Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-12-06 / 49. szám

8

SZERGEJ OBRAZCOV, a Szovjetunió kiváló művésze, a Központi Bábszínház alapítója világhírű mestere osztja meg olvasóinkkal gondolatait a színház hatalmáról és varázsáról, a színház és az élet kapcsolatáról.

Tudom, sok olvasómat, köztük a művészet embereit Is néhány megállapításom vitára késztetheti majd. S mert tudatában vagyok ennek, szeretném minél meggyó- zóbben kifejteni gondolataimat. Így sem remélem, hogy olvasóim mindenben elfogadják álláspontomat.

ket helyen csattogtak a fejszék

Milyennek képzelem el a nézőt? Bárki lehet — orvos, szövőnő, tanítónő, pilóta, vegyészmérnök, lakatos, agronómus vagy akadémikus. Életkora? Tizennyolc, harminc vagy ötven év.

No, és ha nyugdíjas? Csupa nyugdíjas előtt játszani igen tiszteletre méltó dolog, ám mégsem az ő élettapasztalatukat és vágyaikat szeretném elsősorban szem előtt tartani. Számomra a legóhajtotta bb, egyben legszigorúbb néző az ifjúság, akinek a „lesz“ sokkal fontosabb szó, mint a „volt“. Egyébként ötven vagy hatvan éves ember Í8 lehet fiatal, mint ahogy harminc évesek is lehetnek aggastyánok.

Mivel nézőim főleg a mai szovjet emberek, az 6 ismereteiket, az ő világuk valóságát tekintem a legmérvadóbbnak.

Hogy Ismerek-e olyan műalkotásokat, tudok-e olyan színházt előadásokról, amelyek a kortársakhoz szólnak vagy szóltak, csak a kortársakhoz és senki máshoz? Igen, ismerek Ilyeneket és Irigylem létrehozóikat, mindenkit, akinek csak része volt megalkotásukban.

... Apám mérnök, anyám tanítónő a városban. Én magam Moszkva környékén egy elszegényedett földblrtokosasszony, távoli rokonunk családjában nevelkedem. Tulajdonképpen régóta egy ásónyomnyi sem volt már a földbirtokból. Csak a kis erdőt, a zsombékos rétet és a kúriát nem adták még el. A rokon nénit Kapitolina Gogollclnának hívták, én Kápa néninek szólítottam. A falu neve után a- kúriát is Potapovónak keresztelték, attól a kastélytól, ahol ma az építőművészek üdülője van.

Egész gyermekkorom Potapovőhoz kapcsolódik. Kápa néni megtanított szénát kaszálni, lovat befogni, uborkát gyomlálni. Oroszországnak ez a középső vidéke az én szememben mind a mái napig a világ legszebb tája. Potapovótól néhány kilométernyire, a Pahra folyócska partján állt Kápa néni nővérének, az ugyancsak hétszilva- fás nemes Duraszova asszonynak a háza. Egyszer Vászja, a barátom, az egyik lo^ vász fia (ma nyugalmazott ezredes), lihegve futott be és azt mondta: „Megjött a szomszéd tekintetes asszony.“ Ez volt Duraszova néni.

Duraszovék eladták a Pahra-parti házat egy kereskedőnek. A ház kertjében cseresznyefák állnak. A Művész Színházban éppen Csehov Cseresznyéskert című színműve megy. S most egyszerre két cseresznyés,.;.CSAK A NÉZŐKÉRT AKAROK DOLGOZNI“

kertben csattognak a fejszék. Az igaziban, a Pahra partján, és a képzeletbeliben, a Művész Színhez színfalai mögött.

Egy kerek asztal állt Kápa néni egyszerű gerendaházának nagyszobájában. Az asztal közepét el lehetett forgatni, ide tették a házi sütésű kenyeret, a tejet, a tejfölt, sót, uborkát. Mindenki fordított egyet az asztal lapján és eléje utazott a kenyér, a tej vagy a tányér leves, amit Kápa néni a forgólapra rakott. Vasárnaponként népes sereg-ülte körül ezt az asztalt. Kik is?

Először is Kápa néni gyermekei. A fia, egy építészmérnök, a lánya, aki orvos volt, a férjével, egy agronómussal, a másik lánya, aki ugyancsak agronómus volt, majd a barátok — a falubeli tanítónő (az iskola húsz méterre volt a kerítésünktől), az orvos, édesanyám, édesapám, az útépítő mérnök, az ő egyik barátja, aki szintén mérnök volt, mégpedig szociáldemokrata, Kraszln, a későbbi közlekedésügyi népbiztos, meg egy dekadens költő. Lev Kobl- llnszkij.

