Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-12-20 / 51-52. szám

B iMl

« Apu, mi megyünk iskoIAba — köszön Borika és Zsolti

tanulni, vagy éppen semmit sem. Mint például honismeretből. Én azt mindig megtanulom már az órán.

— Szót fogadnak? — fordítok a szón.

— Igen, hogyne. Már benne van az idegeimben, hogy mikor kinek kell Jönnie, és ha aztán késik, akkor előveszem, hogy hol volt. „Itt és itt!“ — mondja a gyerek —- jó, — mondom és nem feledkezem meg róla másnap, harmadnap sem. Ha aztán újra ismétlődik a dolog, kérdőre vonom. Ha ez sem segít, akkor megy a papír a tanítónak. Az pedig megírja, hogy meddig tartott az óra. Ha nem egyezik a két Időpont, akkor egyeztetjük a gyerekkel. Ilyenkor kiderül, hogy kirakatokat nézett, cirkusz van a városban. Nem mondom, tíz-húsz perc nem számít, gyerek, hadd nézelődjön, szórakozzon. Nálunk nincs mozi, nincs csavargás, nincs fölösleges labdakergetés. Kell, hogy a gyerekek Is segítsenek a család fenntartásában, a kertben, a konyhában. És segítenek is. Most* már például a nagyobbak ásogatnak, a kisebbek meg más munkát végeznek. Mit is? Tegnapelőtt például ez a kettő megpucolt egy láda apróhagymát, duggatásra. Szombatra is be van ütemezve a munka. Levágják és

Richard király és a többiek

Kopogok egy század eleji, furcsa, tiszta szecessziós stílusban épült családi ház hátsó, legutolsó helyiségének az ajtaján. Elöl a tornácon, régi, múzeumba Illő kaptárak, sok kacat. A ládában apró alma. Az ablaküveg mögött a Kis Építő legújabb száma. A többi ajtó zárva van.

— Tessékl — jön a szokatlanul keskeny kétszárnyú ajtó mögül a biztatás.

— Jó napot! Rédll János könyvkötőt keresem.

— Tessék, én vagyok. Ml jártban?

— Arra vagyunk kíváncsiak, hogyan él ma egy nagy család, milyenek a gondjai. Tudtunkkal önöknél több gyerek van.

— Gyerek? — hát az van. összesen tizenegy. 1951-ben született az első és hetvenkettőben a tizenegyedik.'a kis Rlchárd, aki most óvodába jár.-- Rlchárd király — szól közbe a kis Zsolti, aki nővérével egy sámlin áll és az asztalra könyököl,

— Talán ha mondana valamit magáról, és a családjáról.

— Hát kérem, szívesen... Rédli János könyvkötő vagyok, ötvenkilencéves. 1933-ban lettem inas, harminchétben szabadultam itt Ipolyságon az Itteni könyvkötőnél. Volt Itt a Városban abban az időben egy könyvkötő, akinek egyébként volt még egy paplrkeres- kedése, nagy raktára, és nyomdája is. Negyvenben már én voltam az egésznek a vezetője, de az illető negyvennégyben eladta vállalatát, és éri öriállósttottam magamat. Az apám gazdatiszt, négyen voltunk testvérek. Ezt a házat is ö építette tizennégyben. A feleségem földműves családból származik, hatan voltak testvérek... A háború után egy darabig űztem az ipart, majd előbb elvégeztem a kereskedelmi iskolát és ötvenben pedig tanítói oklevelet szereztem alapfokra. Később tovább tanultam, felső fokra szerettem volna képesítést szerezni; olyan nyolcvan százalékra már el is végeztem a bio- lőgia-szakot, de amikor jöttek a gyerekek, már nem folytathattam. Akkor megegyeztünk a feleségemmel, aki szintén tanítónő volt és ma is az, hogy ö tanít és én pedig odahaza maradok, folytatom a szakmát és közben nevelem a gyerekeket is... A feleségem azóta Is tanít, én pedig, mint láthatja, dolgozom, és közben főzök, mosok, takarítok, nevelem a gyerekeket. Mert nálunk nincs kérem külön női és külön férfi munka. Én nem is szoktam szögleteskedni, hogy én férfi vagyok és ez nem nekem való munka. Én etettem, pelenkáztam a gyerekeket és csináltam azt amit kellett. Közben persze dolgoztam Is. Hajtogattam a papírt, egyengettem a könyvek fedelét és munkaközben ügyeltem a gyerekekre.

