Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-08-09 / 32. szám

3

Hazánk az ezer lakosra eső új lakásokkal megelőzte az Amerikai Egyesült Államokat, Belgiumot, Nagy Britanniát, utolérte a Német Szövetségi Köztársaságot, és alapjában véve elérte a franciaországi és norvé- giai lakásépítési iramot.

Részlet Lubomfr Strougalnak, a

CSKP KB elnökségi tagjának és a CSSZK kormányelnökének a CSKP KB

7. ülésén elhangzott beszámolójából.

MÍG A FÄKNÄI IS GYORSABBAN

p usanyln Tamás mint a mély- jTT ségben, úgy keresgél most a múltjában emlékeket:

— Ungvárott születtem. Kilencéves ko romban meghalt az anyám. Apám Kar lovy Varyban telepedett le, de olyan mostoha körülmények között, hogy engem nem vihetett magával. Itthon maradtam, Nagykaposon (Vei. KapuSany], az öregszőlőknél, majd az anyám testvéréhez kerültem. Mostohatestvérem nevelőotthonba került, de nekem ez nem tetszett, hát Inkább éltem együtt az öreggel. Tlhu bátyám megtanított főzni, megismertetett az élet fortélyos oldalaival. Ügy érzem megtanultam tőle — már a- mennylre ezt tanulni lehet —, hogyan kell embernek becsületesnek maradni: szorgalommal, tisztességgel. Közben elvégeztem a kassai Ipariskolát, s jelenleg a vajányi (Vojany) vlllanytelepen flolgozom.

Kati, Tomi felesége kicsit vidámabban emlékezik:

— Itt születtem Nagykaposon. Szüleim mindig a földeken dolgoztak, így mondanom sem kell, hogy az első, amit tőlük örököltem az|_a szorgalpin,, a kl- tértás, a munka volt. Ök természetesnek vették, hogy a gyerekükből „többet, mást“ akarnak faragni. Így kerültem a gimnáziumba, és hatvanötben leérettségiztem. Egy évvel később férjhez mentem Tomihoz.

Az együtt töltött évekről már közösen szólnak.

— A semmivel kezdtünk. Amikor egybekeltünk se pénzt, se tárgyi értéket nem tudtunk felmutatni. Akkor még a fiatal házasok kölcsöne se létezett, csak a magunk két kezére voltunk utalva. Az üzemtől először egy kétszobás, később egy háromszobás lakást kaptunk. Az esküvő után aztán, amit tudtunk, félreraktunk. Nem tagadtunk meg magunktól semmit, ami szükséges volt ahhoz, hogy Jól éljünk, de egy fillért sem költöttünk fölöslegesen. Vettünk hálószobabútort, tévét, rádiót, mosógépet, porszívót. Igaz, több pénzünk Is volt, mint most, mert Tomi műszakra járt tíz éven keresztül, s az ezért kapott pótlék szépen megnyomta a borítékot. Megsínylette azonban a gyomra. Tehát azt mondtuk: az egészség mindennél fontosabb, nem tesszük tönkre magunkat a pénz miatt, és most már rendes nappali műszakban dolgozik.

Hidd el, nem is jó erre gondolni. Ma ■ mennyivel könnyebb a fiatal házasoknak. Mire hatvannyolcban megszületett a kis Tomi, már egyensúlyban voltunk.

Komolyan beszélek:

— Ha eladó lenne a ház, menynyiért vehetném meg?

Tomi és Kati egymásra néz.

— Pénzzel nem tudnád megfizetni.

— És könyvekkel?

— Egy nagyvárosi könyvtárra már alkudhatnánk.

Nem talkudtunk. Másról beszélgettünk.

Kati:

— A házépítés apám ötlete volt. Az öcsémmel közösen egy Ikerház mellett döntöttünk. Felvettünk százezer korona kölcsönt, és az apám a munka árával járult hozzá az építkezéshez. Nagy segítség az is, de nem akartuk öt nagyon megterhelni: amit csak tudtunk, mi végeztünk el, és segítettek a barátaink is ellenértéik nélkül.