Egyszer nálunk járt egy kereskedő, Szav- va Mamontov a nőismerősével, CsalejevA- val, a cári Nagy Színház művésznőjével. Természetesen viharos vita kerekedett a Művész Színház Cseresznyéskert-elűadásá- ról. Sokkal viharosabb, mint ahogyan nemrég vitatták ugyanennek a Cseresznyéskertnek az egyik moszkvai színházban látható előadását. Talán mert a mai előadáson rosszabb volt a színészi játék vagy a rendezés? Nem. Hanem azok, akik az első előadásról vitatkoztak, voltaképpen maguk . is csehovi figurák voltak. Emlékzenek csak az asztal körül ülőkre: orvos, agronómus, elszegényedett nemesek, egykori diákok, meg milliomos kereskedő. Nem fontos, hogy nem 6 vette meg Duraszovék cseresznyéskertjét Megvette egy hozzá hasonló.

...Forog az asztal olcsó viaszosvászonnal leterített középső : lapja. Csattognak a fejszék a Művész Színház színpadán, recsegve dől a földre Duraszovék cseresznyéskertje a Pahra partján. S vitatkoznak a csehovi hősök — a csehovi hősök sorsáról.

S ugyanilyen csehovi figurák ülnek a színház nézőterén. Az egész szereposztást összeválogathatnák közülük, s küldhetnék őket egyenest a színpadra. Akik meg ott játszanak, akár leülhetnének a nézőtérre. Mi sem változnék. A megoldhatatlan, bonyolult, mlndannylukra tartozó kérdések megmaradnának.

S a szünetben nem a színészek játékán vitatkoztak, hanem az orosz nemességnek, az erőre kapó kereskedő osztálynak a sorsán, a közelgő tisztító vihar morajlásán. Amit egyesek alig vártak, mások meg rettegtek tőle.

AMIKOR A NÉZŐ MAGARA ISMER

Lehet-e ma jól eljátszani a Cseresznyéskertet? Lehet. De úgy, ahogyan akkcrr játszották, többé képtelenség. A sok általános emberi probléma persze megmaradt, de a személyes, a merőben személyes jellegűek eltűntek.

A bemutató után egész éjjel nem tudtak aludni az akkori nézők. Gondolkodtak: úgy van-e vagy nem úgy? S mi lesz ezután?

Egy mai Cseresznyéskert-előadás után nyugodtan alszanak az emberek. A legtöbb, amit a szovjet nézők ma elvárhatnak ettől: a kiváló színészi játék, az érdekes megoldású díszlet, a szellemes rendezői megoldás. A vájfülüeknek színházi esemény lesz. A nézők pedig nem tudják összekapcsolni a maguk egyéni élményeit a színpadon történtekkel. Mivel ezek, röviden szólva, nem vágnak egybe.

Egyszer láttam a Cseresnyéskertet Rómában. Akkor az ott majdnem mai játék volt, korunkhoz szólóan hatott. Ott ugyanis az elszegényedett arisztokraták eladják váraikat és palotáikat, maguk meg elköltöznek, ha nem Párizsba, akkor Amerikába. Az üzletemberek meg vagy lebontatják a várakat, vagy szállodává, étteremmé alakíttatják át.

Egy Ismerősöm megnézte a színházban OsztrovszklJ Viharát.

— Egészében nem rossz, meg lehet nézni — mondta. — Csak Katyerina volt gyenge benne. Olvastam valahol, hogy a híres Sztrepetova úgy játszotta Katyerlnát (a darab tragikus sorsú hősnőjét — a szerk.), hogy mindenki zokogott a nézőtéren. Talán nincsenek is ma már olyan színésznők, mint Sztrepetova volt...

Ismerősöm téved. Vannak ilyen tehetségek, mint ahogy minden korban voltak. De úgy, ahogyan akkor Sztrepetova Játszott, ma nem látszhatná el egyetlen színésznő sem ezt a szerepet, még ha szupersztár lenne is. Azért, mert Sztrepetova korában a nézőtéren nagyon sok Katyerina ült. Ültek és zokogtak. Sztrepetova egész lényével érzékelte ezt. És nekik játszott kisemmizett kortársnölnek. És a Vihar akkor nem is annyira színházi, mint inkább társadalmi esemény volt. Mai kifejezéssel élve, óriási társadalmi tartalom feszült benne.

Irigylem a Vihar ősbemutatójának része* seit, mint ahogy szívesen ott lettem volna Gogol Revizorának, Gorkij Éjjeli menedékhelyének vagy Lev Tolsztoj A sötétség hatalmának ősbemutatóján is.