— És még ma is van munkája?

— Van, de mennyire! Tavaly kötöttem bé például a lévai (LeviceJ járásbíróság Osztrák- Magyar Monarchiából származó, salátára rongyolódott telekkönyvelt. A kötődék már sehol sem vállalták, olyan állapotban voltak. Én megcsináltam, most már megint használhatják, vagy száz évig biztos nem esnek szét... A Ropovod hazai állomásainak a leírásait és tervrajzait is, én kötöttem be. A szövetkezesítés idején én csináltam az összes tagosítás! térkép bekötését. Volt úgy, hogy este jöttek, most készültünk el a rajzokkal, de reggelre már szükségünk lenne rá. A ^érképeket nem könnyű behajtogatni, aki ezt nem tanulta és nem csinálta, az nem is tudja. Nékem megy, és ’ segítenek a gyerekek is. Ott van az a nagy tizenhat személyes ébédlő asztal, azon is dolgozunk, ha szükséges. Én megcsinálom a nagyját, a gyerekek, pedig folytatják, simítgatják, eldolgozzák a többit. Különben jönnek hozzám mindenféle emberek, szakszervezeti képviselők, szocialista brigádok tagjai és egyszerű magánemberek. KI az alapszabályokat, ki meg a könyvelt-, folyóiratait akarja beköttetni. Én pedig megcisnálom ...

— Sokat segítenek a gyerekek?

— Nem panaszkodhatom, dolgosak. Az első fiam, Pityu, már nős, itt dolgozik a

környéken egy szövetkezetben. Traktorlsta, még nem volt rá panasz... Margit lányom Szófiában tanult, kiváló eredménnyel. Jelenleg Martinban dolgozik a Matlca Slovetiská bibliográfiai osztályán. Kinga lányom a főváros orvosi egyetemén másodéves, fogorvos szeretne lenni. Jancsi fiam Koélcén van a konzervatórium hegedű-szakán. Tihamér, Timi, ide jár a gimnáziumba. Jó matematikus, olimpiászokra jár és csak bújja Karcsi fiammal együtt a szakkönyveket. Csaba — no itt jön éppen — mondja Rédli János büszkén, és mutat az ajtóban megjelenő Csaba fiára, majd annak ellenére, hogy Idegen tartózkodik a szobában, megkérdi a fiától, hogy mi volt az iskolában.

— A Strojstavban voltunk.

— Minek? — kérdez vissza az apja meglepetten.

— Üzemlátogatáson.

— És délután?

— Németre megyek.

— És a leckét már tudod?

— Igen, tegnap este már megtanultam.

— Rendben van, de azért még átismételheted.

— Jó! — válaszol végül is a fiú és kis idő múlva eltűnik a szoba ajtajában, hogy legalább átszaladjon a német óra anyagán. Rédll János pedig folytatja:

— Iskolán kívül mindegyik gyerek tanul valamilyen hangszeren. Van két zongoránk. Egy az öreg házban és egy meg az újban. Ezen kívül van orgonánk, harmonikánk, hegedűnk. Aztán tanulnak németül, franciául, angolul. Nem kell érte sokat fizetni, de azért amikor úgy összejönnek a számlák, mindjárt ki van az az ötszáz-hatszáz korona. Hiába: sok kicsi sokra megy, — mondja, majd folytatja a gyerekek felsorolását: — Józsi hatodikos, lassan jönnie kellene neki is. Aztán itt van Borlka meg Zsolt. Ök ma, délután mennek, ezért vannak még Idehaza.

— Ök is jól tanulnak?

— Még csak az kellene, hogy éppen ök ne tanulnának jól! Különben hozzátok ki a tanulókönyvecskéteket — fordul a még mindig bámészkodó gyerekek felé és azok gyorsan és büszkén hozzák is a könyveiket.

— No, hány ötösöd van, vald be! — évő- dök a kislánnyal.

— Egy sincs! De még hármasom sem! — mondja öntudatosan. És valóban micsoda jegyek. Csupa egyes, csak itt-ott árválkodik egy-egy kettes.