Tomi:

— A villanyszerelő munkától a kőműves munkáig mindenhez értek. Még a nevelőapámnál tanultam ki „ezermesternek“. Nem kellett tehát munkások után futkároznom. Jöttek a munkatársaim, barátaim is, amikor csak tehették.

Együtt:

— Regényt lehetne Írni az építkezésről. A megannyi jókedvű, segítőkész ember, a munka egy-egy mozzanatának sok humoros története széppé, s talán még azt is mondhatnám kellemessé tette az építkezést. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy beköltözésre kése a ház, Tomit épp akkor hívták be gyakorlatra, s már megijedtem, hogy egyedül kell költözködnöm. De hazajött, és szombat- vasárnap rendbe raktuk a lakást. Mármint azt a Jrét szobát, ahová már volt mit tennünk. Mindez tavaly májusban történt, és még mindig akad munka a házon, a ház körül. Be kell vakolni, a berendezéseket kiegészíteni, az udvart, a kertet csinosítani.

— Hogyan takarékoskodtok? Van erre valami recept?

— Recept nincs. Az építkezés alatt, ha megtetszett egy könyv a könyvesboltban, akkor inkább azt vettük meg, mint a téglát. Tomit a kocsmában nem ismerik. Inkább hazahozzuk a sört, itthon isszuk meg a tévé mellett. Csak azt vettük meg mindig, ami kellett. A gyerekeknek megadtunk mindent: ruhát, gyümölcsöt, játékot... És érezzük, a kilencéves Tamás és a hat éves Szilvia se anyagiakban, se erkölcsiekben nem érez-, te meg. Hogy építkeztünk. Ml meg közben a CSEMADOK-ban tevékenykedünk és rengeteget olvasunk.

Nézem a könyvespolcukat: Tolsztoj, Jókai, Dumas, Bronté, Verne, Scott, Moravia, Stendhal-kötetek sorakoznak egymás mellett. Kati azt mondja, hogy az olyasáért már kisiskolás korában is kikapott a tanítójától, mert titokban, óra alatt olvasott. Aztán építkezés közben, hogy a férjét ne zavarja a lámpa fénye, a paplan alatt olvasott. Tomi az útleírásokat és a keresztrejtvényeket szereti. Minden vágya, hogy eljusson egyszer Afrikába.

— Olyan melegem még az építkezés alatt se volt, hogy izzadtam volna — mondja nevetve. Hát ez is egy ok, hogy elmenjek oda Itilzzad’nl. De persze a fő, amiért oua vágyom, az emberek és a táj.

Kimegyünk az udvarra, nézzük a házat, beszélgetünk. A harmincötéves Tomi és a harmincéves Kati még tele van tervekkel, elképzelésekkel. Mondják a kertbe gyümölcsfákat ültetnek, a ház köré füvet. A lakás négy szobáját tovább csinosítják, kézimunkákkal, ötleteikkel. És most már szeretnének egyre többet szórakozni, társaságba járni, kikapcsolódni.

Nem is csodálkozom, hogy arra a kérdésemre: belekezdenének-e még egyszer, Kati így válaszol:

— Nem. Elég volt egyszer.

Tomi erre:

— Én nem félnék tőle. Nem olyan rettenetes dolog az építkezés, csak jól meg kell szervezni. Nézz csak körül: Nálunk gyorsabban nőnek a családi házak, mint a fák.

Nem féltem ezt a két jókedvű, boldog családi életet élő fiatalt. Szorgalmukkal, bátorságukkal jutottak el eldig.

ZOLCZER JÁNOS foto: a szerző

A

nagygéresl (Vsiky HoreS) vasútállomáson olajtól és kátránytól maszatos fiúk.

— Brlgádoznak — mondja Kanóca Bertalan állomásfönök. — Tizenegyen vannak (éppen egy futballcsapatra való — gondoltam magamban). Hogy mit csinálnak? Megtisztítják a rozsdától a síneket és a korrózió ellen speciális kátrányszerü festékkel ke- • nlk be.

