogy valahogy megéljünk. Azt akarta 6 is és a rokonság is, hogy kitanuljak és mihamarább keressek, hogy elárusitónö legyek, nekem pedig nem tetszett ez a munka. Mondjam, hogy kiskoromtól fogva nevelőnő szerettem volna lenni, hogy engem állandóan csak a gyerekek, az ő nevelésük érdekelt?! Keresztül is vittem a tervemet. Losoncra mentem a „pégébe". Anyámnak nagy gondot jelentett az én taníttatásom. Hétszázötven korona nyugdíjat kapott, apám küldött havi hétszáz koronát, s én meg a nővérem tanultunk. Távol az otthontól, bizony sok pénz kellett. Nem dicsérem magam, de a hágom ott is hagyta az iskolát, és gyorsan férjhez ment. En pedig leérettségiztem, majd haza kerültem, Nagykapos- ra. Ide kerültem a kisegítő iskolába. Tudod, milyen egy kisváros — elég üres az életünk, de mindig megválogattam a barátaimat. Olyat kerestem mindig, akire odafigyelhetek, akinek iszom a szavait, aki művelt, aki nemcsak az ágyát akarja velem megosztani, hanem az életét, minden gondolatát. Akit én tehetek csak teljes értékűvé, s aki engem is hozzásegít a teljességhez. Egyszer elmentem a barátnőmmel a cukrászdába egy kávéra. Sehol nem volt hely csak egy férfi asztalánál, a- klre titkon már előbb is felfigyeltem. A bemutatkozás, ismerkedés után kimentünk sétálni. Sokat csavarogtunk a városban, megkedveltük egymást. Hogy, hogy nem, felmentünk a bárdijához, és én csak három nap műlva mentem haza. Az egész járás rendőrsége engem keresett. Eltűntem, nem tudták hol vagyok. Három nap után hazamentem. Borzasztó nagycirkusz lett belőle otthon. S az a férfi, akivel három nappal előbb ismerkedtem meg, azt mondta ott, anyám e- lőtt: — Jössz velem? A megdöbbenéstől hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Az anyámra néztem, aztán rá. Ha anyám e- lőtt azt mondom, hogy nem, akkor még nagyobb botrány kerekedik. Ha azt, hogy igen, mit szól anyám, hogy háromnapos ismeretség után férjhez megyek? — Igen! — csúszott ki a számon. Két hét múlva eljegyzés, rá két hétre lakodalom. ... A férjem jól főzött. Naponta főtt étellel várt haza az iskolából. A kezdeti napok után már éreztem, hogy hülyeséget csináltam, de azt is tudtam, nincs visszaút. Es titokban abban reménykedtem is: ha az anyámnak nem sikerült a házasélet, talán nekem nagyobb szerencsém lesz, boldog leszek, annak ellenére, hogy a férjem tizennégy évvel öregebb nálam és elvált. Éltünk tehát együtt. 0 nem akart gyereket, én akartam. Azért ment valahogy az elején. Repülővel jártunk az anyósomékhoz, mindenünk megvolt, elég nagylábon éltünk, jól keresett 6 is, én sem panaszkodhattam. I- dövel elkezdődtek a bajok. A férjem gyakran elutazott, sok pénzt vitt magával, és volt úgy, hogy egy hónapig se jött vissza. Hazudozott, nőket tartott. S végül egy este kirobbant minden. En ott ültem abban a fotelban, ahol most te, ő meg feküdt az ágyon Beszélt nekem. Mondta a magáét. Bá jósán, kedvesen magyarázta a „bizo nyitványát". Tudott beszélni, mert nagyon művelt volt Bennem az ilyen lelki dumák — mivel egyre rendszeresebbek és aljasan embertelenek voltak — mindig idegességet, valami elviselhetetlen érzést váltottak ki. Megalázónak éreztem, hogy én, aki mindig hűséges felesége voltam, ezt hallgassam. S ekkor, mint egy robbanás tört ki belőlem: „Menj, tűnj eV Már reggel felé járt az idő. Az e- gész estét betöltő lelkizése Idegösszeroppanást váltott ki nálam, s a kó’' házban tértem magamhoz!... Akkor is úgy éreztem, hogy helye sen döntöttem, hogy én