Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-09 / 32. szám
tifasizmus frújaként volt nagy, ki- •melkedő, hanem gondolkodóként is. Megteremtette azt, amit a kor diktált: az antimiiitarizmusból kinövő antita- ■izmust, mint műfajt. Korműfajt teremtett; mert a kor, melyben élt ezt követelte tőle. Ezt fejezte ki élményeiről szólva is, erről Irt elmélyült tanulmányaiban mint Gondolkodó. Fábry Zoltán az antlfasizmus teoretikusa volt (gondoljunk az 1966-os keltezésű Európa elrablásá-ra], de 1- dáig nagy utat tett meg. II. Az 1920-as évek második felében fordult erőteljesen Fábry a baloldal felé. a marxizmushoz. 1927-ben belépett a CSKP-ba. A kommunisták je- löltjekánt lett stószi bíró, s már 1926-tól a romániai (erdélyi) Korunk csehszlovákiai szerkesztője volt, s 1931-ben a párt megbízta őt az Ot szerkesztésével. 1932-ben újabb, megdöbbentő élményben volt része: a Nemzetközi Munkássegély delegációjának tagjaként Ludwig Renn és Gerald Hamilton társaságában beutazta Kárpátalját, és megírta szuggesztív erejű és hangvételű szlovákiai szociográfiai I- rását, az Éhség legendáját, amelyet — akkor érthetően — a polgári demokrácia azonnal elkoboztatott. 1934-ben jelent meg első könyve, a Korparancs, melynek már elme Is rendkívül kifejező. Pontosan foglalja össze és rögzíti Fábry Zoltán írói hitvallását: „A Korparancs — változni és változtatni!“ Meg kellett változnia az írói ma- .vatartásnak is: rendkívül élesen kellett megbélyegeznie a kapitalista rend fonákságait, ugyanakkor erőteljesen kellett figyelnie és figyelmeztetnie az erősödő fasizmusra is. Ne feledjük: az 1930-as évek elején vagyunk, Hitler hatalomra jutásának éveiben. Fábry és sok más élesszemű haladó marxista fró jól látta: a polgári demokrácia nem akarja és nem is tudja megállítani Hitlert, a fasizmust. Másra és többre van szükség. Nemzetközi összefogásra, a proletár egységfrontra, egyfajta népfrontmozgalom meghirdetésére. Mint ismeretes, 1935 nyarán Moszkvában a Komintern VII. kongresszusa meghirdette ezt a programot. Fábry Zoltán egyízben, nem sokkal halála előtt, elmondotta, hogy ekkor vált é- letének és írói magatartásának fő programjává az antlfasizmus. Mit is jelent hát az, hogy a kor- műfaj írója volt Fábry Zoltán? Az Emberek az embertelenségben (1982] című kötetének előszavában ezt pontosan megfogalmazta: „A korparancs kormfifajt kényszerít az íróra __ V annak korok, sorsfordulók, amikor maga az írói magatartás lényegül műfajjá. Az antlfasizmus mint műfaj, a magatartás igénye ... ember az embertelenségben ...“ Ebben Fábry ösz- szegezi antimilltarlzmusát is, a vox humana lényegét, mivel „a fasizmus korunk összegező embertelensége.“ A háború értékét és embert pusztító halál-program. Ezért: „az antlfasizmus: világlgényű műfaj. Az emberiség és emberség közös nevezőre hozott korműfaja a világháborúk századában ... Az antlfasizmus a riasztás, az ellenállás műfaja.“ Fábry Zoltán itt az élményt és a gondolati tartalmat ötvözi, sűríti. Ezért írhatta le, ezért válhatott kivételesen reá jellemzővé: „A műfaj neve: antlfasizmus.