— És a tied? — fordul a kis élénk szemű okos, beszédes, bátor harmadikos Zsolt felé ö pajkosan mondja:

— Nekem van egy hármasom! — és uj jával rábök a lap közepén lévő matematl kából szerzett hármasra és huncutkásan ne vetgél. Végül pedig csak úgy odaveti a szó kásos magyarázatot: — A hármas még jó jegy! A jegyei persze: A hármas óta ritkán volt neki kettese és az utolsó másfél lapon pedig még kettese sincs.

— Ilyen tehetségesek ezek a gyerekek vagy sokat foglalkoznak velük? — kérdezem most már Rédli Jánostól.

— Tehesétg? — tűnődik — az kell, az van bennük, de szorgalom is kell hozzá. Szorgalom és az ellenőrzés. Én, kérem, pontosan ellenőrzőm őket. Miközben dolgozom itt az asztalnál, ök itt ülnek mellettem és tanulnak. És nemcsak azt, amit az iskolában megkövetelnek tőlük, de szorgalomból is. Mondjuk, ha például kicsit romlik az írásuk, akkor következik a szorgalmi gyakorlás írásból, vagy máskor a szorgalmi olvasás. Olvasni mindegyik olvas — szlovákul is. A legkisebbek is. Nekem jár a kezem, ök meg olvasnak. Amikor elolvasták, akkor lefordítják magyarra. Ha valamit nem értenek, azt megmagyarázom nekik, megmagyarázom és ők beírják a szót a kiskönyvbe — míg az apjuk ezeket a szavakat mondja, kérdőn nézek az asztalra támaszkodó gyerekekre:

— Sokat tanultok?

— Nem — mondja Zsolt — oda keli figyelni az órán, és akkor már nem kell sokat

Kari, a család nagy matematikusa

Összeszedik a kertben a száraz gallyakat tüzeléshez. A kisebbek segítenek a főzésben. a nagyobbak a ház körül. Megcsinálják már például a zárakat. Megmagyarázom nekik és ba kész, megnézem, megbeszéljük, hogy miért így vagy úgy kellett csinálni. A főzésnél én mondom, most fütsél be, most tegyél oda egy fazék vizet, válogasd ki a babot stb. A saját tanszereiknek a rendben tartása is az ö dolguk. Becsomagolják a könyveiket, kikeféllk a ruháikat, fölvarrják a gombjaikat. Sőt, a kilencedikes Karcsi vagy a nyolcadikos Csabi már gépen is megvarrj.a a ruhákat. És nemcsak a sajátját, dc a testvéreiét is. Jobban, mint egy felnőtt...

— Meg is szokta őket verni?

— Hát ha rászolgálnak, odacsördítek nekik még a nádpálcával is — mondja az apa, és Zsolt nevetve mutatja és mászik a nádnádpálcáért, szinte huncutkodva. Aztán leszedi, megmutatja. Ogy bánik vele, mint aki barátságban él ezzel az eszközzel. Van, de azért nem ez jelenti a Rédli családban az egyetlen és minden mást pótló nevelési eszközt. Az apa közben mondja is a maga elméletét:

— A nevelésben minden eszközzel élni kell, a nádpálcával is, én elő is veszem, ha szükség van rá. Ha már sok minden összejön, figyelmeztetés az Iskolából, meg én is látom, hogy már átlépték a megengedhető határt, hát előveszem a nádpálcát. Persze, ezt is szeretettel kell csinálni. Mert a gyereket elsősorban szeretni kell, rászánni,, az időt, gondoskodni róla és csak ha ez nem segít, akkor szabad megverni.

— Nem sok egy kicsit a tizenegy gyerek?

— Hát. nem mondom, nem kevés épperi, de mi valahogy ügy voltunk ezzel, hogy a gyermekáldásban nem mutatkozott akadály, és amennyiben ez így volt, nem is próbáltunk akadályt gördíteni elé. Nem kell véteni az élet törvénye ellen!

— A felesége?