ilyen alakkal nem élek tovább egy percig sem. Most hetente kétszer meglátogat. Kedden teljesen közömbös: beszélgetünk, pénteken pedig udvarol, szeretne visszajönni, vagy arról beszél, hogy miért nem adom be a válópert. Én pedig azt kérdezem tőle, hogy ő miért nem adja be? ... Most már tudom; nem akarom Őt vissza, soha! Nekem Zsuzsi, a lányom és az Iskolában a munkám tökéletesen elég. Számomra ott, azok a gyerekek, akiket mindenki lenéz, mert valamilyen testi vagy szellemi fogyatékosságuk van — mindent leintenek. Szeretném nekik megadni azt a szeretetet, amit én nem kaptam meg soha, pedig mindig vágytam rá. Szeretnék nekik apjuk és anyjuk lenni. Hogy jobban érzékeltessem, hallgasd meg ezt: Az egyik fiú már vágyott nagyon haza, a szülei után, mert egyszer se látogatták meg őt. Hazament négy napra. Amikor visszajött, azt mondta, bánja, hogy nem ölte meg a szüleit, bánja, hogy él, bánja, hogy látnia kellett azt az életet, amit a szülei folytatnak. Pedig mindegyik gyerek egy-egy kincs. Látom bennük a rengeteg értéket, és persze azt a nagyon sok rossz tulajdonságot, amit otthonról hoztak és talán soha nem tudnak majd levetkőzni. Vagy azokat a visz- szaiitéseket, amiket az emberektől kapnak maid. Jóleső érzés, amikor reggel szolgálatba jövök, és a gyerekek érdeklődnek: hogy aludtam, mit reggeliztem, miért vagyok szomorú vagy minek ö- rülök. Ezek a gyerekek észrevesznek mindent. Felébredek éjjel kettőkor, és egész reggelig olvasok, s várom, hogy mikor leszek újra köztük. Ha nincsenek, hiányoznak, ha vannak, megnyugtatnak. Aztán ott van az én másféléves kislányom, Zsuzsika. Munka után övé minden percem. Alig érek haza, márts arra kér, hogy meséljek neki, hogy tanítsam meg őt énekelni, hogy játsz- szunk. Hogy élek egyébként? Látod! Ez kisváros. A város környéki üzemben rengeteg a munkás. Az itteni kialakult értelmiség már megállapodott életet él. Velük nincs kapcsolatom, és egyébként sem látok közöttük olyat, akinek vagy akiknek az enyémhez hasonló lenne az érdeklődési körük. Az ideérkező és távozó munkások meg mit akarhatnak a magamfajta lakással rendelkező nőtől? Csak az ágyát. Hát, én ebből nem kérek! En senkinek sem leszek csak a szeretője. En többet akarok. Nem csak a testi, a lelki kielégülést is. Es éppen ezt a lelki egyensúlyt, egyen- értéket nehéz megtalálni. S pillanatnyilag, úgy érzem, itt a városban nem ismerek olyat. Azt kérdezed, kielégít-e ez az életforma. Azt mondom, hogy nem! .Nem, de ha tudsz Jobbat, mondd! Halljam! En megalkuvó nem leszek, a mércét nem adom alább. Ne hidd azt, hogy beképzelt vagyok. Csak bizonyos dolgokkal tisztában van az ember, és vannak igényel, elvárásai, amiket, ha egyik napról a másikra elvetne, önmagát csapná be. Mással szemben is mindig tisztességes voltam, hát akkor magammal szemben igazán az leszek!... Zolczer János A történet, melyet most elmesélek mindenképpen érdekes, s a kisvárosban, történetünk színhelyén három éve beszédtéma. Három éve Zoli bácsit, akt megette már a kenyere javát, egyszerűen milliomosként emlegetik. Nem is egész millió — Ketten voltunk testvérek. Bátyám a világháború utáni zűrzavarban elkerült Nyugatra, majd Kanadában telepedett meg. Én itt ragadtam a szüleimmel, és családot alapítottam. A bátyám nem nősült meg. Sok helyen, sokfélét dolgozott, végül összeszedte magát, valamilyen konzervgyár résztulajdonosa lett Én nem panaszkodom, kétszobás állami lakásban éltem feleségemmel és fiammal, gyarapodtunk