“ Ez az Emberirodalmat és a Korparancs sürgető szavát Is magába olvasztja; ez adta meg Fábry Zoltánnak, és vele együtt a világ „jobbik részének“, így az értelmes és a józan szóra figyelő szlovákiai magyarságnak Is, hogy helyi és európai problémákat együttesen ragadjanak meg. Központi témákat! Fábry Zoltán meg tudta, meg akarta és meg bírta ragadni a központi témákat. Életműve erre a bizonyság. Az Idő rohant, Európa rohant a háborúba, a katasztrófába, és Fábry Zoltán — Stószról — a közeli és távoli eseményeket egyaránt élesen figyelte. Csehszlovákiai magyar és európai író akart és tudott maradni. Figyelte a kort, a történelmet, és szorgosan leltározta a tanulságokat. III. Az Idő rohant. Az Idő veszetté vált. Elhullt mellőle József Attila, Július FuCík, Radnóti Miklós és még ezerszámra a haladás és értelem írói. Fáb- ty „vigyázó szemmel“ figyelt; néha magába roskadtan, csak „palackpostát“ írva a „hóliiridökről“, míg el nem jött a szabadság órája. Nehéz volt ez az út. Amikor szabad lett az út, Fábry Zoltán betegedett meg, olyannyira, hogy inkább könyvei, írásai jutottak el a világhoz, az emberekhez, semmint személyesen állhatott volna eléjük. A könyvek koszorúja jelentette neki az életet, meg a sok látogató, a napi posta, a levelek tömege. A könyvek koszorúja; mikor — 1970. május 31-én — meghalt, valóban saját műveinek koszorúja vette körül, s éppen a Vigyázó szemmel kéziratán, meg néhány jegyzetén dolgozott. A művek, melyek életét Jelentették; a Korparancs, a Fegyver s vitéz ellen, A gondolat Igaza, A béke igaza. Hidak és árkok. Palackposta, Emberek az embertelenségben. Harmadvirágzás, Kúria, kvaterka, kultúra, Európa elrablása, Valóságlrodalom. Hazánk, Európa, Stószi délelőt- tök, majd halála után egy esztendővel a Vigyázó szemmel. És a még kiadatlan sok-sok cikk, megszámlálhatatlan Jegyzet, melyek a világ dolgaival, a nemzetiségi léttel, Adyval, közeli és távoli eseményekkel, a neo- faslzmussal foglalkoznak. Fájdalmas sóhajok, sóhajokká tördelt gondolatok, amelyek már soha nem állhatnak, nem válhatnak többé egésszé. Ady élő hagyományt jelentett Fábry számára, az „emberség magyar erkölcstöbbletét“, a vox humana lényegét, az emberi magatartás szilárdságát, a kisebbségi-nemzetiségi sors „archimedesi pontját“. Ady mindig aktuális volt Fábry Zoltán számára. Nem tekinthető véletlennek, hogy az 1937-es „Fegyver s vitéz ellen“-ben az aktuális Adyról írt. A stószi őrhely éltető hagyománya is Ady volt; „Őrzők, vigyázzatok a strázsán“. A Fábry Zoltán-i örökség súlyos és problémákkal is terhes. Élő és perlő hagyaték. A stószi őrhely — ma is, tőle elhagyottan is, szellemi hagyatékában is — arról tanúskodik: a haza és emberiség gondolata és valósága elválaszthatatlan egymástól. Az egyetemesség és nemzetiség nem rekeszthették ki egymást. Életművét — direkt módon — a kor követelményei hozták létre, hívták életre. Életművéről valóban elmondható: a kor, mely a Fábry-életművet létrehozta; életmű, mely a kort híven kifejezte. Fábry Zoltán így és Itt, Stószon a- lakította ki a humanizmus fellegvárát; itt, az antlfasizmus őrhelyén tudta ő megejtő szuggesztlvitással gerjeszteni az Irodalom hivatásának létjogosultságát; innen hirdette, s mutatta a példát: miként kell és lehet hídnak lenni nemzetek és népek között. Ezért méltán írhatta végrendeletében: „Stósz és jómagam a vox' humana fogantatásának, dajkálásá- nak, kifejlődésének — úgy hiszem — nem voltak méltatlan tényezői és e- zért elvárhatják, hogy az utánuk következők ne feledkezzenek meg rólunk ...