Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-11-22 / 47. szám

M 9

H

ogy hogyan történt a félreértés, jna már nem tudom egészen pontosan, de talán azért követtem el a hibát, mert Kmetyó Mihály bácsival jóval a riport megírása előtt, egy járási szántóver senyen beszélgettem, és ezúttal bocsánatot kérek a levélírótól és olvasóinktól is. Viszont, ha már elmulasztottam meglátogatni akkor az egykori cselédlakásokat hadd tegyek ennek a kötelezettségemnek eleget utólag, s hadd számoljak be tapasztalataimról, s mindarról, amiről a levélíró szólt. A levélíró ugyanis nemcsak a hiányzó ÍOrdőszobákrói, de a pocikfész- kes, penészes lakásról is beszámol és ugyanakkor szól binonyos kétértelmű dolgokról Is. Mit mondjak? „ ... még előfordul, hogy nekem igen, neked nem ..veti oda csak úgy félvállról. Vajon az az idős nyugdíjas, Kmetyó Mihály bácsi, akt még ma is kaszával, kapával forgolódik Bajcs árkai, parkjai és rózsás ágyasai körül, nem érdemli meg nemcsak azt a kis előszobát, de a fürdőszobát is?

Talán ott kezdeném, hogy amikor az első Most szeretnék fiatal lenni című baj- csl riportom anyagát gyűjtöttem, feltűnt egyes emberek célozgatása, fura piszkálkó- dása. Tudniillik, mint ahogy megírtam, Kmetyó Mihály bácsi fial közül kettő vezető és komoly szerepet töltenek be a község és az állami gazdaság életében. Az egyik ugyanis a nemzeti bizottság elnöke, a másik pedig a gazdaság káderosztályának vezetője és a gazdaság pártszervezetének az elnöke. Már a riport anyagának gyűjtésekor láttam, hogy a célozgatások alaptalanok és Mihály bácsi valóban büszke lehet a fiaira, arra, hogy azok között a nehéz körülmények között is olyanokká tudta őket nevelni, akik nemcsak saját magukat, de a gazdaság és a község dolgozóit is szolgálni tudják.

Ennyit hát a „nekem szabad, neked nem“ megjegyzéshez, s most menjünk s nézzünk körül a pocik- és penészfészekben, a „gettóban“ — ahogy a bajcsiak hívják a régi zárt udvarba tömörülő egykori cse- lédlakásokatl

Z Z X

A zárt udvar közepén, a százötvenkettes házszám előtt egy fiatalasszony, Tóth Irén nagy fazék paradicsomot főz.

— Jó napoti Hogyan élnek Itt? ...

— Láthatjal Dolgozunk. Cn a kertészetbe Járok, csak most beteg a gyerekem, aztán ha már Itthon vagyok, hát gondoltam, befőzöm ezt a kis paradicsomot, jól jön majd télen...

Eszreveszem a kádban levő pálinkás üvegeket. Mind a drága Kord-vodka üvegei. Látom azért elég jól élnek, hiszen akinek Ilyen jő pálinkára telik...

— Ezt mind maguk itták meg?...

— A, nem, dehogy — mondja —, kölcsön kértem. Közben míg így társalgunk, kibújik a konyhaajtón kisfia. Pizsamában van, sír, nyafog. Végül nem tud mit kezdeni, kihozza a kamra elé és leülteti a kamrából előkerülő székre. Én közben a lakásuk felé fordulok. Feltűnő, hogy míg az övéké és a Molnárék (a levélíró) másik szomszédjának, a Péenákéknak a része fehérre van meszelve, addig Molnárékéról hull a vakolat nagy foltokban.

— Látom, meszeltek.

— Igen, hogyne, ezt újra és újra rendbe kell hozni, mert különben itt lakni sem lehetne. Az idén is meszeltünk, kívül-belül, de különben megnézheti, alighogy kimeszeltünk, máris mállik a vakolat, csupa penész... —

A szüleikkel laknak, fürdőszobájuk nincs, s ezt nem panaszképpen mondja. Viszont Molnárék jobb oldali szomszédjának, PSenákéknak van fürdőszobájuk. Korábban ők is a szüleikkel laktak, s azok szobáját alakították át fürdőszobává. A költséget az állami gazdaság állta, az átalakítást viszont jobbára maguk végezték. A gazdaság azért egyezett bele az átalakításba, mert úgy vélte, hogy PSenákéknak szükségük van rá — s meg is érdemlik ezt.