is egvre, vettünk rádiót, tévét, új bútort, már mosógépünk is volt... — A bátyámmal nem sokat tudtunk egymásról. Ünnepeken váltottunk egy-egy képeslapot. Itthon nem járt, csak egyszer, hat- hét éve írt: a Balatonnál nyaral, szeretne találkozni velem! Én akkor betegeskedtem, feleségem pedig nem akart menni, mert nem ismerték egymást. A bátyám megharagudott talán, utána már csak egyszer jelentkezett, karácsonyi üdvözlettel. — Először egy értesítés jött a haláláról, majd az ügyvédje írt, hogy mint az egyetlen és legközelebbi hozzátartozó én vagyok a bátyám örököse. Kilenc hónapig tartott az ügyintézés. — Végül megszeppentem, mert jóval kevesebbre számítottam. Mindenféle levonás után, lekerekítve is megvolt a nyolcszázezer. — Nem beszéltem én senkinek a váratlan szerencséről, annyi e- szem volt. Az asszony meg a gyerek is hallgatott, de nem ért az semmiti — legyint suta, félbetört mozdulattal. — Csakhamar híre ment a dolognak. Megszólltgattak az utcán, puszipajtásnak mutatkozott mindenki, körülvettek a kunyerálők, követelődzők, sunylskodók. Hirtelen azt láttam, hogy mindenki máshogy néz rám, valahogy szá- mítóan. Aztán jött a gyűlölködés, mert nem hagyt«m magam kiszipolyozni. Velem is megtörtént, hogy üres teát vacsoráltam fél karéj kenyérrel, de akkor sem koldultam senkitől... Csak a sógo- romék kaptak tőlem nyolcvanezret, azt is inkább a feleségem miatt. A sógornő viszont teljesen elvesztette a sok pénztől a fejét. Fodrászhoz kezdett járni, szőkére majd barnára festette a haját. Szatyorszám hordta haza a piperét, a kenceficét, még lakkctpőt is húzott repedt sarkú lábára ... Majmot csinált magából, azt már nem nézhettem jó szemmel... — Elterjedt a hír, hogy kapzsi vagyok, zsugori. Milliomosnak hívnak, pedig nem volt az egymillió, és nem is hozott áldást a pénz. Vettem egy rendes kis családi házat, kis udvar, három szoba, fürdőszoba meg minden, mert mégiscsak más a családi, mint összezárva tíz emleten. Másnak Is van, még különb Is... És megvettem a Zsigulit... El is fogyott kétharmada a pénznek. A kertben még csak elpepecselek, a kocsi viszont ott porosodik a garázsban, talán el is adom, és a ház is üres, amióta a fiam itt hagyott... A „Milllomuné“ Szötlan, mint aki beszélni is elfelejtett. Hallgatással válaszol faggatásomra, majd kimenekül az udvarra, elő sem kerül, míg ott vagyok. Már-már elhiszem férje szavalt, hogy dámának képzelte magát vagy méglnkább grófklsasz- szonynak. Néhány nappal később aztán e- lőzetes bejelentés nélkül térek be hozzájuk. Egyedül találom az asz- szonyt, s mintha egészen másvalaki ülne velem szemben, aliggyő zöm hallgatni a panaszzuhatagát. — Meghibbant a szerencsétől — szipákol a Milllomosné. — Vllágé- letében nem volt tékozló, de ga- rasos sem. Nem vetett fel minket a pénz soha, de tudtunk élni, ö- römöket is megengedhettünk magunknak. Most, amikor már Is megengedhetnénk valamicskével többet... Megvette ugyan a házat, meg azt, amire 6 is kedvet kapott. A testvéremnek is adott nyolcvanezret — a szememre is veti napjában tízszer — legszívesebben visszaperelné, pedig a só- goromék igazán rászorultak, hogy kikerülhessenek abból a vizes albérleti lakásból. Engem bolondÁtok szerencse esi meg az új ház várt, örültem, hogyne örültem volna, még körül is táncoltam, összevissza csókolgattam őseimet. Gondoltam, végre kiélhetem magamat egy kicsit, nemcsak a katonaévek után, mert nékem azelőtt sem volt könnyű é- letem. Én hetedikes koromtól