“ Kovács Győző A közelmúltban Jónás Gábor együttesével koncertet adott a bratlslaval E- gyetemi Könyvtár udvarán. A jegy és férőhely híján kinnrekedt sok fiatal látványa — furcsa, de — örömmel töltött el: lám, ilyen nagy az érdeklődés ez iránt az igényes, egyáltalán nem „könnyű“ zene 1- rént. Erről még jobban meggyőzött a közönség óriási lelkesedése. Persze ez nem véletlen. hisz Jónás Gáborról szakmai körökben Is szuperlatívu- szokhan beszélnek. Csehszlovákia egyik legjobb, sokan pedig legjobb dzsesszzenészének tartják. A koncert után beszélgetek Gabivel, de mindazt, amit róla írok, nemcsak ekkor tudtam meg, hisz többéves barátság ffiz hozzá. Mindig sokat beszélgettünk a zenéről, főleg az 6 zenéjéről. — Mikor határoztad el véglegesen, hogy dzsesszzenész leszel, hogyan ismerted meg ezt a zenét? — Már a konzervatórlumi é- veim alatt erősen vonzott ez a zene, sőt az utolsó pár évben már biztosan tudtam, hogy ezt fogom, ezt akarom csinálni. Lemezekből, koncertekből tanultam, tanulmányoztam mindenekelőtt az amerikai dzsesszt, az eredeti néger zenét. — Hogyan volt tovább? Hiszen ez nem szórakoztató popzene, nem tánczene, erre figyelni kell. — Igen, nekem sem ment minden simán, sőt hasonlóak a gondjaim ma is, mint kezdetben. Sokszor kellett és kell kompromisszumot kötnöm, és tánczenét játszanom. Mert élni Is kell valamiből. Sajnos, a- ránylag kicsi a közönségünk, zenész és közönség számára egyaránt igényes ez a zene és sokan félnek tőle. — Sokfelé jártál a világban, eljutottál Amerikába, az Egyesült Államokba, a dzsessz hazájába. Erről mit mondanál el olvasóinknak? — Sokfelé jártam, és igyekeztem mindenütt nyitott füllel járni. Különféle turnékon vettem részt tánczenekarokkal, különféle hangszereken játszottam, sokszor úgy volt, a- zon, ami éppen kellett. A zongora volt és maradt azonban mindig az igazi hangszerem. Legnagyobb és legtanulságosabb élményeim amerikai tartózkodásomhoz fűződnek. Megismertem, sőt együtt játszottam a világviszonylatban Is legnagyobb dzsesszzenészekkel. Hogy csak pár nevet említsek: a magyar származású Attila Zellerrel, Joe Newmann trombitással és kvintettjével, Bobbi Dur- ram-mal (Oscar Petterson e- gyütteséböl], Sam Jones-szel stb. Zeneileg rengeteget kaptam. Nálunk, dzsesszzenészeknél ugyanis a legnagyobb dolog, ha az ember egyenrangú partnert kap, akivel egymást kölcsönösen inspirálva tud zenélni. Itt ez megvolt, s számomra kimondhatatlanul sokat jelentett. Ami azonban nagyon zavart, és ami miatt nem szeretnék ott élni — az életmód; a kábítószer mámorában élő zenészek. — A zene, amit csinálsz, besorolható-e a dzsessz valamelyik irányzatába, vagy egyáltalán lehet-e ilyen irányzatokról beszélni pár szóban? — Pár szóban erről ennyit mondanék: az amerikai dzsess«- zenében a hatvanas években törés állt be. Eddig a dzsessz kizárólag bluezra alapozott néger zene volt. Ekkor többen, itt főleg John Coltrane-t emií- tenémÍL..hezdték a keleti, péi- dául az Indiai, zene Jellegzer tes vonásait érvényesíteni a dzsesszben. Finom szín- és atmoszferikus hatásokat igyekeztek elérni. Így bizonyos fokú szintézis alakult ki. Maradt tehát egyrészt és tovább élt a tiszta néger zene. Ez maradt továbbra Is alapként, csak beleépültek, rárakódtak a különböző hatások. Én szintén kísérletezek, gyakran inspirálnak a különböző zenei kultúrák jellegzetességei, de igyekszem a különböző hatásokat mindig egyénien ötvözni. Jónás Gabi zenéje rendkívül gazdag, és szuggesztív, tele impresszionisztikus szlnhatá- sokkal, sokszor romantikus beütésekkel. Bámulatosan magával ragad, mikor a semmiből, pár hangból, egy világot teremt, fölráz vagy elandalit, sodortatja magát és hallgatóságát a ritmus ereje által, felszabadítja a bennünk felhalmozódott feszültséget. —Most már, hogy ennyit beszéltünk a zenéről, arról szólj pár szót, hol is hallhat téged a nagyközönség? — Élő hangversenyen ritkábban, és elsősorban Bratislavá- ban. Többször szerepeltem a televízió műsoraiban és hanglemezeim is készültek. A lemezekről annyit: a Pánton és a Supraphon cégekkel három lemez készült el, és a