Figyelem, hogyan dolgoznak. Egyszerre kerül egy-egy sin alá a tizenegy dorong, egy mozdulattal csúsztatják a soron levő húsz méter bosszú, tizenkét és félmá zsás vastömeget a helyére.

— Tetszik a munka, fiúk? Magabiztos mozdulattal dorong jára támaszkodva válaszol Téglás Gábor.

— Hát hogyne tetszene. Azért vagyunk itt. Meg jól is fizetnek A szakmámmal ismerkedem. ü- gyanls szeptembertől a esernyői vasúti tanonciskola diákja leszek Csak Javára válik egy fiatalnak, ha már „bevezetőben“ belekóstol a szakmába. Ilyen formán megszeretheti és tisztább képet kap arról, aminek elkötelezi magát.

— És te? . .. Hogy határoztál?

— kérdem a mellette álló Salamon Pétertől.

— Már felvettek az Ipariba. Ko- Slcére megyek. A vasútnál akarok maradni én is. úgy mint Gabi Tetszik a munka. Remélem sikn

Vágányok között

rül befejezni a vasúti szakközép- iskolát.

— Nagyon jól jött a fiúk segítsége — szól közbe Ismét az ál- lomásfőnOk. Szeretnek dolgozni, elégedett Is vagyok velük. Jobban dolgoznak, mint a felnőttek. Az öt nyugdíjas, akiket ezen a részlegen alkalmazunk, már nem tud megbirkózni ezekkel a nehéz sínekkel, a fiúkban pedig van erő és akarat is. Megkeresik az ezerötszáz koronát. Hétkoronás órabérük van, plusz harminc százalék prémium. Valamelyik közülük már Itt volt tavaly is. A múlt évben Is megkerestek ennyit.

— Tavaly csak tizenhét éven felüli brlgádosokat vettünk tel — kapcsolódik be a beszélgetésbe Kostyánszky Bertalan, a nyugdíjasokból álló csoport vezetője.

Az Idén már a tizenhat évesek is dolgozhatnak — folytatja. A tl- zenhétévesek hét és fél órát, a fiatalabbak pedig hatot, így mondja az előírás.

Ojra a brlgádosokkal beszélgetek.

— Te hová jársz Iskolába? — kérdem Kassal Bélát.

— Most végeztem a gimnáziumot Klrályhelmecen. Vámtisztviselő szeretnék lenni.

— És te? — kérdem Szabó Gyurit.

— Én katonaiskolába szeretnék menni. Szeretem az egyenruhát. Ha nem sikerül, akkor „megelégszem“ én Is a vámtisztviselői szakmával. Ott Is van egyenruha. Igaz, még két évem van hátra, most járok a második gimnáziumba.

— Ketten hiányoznak a tizenegyből — jegyzem meg váratlanul.

— Igen, autóvezetői tanfolyamon vannak — válaszoljja egyikük.

— Mire költltek majd az itt megkeresett pénzt? Meglepő válaszokat kapok.

— Én farmert veszek... Én egy versenyblclkllt szeretnék .. Én kirándulásra . . Én ruhára .. — hangzik egymás után.

— Jövőre is eljöttök?

— Persze — felelik kőrsuban.

És ismét egy mozdulattal csúsztatja helyére a tizenegy dorong a vasúti sínt.

Varga László Foto: Zolczer

Nagykürtöst (Vei. Krtli-i) járás, Ipolynyék (Vinica).

„Nyári üdülő-nevelő tábor a járás cigányszármazású gyerekei számára“, olvasom egy kis kartonlapon a bejárati ajtó mellett. A helyi gimnázium igazgatója, Jozef Krníliak a táborvezető. Tapasztalt, vérbeli pedagógus. Segítőtársai jóval fiatalabbak; pedagógusjelöltek és középiskolások.