Felnőtt korom emlékezete szerint is sok Ilyen társadalmi jelentőségű bemutató volt számos színházunkban. A Turbin család napjai a moszkvai Művész Színházban. A premier nézői, köztük Jómagam, sosem fogják elfeledni sem Aleksze) Turblnt, sem Jelenát, sem Larloszikot. A szünetben az előcsarnokban mégsem a nagyszerű színészi munkáról beszélgettünk, hanem arróf a meglepő dologról, amire az előadás nyomán rájöttünk. A „fehérgárdlsta“ eddig egyértelmű fogalma’ egyszerre több jelentést nyert. Valahogyan másképpen lett számukra evidens a fehérgárdista halála — úgy, mint ami elkerülhetetlen, függetlenül azoknak az egyes embereknek egyéni tulajdonságaitól, akiket itt összefoglalóan Turbinák néven Ismertünk meg.

Nem kisebb társadalmi esemény volt a mozikban a Csapajev és az Ot az életbe, vagy a Művész Színház Kamaraszínházában Aflnogenov Különce, a Pogonyin A puskás embere a Vahtangov Színházban. Hát a Taganka Színházban a közelmúltban bemutatott Elesettek és élöki Mindenki, aki átélte a háborút, s a nézőtéren ők voltak többségben, elszoruló szívvel hallgatta az elesett költők szavait. Emlékezetében újra megelevenedtek azok a napok, és megértette, hogy csak azért maradhatott életben, mert a többiek el- . estek. A holtak eleven szava mélyen felkavarta az élők lelkiismeretét.

Láttam a Nagy Színházban Galina Ulanova előadásában Júliát, Prokofjev Rómeó és Júlia című balettjében. A csodálatos díszleteket Vlljamsz tervezte, akivel együtt tanultam Favorszkljnak, a kiemelkedő szovjet festő- és grafikusművésznek műtermá- ben.

Nagyszerű balett ez Shakespeare történetéből. Nagyszerű színházi esemény. Torontóban az 1962. évi színházi fesztiválon láttam az amerikai West-Side Storyt. Ez is Shakespeare Rómeó és Júliájának témája. A mese tulajdonképpen ugyanaz, csakhogy át van téve a modern amerikai életbe. S ez már másképpen fogta meg a nézőket, talán pontosan úgy, ahogyan egykor Globe Színházban a Shakespeare-korabeli publikumot. Itt minden a mai nézőkre, a színpadon szereplők kortársaira vonatkozott^ A fesztivál igazgatójának fogadásán találkoztam az előadás női főszereplőjével, s elmondtam neki gondolataimat. A meghatottságtól sírva fakadt. Sírt, mert mai érzések fűtötték a színpadon.

Sohasem fogom elfelejteni, hogyan beszélt Vlagyimir Majakovszkij a színészklub kistermében a fiatalokhoz. Nem lenne rá elég a papír, hogy elsoroljam, ki mindenkit irigyelek a művészetben Puskint, Tolsztojt, Gogolt, Tvardovszkijt, akik emlékművet állítottak kortársaiknak. Akik együtt éltek velük. Megmutatták kortársaiknak az életet s kiterjesztették határait.

mítulUq.

CL/l eÍAŐ. nem^utáa^

g^utteá^/Uiváíui Azdzhit OKó-zá^Aóí éfíkc'zUk •íéA'zUmíöA

f

Az ünnepélyes megnyitóra Moszkvában, a Kreml Kongresszusi Palotájában került sor. A fesztivál emblémája a gyermekmosolyt ábrázolta, s jelszava ez volt: Legyen mindig nap- tényl A cél, amelynek jegyében a gyermekek különböző földrészekről összejöttek, a barátság és a békés gyermekkor.

Béke és napsütés uralkodott a Fekete-tenger partján, az Aju-Dag hegy tövében elterülő Artyek úttörőtáborban. Ide, a nemzetközi gyermekköztársaságba., hozták. a barátságvonatok Moszkvából a vendégeket. Itt bontották ki kék színű zászlójukat, amely vetekedett a krími égbolt kékjével, itt gyújtották meg a nemzetközi gyermekfesztivál lángját.

... Zsanna Szamosína br- janszki úttörőt megkérdezték:

— Talán nem is olyan nagy a föld, ha az Artyek folyócska partján elfér az egész világ?

Zsanna így felelt:

— Ez a folyócska a Fekete-tengerbe ömlik. A Fekete-tenger pedig része a

világóceánnak, melyben az Amazonas és a Duna, a Nílus és a Mississippi, a Jenyiszej és a Gangesz torkollik. És ha partjaik mentén ott él a világ szinte valamennyi népe, miért ne élhetnének az Artyek partjainál is? Nem a Föld kicsi, hanem a mi folyónk nagy és vendégszerető.

Az Artyek-tábor szívélyesen fogadta bolygónk ifjú nemzedékét. Nyolc napig lobogott a fesztivál lángja, és minden egyes nap sok fontos újdonsággal szolgált a gyerekeknek.

Dr. Benjámin Spock a gyerekek között