közeljövőben, vesgj. fel sz Opus legújabb szerzeményeimet. — Az előbb azt mondtad: e- gyüttesem. Erről kérnék pár szót. — Négyen játszunk most e- gyütt Jónás Gábor és zenekara név alatt; Jozef Brisuda bőgőn, Vojtech Magyar hegedűn és Pavel Kozma dobon és én. Egy-egy koncerten néhány szám erejéig gyakran „alkalmi tagok“ — régi és új zenésztársak — is közreműködnek. Az együttesnek és mindenekelőtt Jónás Gábornak további munkájához sok sikert és kitartást kívánunk! Gudmon E menten felágaskodik, és pofon üti. Zsuzsa azonban megelégedett azzal, hogy jó hangosan azt mondta; — Szemétláda — aztán otthagyta partnerét, és Ferlék asztalához ment. — Szar strici — huppant le a székre. — Mi történt? — Már az előbb elkezdett célozgatni, hogy egy ilyen lánynak négyszáz forintot Is adnak, ha elmegy valakivel. De azt hittem, csak hülyéskedik. — Megérdemelné, hogy szétverjem a pofáját — morogta Feri, de érezte, hogy tehetetlen. Itt, ebben a közegben csak nevetségessé válna, ha valamiféle elégtételt akarna venni. — Hagyd — legyintett Zsuzsa is, némileg lecsillapodva, — Mi voltunk a hülyék. Ügy látszik itt mindenkit riban< nak néznek, akt fiú nélkül jön. — Ezt igazán megspórolhattátok volna magatoknak — mondta Gabi, pedig ekkor még nem sejthette, hogy a tánc végén a másik két lány is hasonló élményekről fog beszámolni. Ekkorra már Mllle is helyére kísérte a nagymellü nőt, és neki ismét el kellett mondani, mi történik. — Az anyjuk úristenit — ugrott fel Mllle. Az Orchideában egy pillanatra csend lett, a tejek arra fordultak, de akkor már ott állt mellettük a pincér —- Valami baj van, uraim? — Idefigyeljen .. kezdte Mllle, de Feri elhallgattatta. — Maradjl — Aztán a pincérhez fordult: —• Hogy baj van-e vagy nincs, azt majd mi döntjük el. Legyen nyugodt, nem csinálunk botrányt. — Ezt szerettem volna kérni — mond'!) n pincér — Te ezt csak igv zsebre akarod vágni - kérdezte Gabi sápadt arccal, dühtől remegő ajakkal. Feri Ismerte barátait. Tudta, Mille azonnal robban. Gabi viszont olyan, mint a kétségbeesett bomba. Egy darabig csak nyeli a bosszúságát, gyűjti magába indulatait. A visszafojtott energia a legváratlanabb pillanatban tör ki belőle, akkor aztán nem törő dik semmivel, nem számít neki a túlerő, nem néz se Istent, se embert. — Menjetek haza — nézett a lányokra. — Micsoda?! — Nem értitek? Menjetek haza! — ismételte meg Feri. A lányok egy darabig, nem túl sok meggyőződéssel, vitatkoztak, de aztán visszamentek asztalukhoz, fizettek és elindultak a kijárat felé. Ekkor már szólt a zene, de Gabi még így is hallotta, hogy a telefonos lány asztalánál ülő fiúk ilyeneket mondtak, amikor a lányok elmentek az asztaluk mellett: „Jóéjszakát gyerekekI Agyban vagytok már?“ „A saját ágyatokban!“ „Hajcsikálni ám, nem han- cúroznil“ A megjegyzéseket is meghallotta, ismét emelkedett a székén, de Feri visszanyomta a helyére. Feri már ekkor pontosan tudta, mit fog tenni. Ennek megfelelően megvárta, míg vége lett a táncnak és mindenki elhelyezkedett az asztaloknál. Ekkor felállt és lassú léptekkel odament a telefonos lány asztalához. Megállt a lány előtt és szó nélkül nézni kezdte. Az asztalnál csend lett, és az ott ülök valamennyien öt nézték. Feri tudta, vagy Inkább csak érez te, bármi történjék, most nem sza bad megszólalnia. Akkor sem, ha a telefonos lány kivételével bárki mou dana valamit. Senkit sem szabad fi gyelemre méltatnia, csak a lányt, és meg kell várnia, míg az megszólal, A csend valöszfnútlenűl hosszúra nyúlt. Végül azonban a lány Idegesen felnevetett. — Mi van, tantuszkirály? — Semmi. Tetszel nekem. — Igazán? — kérdezte a lány, és hangjában ismét ideges nevetés bujkált. — Igazán. Szép a hajad. — Örülök, hogy tetszik. — A szemed Is szép. — Erre már mások is figyelmeztettek. — Elöl se vagy rosszul eleresztve. — Na, kész a leltár? — csattant fel a lány. — Még nincs. A lábad se rossz. — Azért jöttél ide, hogy ezt közöld velem? —- Azért, hogy megmondjam, tetszel nekem.