— Ezt ö is így gondolta. Én legalábbis soha nem tapasztaltam nála, hogy ellenkezett volna, öntudatosan vállalta, és szeretettel várta a gyermekáldást. Mindig mindegyik gyereket szeretettel vártuk és fogadtuk is. Persze, ez a ház, amelyben lakunk, nagyon rossz ház. Nem kap rendesen napot, csak ez az egy helyiség, amit már én alakítottam át. Most már riiegoldottuk ezt is. Volt egy másik telkünk, rajta egy öreg. rozoga viskó, ezt alakítottuk át. Olyan házat építettünk, amelyben tíz helyiség van. Kérem, ez nem sok, hiszen m! a tizenhárom tagú családunkkal, akár többet is meg tudnánk szállni. Jelenleg kész már két szoba és a hozzá tartozó konyha, hogy legyen mindegyik gyereknek hol tanulni, hálni. Ezt a két szobát az Idehaza lévő két nagyobbik fiú lakja, esténként kimennek oda aludni és ha megjönnek a többiek, a távollevők, akkor ők is ott alszanak és tanulnak. Én már nem fogok kimenni az új házba, de a gyerekeknek kell és hadd legyen. Én készítettem a tervrajzot, építettem. Karácsonykor majdnem minden alkalommal együtt van a család. Csak éppen amikor Gita Szófiában volt, akkor történt meg vagy kétszer, hogy nem tudott hazajönni. Különben a ml karácsonyunk is olyan, mint a többiek karácsonya.

A nagyobbak feldíszítik a karácsonyfát, aztán mindnyájan bemegyünk, énekelünk és elfoglaljuk a családi asztal mellett a helyünket. Hagyományosan káposztalevest, mákos és diós gubát meg sült halat tálalunk. Ezenkívül- van, úgy mint bármelyik családban, • gyít--'^ mölcs, ostya, méz... Ajándék? Praktikus dolgok. A kisebbeknek valami játék. Valamikor én is foglalkoztam méhekkel, de el kellett tőlük válnom, mert amikor hátra-* mentem és kinyitottam a kaptárt, egyszeresük hátratotyogott valamelyik csöppség és én szaladhattam, hogy meg ne csípdessék a méhek. Ez így nem ment. eleresztettem őket. Persze, ekkora család ellátása így is gond. Azért eddig még mindig megoldottuk. Saját magunk termeljük ki a zöldség és a gyümölcs nyolcvan százalékát. Aztán, amit tudunk, befőzünk. Néha én főzök be, máskor meg a feleségem. Jó az télen, egészséges. Néha elég csak főzni egy fazék krumplit, hozzá felbontani egy-két üveg befőttet és már megvan a vacsora. És még hozzá milyen egészséges, hiszen tudom, hogy én tettem el, tiszta gyümölcsből van... Lisztet, cukrot veszünk. Egyszerre megvesszük azt az egy mázsa lisztet, fél mázsa cukrot, sót. Kell hogy legyen mindig valami tartalékunk. Minden reggel megvesszük azt a hét-nyol8 liter tejet, két-három kenyeret. A hétvégére meg még többet is, hiszen megjönnék a többiék is és nekik is kell enni. Otravaló is kell nekik, meg pénz is, ha nem is sok, de kell.

De eddig ez is megvolt. Nem mondom, nálunk nincs pazarlás, nincs az, hogy nekem nem kell a vajaskenyér, nem kell a lekváros tészta. Mindent el kell fogyasztani, nem lehet semmit se kidobni. Cukorkát nem nagyon vásárolunk, de azért az is kerül a gyerekek szájába. Főleg, ha az idősebbek hoznak. Igaz, nem ehetik meg egyszerre az egészet, bezárom a fiókba, és amikor valamelyik megérdemli, akkor kap belőle. Ma egy kicsit rossz helyzetben vagyunk, ami a főzést illeti, mert a feleségem helyettesít, s nekem meg reggeltől mindig volt látogatóm, így aztán még az ebédet sem tudtam rendesen befejezni. De azért nem halnak éhen, láthatja. Itt a két fazék forralt tej, itt a tészta, tehetnek rá lekvárt vagy üthetnek rá tő- jást. Borlka az előbb kakaót csinált magának, De kell is, hogy önállóak legyenek és fegyelmezettek, mert ha nem lennének azok, akkor bizony nem nagyon győznénk. Egyéb- ' ként is kell, hogy fegyelmezettek' legyünk. Sokszor még az az egy-két perc is nagyon hiányzik, később már nem tudjuk utolérni magunkat. Néha fáradtak is vagyunk. Ilyenkor mondom is az asszonynak, hogy no, ebből a napból is elegem van már, dehát másnapra csak kipiheni magát az ember és kezdi elölről. Nemcsak azért, mert kaoluk azt a kétezerkétszáz korona gyermekpótlékot, de én mondom, sokkal könnyebb ma gyereket nevelni, mint régen. Én tudom és nekem elhiheti, mert én éltem abban a világban is .. .

némfth istvAn