A szórakozáson, játékon, pihenésen túl, más táboroktól eltérően itt a gyerekek naponta három órát tanulnak is: persze játékos formában. Rengeteg hagyományos és modern segéd- és szemléltetőeszközt használnak. Nagy gondot fordítanak a személyi tisztasági követelmények elsajátítására és betartására, a közösségi élet megszokására. Egy gyerek táborozási költségei elérik az 1100.— koronát.

Gondoskodnak p gyerekek egészségéről, mosnak rájuk, sőt 150 korona értékben személyi fölszerelést is kapnak, pl. tornacipőt, fogkefét stb. Élelmezésük bőséges. Az idei táborozás sorrendben már a hetedik. Minden év júliusában rendeznek egyet a járás valamelyik iskolájában. A tábor lakói 7—11 éves pionírok. Az alapoknál, az alapozással kell kezdeni, vallják a nagykürtösi járási szervek.

Tanító néni, milyen virágok ezek?

ITT SZERETNEK

o

A tábor egyik lakója a harmadikos Géza mondja tollba:

„Kedves ApámI Kedves AnyámI

Nagyon jól. érzem magam, haza sem akarok menni. Jó lenne mindig itt maradni.

Otthon csak veszekednek velem- meg' csúfolnak, itt szeretnek.

Látogassatok meg. Csókolok mindönkit: Géza"

Ízes beszéde a regényekből ismert, a valóságszépitö cigányfolklórt juttatja eszembe. Mindent elmond, ami éppen az eszébe jut.

— öten vagyunk testvérek. Nagymama haragszik érte. Kevés, nagyon kevés — azt mondja, mert neki 21 gyereke volt.

A faluban már messziről kiabálnak rám: „Te büdös cigány, lopni mégy megint?“

Itt vannak a testvéreim is, Mlro meg Regina. Már harmadszor vagyunk táborban. Balogon volt a legjobb. Iskolába szeretek járni (a bizonyítványa jó. Ide is elhozta magával).

— Milyen hangszeren játszol?

— Nagypapa megtanított muzsikálni.

— Hegedülni?

— Hát persze, hisz mondom, hogy muzsikálni. Mirko meg clmbalmozik, ö apától tanulta.

0

Sokszor mosolyog. Szemmel láthatóan jól érzi magát. Gyakran elővlllannak a fehér fogai.

— Hogy mondják cigányul a fogkefét?

Gondolkodik, de nem tudja, csak magyarul.

0

Zsolnay Péter, a NagykUrtösi Jnb iskoIaUgyl és szociális osztályának dolgozója számadatokat sorol fel:

— A múlt tanévben 629 Iskolaköteles cigányszármazású gyerek látogatta a járás alapiskoláit. Rendszeresen, s ez már szép eredmény. Hetvenötén maradtak ki, közülük négy tovább tanul. Egy fiút — kesereg — nem vettek föl Kassán a gépipariba, pedig kitüntetett tanuló volt. A többiek sem maradtak azért odahaza, az ősszel valamennyien munka-, illetve tanoncvlszonyba lépnek.

0

Nagy a nyüzsgés az ebédlőben. Tisztára sikált kezek nyúlnak a finom ételekkel megrakott tányérok után. Jól főznek a gondos szakács nénik.

Egy hetedikes fiút kérdezek:

— Otthon is főz ilyeneket anyuka?

— Igen — mondja határozotan — de ez jobb. Százszor.

©

Krónika is készül minden táborról. Az Ideit Dobra Marika bussai lány gondjaira bízták. . Marika negyedikes a Banská Bystrlca-1 pedagógiai fakultáson.

Belelapozok a könyvbe.

„Ipoly-vidék lakossága jó pár kis emberpalántával gyarapodott a minap... Reggelente, úgy tűnik, az e- gész járás énekesmadarai a mi ablakaink alatt dalolnak. .. Nagyon jó itt.“

Az utóbbi mondat többször ismétlődik.

Zolczer László foto: a szerző