-*• Örülök, hogy megnyertem a tetszésed, tantuszkirály. — Akkor jó — mondta Feri, és egy pillantást vetett Mille és Gabi felé, majd amilyen nyugodtan és csöndesen csak tudta, kimondta: — Adok négyszáz .forintot, ha eljösz velem. Ekkor már nem a lányt nézte, hanem a fiúkat figyelte. Jobb lábával észrevétlenül hátralépett, és testsúlyát ráhelyezte, hogy ha ütés vagy lökés érné, ne veszítse el az egyensúlyát. Tudta, Miile és Gabi is ugrásra készen várnak, és az első ütésre ott teremnek. A három fiú közül azonban egyik sem mozdult, és a lány felháborodott válasza is elmaradt. Helyette nevetni kezdett, és vele nevetett az egész társaság. Mennyiben volt természetes ez a nevetés és mennyire volt mesterkélt, nem tudta eldönteni Csak hallgatta tehetetlenül, egyre jobban elbizon; talankodva. S ettől kezdve minden beleértve saját magát is, egyre távolibbnak tűnt neki. Mintha valaki ii^.is hallgatná a nevetést, mintha valaki másnak mondaná az egyik fiú; — I^allottátok? Négyszáz! És folytatná a másik; ■ — Fogalma sincs a tarifáról. És a harmadik: egy magas, csinos fekete lányra mutatva: — Kisfiam, például ennek a drágának, csak az egyik fele négyszáz. — Vagyis összesen ... — ...élősúlyban ... — ... nyolcszáz! Megpróbálta áthidalni a távolságot, szétoszlatni azt a ködfüggönyt, melyről úgy érezte, köréje ereszkedett. Talán azért mondta hangosabban, mint ahogy akarta: — Szóval? All az alku? — Ne kiabálj, tantuszkirály. Értem én halkabban is. — És? — Elvben semmi kifogásom. — Gyakorlatban? — hallotta saját hangját, úgy, mintha valami Idegen beszélt volna helyette. — Ami az ügy gyakorlati részét Illeti: ezerl — Értelek, ezer — mondta az idegen. — Ahogy mondod, ezer. Nem pedig egy marék tantusz. Erre az ismeretlen sem tudott mit mondani, csak hallgatta, amint az asztalnál ülő fiúk hirtelen rákapcsolnak: — De nem áml Ezer! — így az egyik. — Tíz rongy! — mondta a másik. — Egy lepedő. — Tette hozzá a ' ' ’ladik. Aztán sorjában, fergetes asággal: Két lila. — Kápéban. — Előre feld'f ’mI — Asztalra számolva! —- A legkeményebb magyar valutá- banl — Kézzel foghatóan. — Szemmel láthatóan. — Tapinthatóan. — Zsebrevághatóan. Itt egy kis szünetet tartottak, hogy aztán még az előbbinél is fergetege- sebb iramot produkáljanak: — Na dobd fel! — Vágd ki! — Hajítsd az asztalra. — Olyan volt ez, mint egy dobszóló, melyben most hosszabb szünet következett, hogy az előbbi gyors, e- röteljes ütések után most halk per- getésként hangozzék el: — Nem dobja fel... — Nem vágja ki... — Nem hajítja az asztalra. Ismét egy kis szünet aztán a zárás, fáradt lemondással: — Kopár táj. Sehol semmi. Feri előtt ekkor már összemosódtak az arcok. Nem látott már csak gúnyoros tekintetű szemeket, nevető szájakat, óriásra nagyítva, mintha valami különleges optika működnék szemeiben. Aztán nagysokára ismét saját hangját hallotta: — Rendben van. Várj egy órát. Aztánl érezte, hogy a kijárat felé megy. Kint egy kisfiút látott, akiről megállapította, hogy a téren úgy szókták hívni: Kishajó. A fiú mondott valamit, de nem értette. Aztán még ketten jütteU ki az Orchideából. Tudta, hogy a két fiú nem lehet más, *sak Hajó Gabi és Millc Dezső. Folytatjuk