vé- glgmelóztam a szünidőt. Nem sokáig tartott az öröm, csakhamar megkezdődött a szekálás, plszká- lődás, sértegetés. Lehordott mindenféle naplopó stricinek, hogy csak élősködőm a nyakán. Igaz, nem kerestem sokat... — Már katonaság előtt is, ha csak tehettem, nyaggattam a gitárt. „Zöldéknél“ bekerültem a bandába. Aztán Itthon is összehoztam egyet. Jó hangom van, azt hiszem, zenésznek születtem hallás után lejátszom bármelyik slágert. Apám ezt nem tudta, nem Is akar ta megérteni; szerinte a zenélés nem munka. Igaz, nem kerestünk nak mond, mert életemben egyszer fodrásznál voltam .. Azóta fillér re elszámoltat a kosztpénzzel, s még így is kételkedik. Egy idő ben ő járt bevásárolni, félt, hogy becsapom. Valamikor én zsörtö lődtem vele, mert 25—30 koronát elkártyázott vasárnaponként a barátaival. Most azzal is felhagyott. Elűzött már zsugorlskodásával ba rátot, rokont a háztól, még a fiúnkat is... A fiú Egy éve költözött el otthonról. Találkozásaink tapasztalatai alap ján Ítélve, azt hiszem, elsősorban a nagyváros bizonytalan csábításainak engedve. A peremkerület e- gylk szűkös, kétes tisztaságú albérleti szobájában húzta meg magát. Hosszabb-rövldebb ideig tar tó, brigádmunkákból tartja el ma gát. „Meg ami úgy jön“ — mondja vigyorogva. A füstös-zajos kocsmák, sörözök törzsvendégei köré ben egyre Ismertebb. Társai Mu zsikusnak hívják. Fölényesen legyint. — Beszélni is kár róla. Az az igazság, hogy nem tud élni az ö- reg — mondja lekicsinylőén. — Nem tud mit kezdeni az ölébe hullt vagyonnal, ráül és azt hiszi, még a falevelek is a pénze után susognak. Aki megpróbál közelíte ni hozzá, arra vicsorog, elmarja mert biztosan a pénzére pályázik Nemcsak, hogy 6 nem tud, máso kát sem hagy élni. El sem tud képzelni más életet, mint a szürke robotot, reggeltől estig, élni, mini a gép. Vasárnap vasárnapi „kaja“ vasárnapi ruha, aztán hatszor héf köznapi változatban ugyanaz. — Ügy tudom, rád gondolt, mi kor megvette a házat és a ko cslt... — Én abban az időben katonás kodtam. Leszerelésem után a ko sokat, esküvőkön, mulatságokon játszottunk a környék falvatban. Mert komolyan vettem a zenélést, azért nem mentem el dolgozni. Tudtam, hogy sokat kell tanulni, gyakorolni míg befut az ember. E- leinte próbáltam vele megértetni, hogy segítség, támogatáe nélkül a legnagyobb tehetség sem tud kikristályosodni, de ennek megértésére nem volt hely a fe'jében. Elvette a kocsi kulcsát, még enni is csak titokban adhatott anyám. Egyszer a gitáromat akarta összetörni. Azt hiszem más is hátat fordított volna az én helyemben A fővárosi zenészek szívesen befogadnának turnézó bandába is, csak oda márkás felszerelés kéne.., Az utóbbi időben gyakran látni a Milliomost az áporodott kocsma sarokasztalánál részegen. Révete- gen mered állott sörébe. Naphosz- szat elüldögél egyedül, asztaltársat nem tűrve maga mellett. „A- tok szerencse,. “ motyogja maga elé. Epilógus Nem sajnáltatni akartam a Milliomost, nem a szerencsétlen szerencséseikkel akarok példázódni, nem erkölcsi hegyibeszédnek szántam a történetet, „hogy a pénz nem boldogít, érd be azzal, amid vani“ Zoli bácsi „ügyetlenségén“ sem tudok mosolyogni. Váratlanul megállít az utcán: — Azt tudom, hogy valahol elrontottam, csak azt nem tudom, hogy hol — néz rám réveteg szemmel. — Csak azt , mond meg nekem fiam, és én rendbehozom, meglásd... Néki a hangján, nékem a hall- gatá.somon ül meg a tanácstalanság... Pálházy József Fotó; a szerző lüMLiiltfl