Miután mindezt megtudtam, még felteszek egy kérdést.

— És meddig maradnak még ebben a lakásban?

— Majd később építünk — kapom a választ.

XXX

TRNKA KATALIN és Kosztolányi Mária idős, nyugdíjas özvegyasszonyok laknak még itt az egykori cselédlakásokban. Épp a temetőbe indulnak, amikor megállítom őket. Hogyan élnek itt? — kérdem Trnka Katalint.

— Tudja, nyolc gyereket neveltem fel itt, ebben a lakásban, s akkor nem volt fürdőszoba még a községházán sem. De még villany- és vízvezeték sem. Csak lavór és mégis tiszták voltak. És még dol- gozr:i, kapálni is eljártam mellőlük. Szaladtunk a földekre, aztán meg haza — míg ezt mondja, megkeresi a konyhaszekrény műanyagtakarója alá rejtett nyugtákat, s megmutatja, hogy két szoba, konyháért huszonhárom koronát fizet. A falak persze nyirkosak, mállik róluk a tapasztás. 0 úgy védekezik ellene, hogy papírral borítja a fal alját.

KOSZTOLYANYI maria, amíg a férje élt, a gazdaság jó lakásában lakott, de hogy élettársát elvesztette, maga kérte hogy Idejöhessen az egykori cselédlakásba. — Miért? — kérdem tőle.

— Nézze, az a nyugdíj nem olyan nagy

Bajosról (BajC) írott riportomban egy sajnálatos hibát követtem el. Félreértettem vagy tjosszul jegyeztem fel Kmetyó Mihály bácsi, egykori bajcsi cseléd szavait és azt írtam, hogy a régi cselédlakásban, ahol ma is lakik, van fürdőszoba, és egyáltalán szavai nyomán túlságosan is szép nek, ideálisnak festettem lakását. Ez feltűnt Molnár Istvánnénak, s az alábbi nem éppen hízelgő és kíméletes levelet írta a szerkesztőségnek.

«NEKEM SZABAD, NEKED NEM?"

TISZTELT SZERKESZTŐSÉGI

Szeretnék valamit hozzáfűzni az Oj Ifjúság hetedik kongresszusi, a Most szeretnék fiatal lenni című Bajcsról szóló riportjához. Nem tudom ugyanis, hogy must ki hazudik. Önök vagy Kmetyó Mihály bácsi?

Rátérek a lényegre. Én ugyanott lakom azon a házsoron, már nyolc éve, ifjú házasok voltunk, amikor ideköltöztünk, de arról nincs tudomásom, hogy Kmetyó Mihály bácsinak fürdőszobája lenne. Amikor ideköltöztünk, örültünk, hogy valamilyen lakást kaptunk és külön megyünk lakni, mert ha valamink lesz, akkor jobban meg fogjuk becsülni, mert a mi erőnkből van. Konyha, egy szoba, kamra, ez volt az egész. Már amikor megkaptak ezt a lakást, akkor kijelentették, hogy ne követe- lőddzUnfc, átalakitásról, javításról szó sem lehet, mert ezek itt a legöregebb lakások és nincs értelme, hogy valamit is alakítsanak rajta. Azóta már nyolc éve lakjuk (pocikfészek* és mindent esz a penész) (a záró jelt és az aláhúzást maga a levélíró eszközölte), még a kasznyiban is eszi a ruhákat a penész. Fürdő szoba nélkül és csak a belsejét kellene megnézni, közelebbről, nem pedig úgy

ahogy ezt tette az az illető riporter úr A Kmetyóéknak sincsen fürdőszabájuk, ez is csak hazugság. Előszoba, vagyis v-r'uda az van, de akkor már miért nem csináltak ott sorban mindenkinek? Fürdőszobája csak tényleg egyeseknek van (mert olyanoknak, mint mink, nincs rő szüksá'^ünk, hiszen megfUrdUnk lavórban is).

Ugyan van nekünk a majorban egy szép ő'-i01etfink, úgy hívják, hogy a Dolgozók Otthona, oda járunk hetente egyszer fürödni.

De ott is úgy van, hogy egyszer nincs meleg viz, máskor meg rossz a kazán,

vagy éppen javítanak rajta valamit, de mindig el van romolva ott valami, vagy

egyszerűen be van zárva az ajtó és nem lehet fürödni. Akkor kérdem én maguktól, hogy hová menjünk fürödni? Sajnos, ölég sokan vagyunk még ilyenek, akik nem tudnak hol megfürödni. Másról nem is szólok már. Ogy nyáron, mint télen, kint mosok az udvaron. És volna itt még nagyon sok probléma. Például; a másik udvarról idefolyik a szennyvíz a mi udvarunkba. Ugyanis a mi udvarunk zárt udvar, csak egy kis folyosón keresztül lehet közlekedni, „ez, ugye, hagyjánl“ A dolgokat közelebbről is meg kellene nézni, nem pedig, mint ahogy ezt tette a riporter úr. Volna még sok ilyen hasonló probléma, de a legfontosabbat, amit akartam, megírtam maguknak. Ebből mór ki lehet azt következtetni, hogy még mindig van az, hogy nekem igen, neked nem. Remélem, megértik ebből a levélből a lénveset

Tisztelettel egy Oj IFJOsAG olvasója, molnár ISTVANNÉ, h. sz. 151, Bajcs, Komáromi járás. Várom válaszukat.

— mondja — és itt csak tizenöt koronát kell fizetnem... Aztán itt több idős asz- szony van, ismerjük egymást, elbeszélgetünk, jobban telik a nap ..

molnár ISTVANNÉ (a levélíró) valamikor tizenegy körül elhajtott kerékpárjával szüleihez Bagotára, így nem beszélhetek vele. Ezért átmentem a központi javítóműhelybe férje. Molnár István után, hogy mutassa meg lakásukat, s jöjjön át egy kis beszélgetésre. Anélkül, hogy vlsz- szaszólt volna munkatársainak, fogta a lakáskulcsokat, s mentünk, hogy saját szememmel Is meggyőződjék arról, amit írtak. Útközben beszélgetünk.

— Levelet kaptunk a feleségétől — mondom.

— Igen, tudok róla, megbeszéltük, hogy mit írjon. Minden úgy igaz, ahogy megírta. Tudja, hiába kér Itt az ember jobb lakást, azt mondják nincs, s nem adnak még akkor sem, ha üresen áll. Igen, ha elmentem volna gulyásnak, akkor adtak volna, akkor odaadták volna bármelyik lakást. De ha én nem akarok gulyás lenni? Autóbuszsofőr vagyok, miért menjek az istállóba?

A lakás külseje, mint már fentebb említettem, eléggé visszataszító. Az esőié is becsoroghat, mert néhány cserép leszaladt, lyuk tátong a helyükön.

— Azokat miért nem teszt fel? — kérdezem.

— Ha lehetne! Korhadt itt már minden, nem tart a szög sem, nincs hova erősítsem ...

Közben kinyitja a lakást. Szoba, konyha. Az ajtó mellett kis mosdó.

— Ezt Is én szereltem fel, és ilyen cementes vakolatot tettünk köréje, de látja már ez Is lemálllk.

A lakás rendezett, tiszta. A falakon gubák, kézimunkák. Kinyitja a szekrényeket, valóban, minden csupa penész, még két- három év, s kosárban viszik ki az új bútoraikat. De hogyan maradhatnak nyolc évig ilyen helyen fiatal és életerős emberek? kérdem magamban. Szeretném kideríteni a titkot és ezért több dolgot is kérdezek:

— Mennyit fizetnek a lakásért?

— Nem sokatl — válaszol.

— A villany?

— Azt mi fizetjük.

—- S a víz?

— Azért nem fizetünk, azért itt senki

sem fizet. *■

— Építkezésre nem gondoltak?

— De gondoltunk, van is telkünk Bago- tán, de nem lehet semmivel nekikezdeni...

— És azzal nem próbálkoztak, hogy valahogy szigeteljék a falakat?

— Nem, ezt nem lehet szigetelni — mondja.

Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy ezer más ember, ha már úgy hozta volna a sorsa, hogy itt, ebben a „gettónak“ nevezett helyen lakjon, első teendőjének tekintené az aláfalazást. Akkor a vakolat se mállana le és a bútoraik se mennének tönkre ...

De hagyjuk ezt most, és menjünk a nemzeti bizottságra, majd az állami gazdaság igazgatóságára. Útközben még beszélgetünk.

— Tudja züllik ez a gazdaság — mondja bizalmasan — egyre jobban elnéptelenedik. Valamikor ezer embert is hordtunk a gazdaságokba. Tömve voltak az autóbu szók és kétszer-háromszor is fordultunk. És most? Néhányan lézengenek csak a járműben...

Amikor első riportom anyagát gyűjtöttem és írtam, valahogy természetes volt, hogy nem foglalkoztam ezekkel a lakásokkal. És ehhez egyszerű okok játszót tak közre. Amikor megismerkedtem KOSZ- TANKÚ ANTAL elvtárssal, az állami gaz daság Igazgatójával, még alighogy kezet fogtunk, máris ezt mondta:

— 530 lakás közül a kilencven százaléka negyedik osztályba tartozik. A higiénikus még nem tiltja be, nem vonja meg a lakhatósági engedélyt, de renoválni már nem lehet.

A nemzeti bizottság elnöke, KMETYŰ elvtárs pedig ezeket a szavakat diktálta, amikor bekopogtam hozzá az irodába:

— A magánépítkezés Bajoson jól halad.

Jelenleg is készítjük elő az ü] háztelkeket a bajcsi polgárok részére, hogy további magánházakat építhessenek ..

Így aztán nem tartottam fontosnak, hogy foglalkozzak ezzel a kérdéssel. Hiszen ahol ennyire tudatosak, ahol ilyen pontosan számon tartják a helyzetet, ott, nincsenek messze attól, hogy megoldják a problémákat — persze, ha a megfelelő anyagi eszközök is biztosítottak.

Dehát mint látható, a probléma mégis csak probléma maradt. Vajon mit monda nak a nemzeti bizottságon?

A nemzeti bizottságon csak MAYER ROZALIA, a bizottság adminisztrátora tartóz kodik. Mondom, mi járatban vagyok.

— Igen — mondja Mayer Rozália. — Régen itt lakott Molnárné édesanyja, azok most Bagotán laknak. A bátyja is Bagotán lakik, ott épített házat, de hogy nekik mi a bajuk, nem tudom. Miért nem épített házat, miért nem kérnek építkezési engedélyt? Nyolc éve házasok, gyerekük nincs, az asszony dolgozni sem tár.

Az az érzésem. Molnárék sem tesznek sokat életük javításáért. Pedig talán tőlük is függ, hogy milyen körülmények között élnek. Panaszkodnak csak a lakásra, a közfürdőre. De kérdem én, hol van még ebben az országban egy olyan hely, ahol ingyenes közfürdő működik? Arról persze már nem írt Molnárné, hogy a vizel is in gyen kapják a gazdaságtól. Ha legalább nem pocsékolnák! De nekifognak reggel mosni és egész nap csorog a víz. Aztán jönnek az emberek, hogy a ,,gettón',' keresztül már megint nem lehet átmenni a postára, már megint csupa latyak minden. Hát perszehogy nem (6 lakások azok Ho gyan is tennének jók, hiszen ott Is, ahol ők laknak, a cselédek istálló: voltak De fiatatok, hogyan bírják ki ott és már nsotc éve, miért nem törekedtek arra, hogy va lami szebbre, jobbra tegyenek szeri saját erejükből. Nézze, bárki megnézlieti az új bajcsi háznkatl

GYURAN JÄNOS szakszervezeti elnök:

— Való Igaz. hogy rosszak ezek' a lakások, ezt mi Is tudjuk, s ha móriunkban állna, sokat közülük egvenlóvé tennenk-a földdel, s a helyükbe ,gab >nát vetnénk. De mit tegyünk, ha nem rendelkezünk annyi pénzzel, hogy újakat építsünk helvettük Mi örököltük ezeket az állapolokat az egy kori papi birtoktól. Építettünk már elé'- sok lakást, láthatja, aki Bajesra jön a? új emeletes hérházat. Kezdetben arró kellett meggyőzni az eml> 'rek'>t, hogy men Jenek oda lakni Most nincs töbli új, jé lakásunk, nincs, és honnan vegyünk?

Azt mondta Molnár István — m':sé!em Kmetyó Károlynak, n gazdasági párfszer vezet elnökének —, hogy ^tn.enál. nem fejlődik' ez a gáztfáság, égvré kcve.seW'. a munkaerő, elnéptelenednek a földek üresen járnak a autóbuszok.

— Nem nagyon tátja ö az összefüggése két, csak beszél. Tíz évvel ezejött kétezer munkásunk volt és negyven millió koro na értéket produkáúunk. Ma kilenrsz.'iz nyolcvankét munkásunk van és a pro-,ink ciónk pedig kilencven millió korona. És ez Is még csak részigazság, m,ert létszám stoppunk van, tehát nem is alkalmazha tunk több embert. Sőt, ma kílencszáz al kalmazottunk van, de egy-két éven belül már csak hatszáz lesz. Ahogy fejlesztiiik, gépesítjük a gazdaságot ügy csökken majd fokozatosan a munkaerő létszám is. S lehet, hogy egyszer majd Molnár Istvánra, mint autóbuszsoförre sem tesz szükség, mert nem lesznek bejáró munkásaink És hát, hogy a csoportvezető azt mondta, hogy menjen gulyásnak, hát ez is termé szeles, hiszen sofőröket most is kapunk, de gulyást nemigen. És azoknak aztán szí vesebben adjuk a jobb lakást Is. Természetesen, hiszen nekik inkább szükségük van rá. Meg különben Is. A családosokat előnyben részesítjük...

Tisztelt Molnár Istvánná, Tisztelt Molnár István!

Még egyszer bo.rsánatot kérek, amiért félreértettem, megszépít ettem Kmet ió Mi hály bácsi szavalt és fürdőszi'bái vará zsoltam a lakásukba. Viszont, ha már meg írták a levelüket, kötelességemnek érez tem utána járni a dolgoknak, s íraé, mini láthatják, ez az utánajárás magukra sem a leghízelgöbb. Persze, tudom, azért, hog nincs családjuk, nem lehetnek. Viszont hogy tétlenül várnak, s nem gondolnak ^ jövőre, ez már kevésbé megbocsfiHiató ■Annál is inkább, hogy rossz helyen lak nak, pedig háztelkük van. /

Úgy érzem, még valamit el kel! monda nőm; Gyakran tapasztalom, hogy az em berek nem becsülik kellően azt, amijük van. Mint maguk is azt a bizonyos Dolgo zök Otthonát. Kicsit túl hivalkodó a íei irata, de szükség voll rá, amikor épüi: és szükség van rá most is

Aztán még valami. Ha én arra kénvsze rülnék, hogy csak egy évig Is abban a la kasban lakjak, akár éjszakáp'Kónt is r. jlvoz nék rajta, még a falakai is álraknarn, r-sak azért, hogy rendes lakásom legyen. Külön ben, ha maguk ezt megtették volna, lehet mások is követték volna a példájukat, s akkor már senki sem panaszkodna a pe nészre, nyirokra.

Persze, ezt hadd mondjam az ifjúsági szervezet címére is. Amikor ott iárt'im három embert is faggattam .uffelöl, hogv mit is csinálnak. Hát nem valami sokat mondtak. Pedig, íme, egy hasznos és szűk séges feladat, amiért biztosan nag-von tiá lásak lennének a „gettó“ lakói.

Tisztelettel; NEME' 'SiTVAy