Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-15 / 46. szám
Pl 9 AZ OLDALT KULCSÁR FERENC SZERKESZTI GULYÁS lANOS: Eléd megyek, apám Apuci, jussunk! Olyan gyorsan fussunk, hogy nagy-nagy szelet csináljunk. Akkor majd nem lesz melegünk, api. A szél lehűt bennünket. Apuci, nézd a holdat, jön utá- nunkt Fussunki fó? Jééé... a hold is fut velünk. Álljunk megi A hold ts megállt. A hold utánoz bennünket. Api, a költők is emberek? Mégcsak azok az emberek! Hl szén akkor Károly bácsi miért nem költő? Es ómama sem Pedig őket úgy szeretem! Apt, te is voltál költő? Bn ts leszek költő? Jaj, de jó lesz! Api, én már költő szeretnék lenni! S azt költeném, azt kOlteném ... hogy az Indián gyerekeknek is van rollerük, meg hogy nekem is van lovam. Apuci, api, api! Miért mondod, hogy az anyádat szeressed, fiacskám?! Én mindenkit akarok szeretni! Futottunk. Olyan gyorsan, hogy eltávolodtunk egymástól, majd szemközt találtuk egymást. Kitagadtál; letagadtalak. Megtagadtál, visszatagadtalak. Tagadjuk meg önmagunkat ts? Nevetségest Ints, vagy kiálts — jelezz vagy üzenj! Nekem! Eléd megyek, apám. Nem tűzön- vizen át. Nem ts úttalan utakon. Csak a Szőlőhegyet, igen. a Szőlőhegyet és a Pincesort, igenis, a Pincesort fektetem a szívemre. A kedvükben járok, ha eléd megyek, apám. Ojra gyerek leszek. Ojra apám leszel. SZÁRAZ PAL FAGYOSSZENTEK Estefelé hideg fényben utaztam. A nap lebukott a hegy fölött, a vörös-arany fényben, a létöhatár peremén kopasz, csapzott rajzú fák látszottak, mint a )ápán nyomatokon. Az éles, hideg világosságban oly tárgyilagos volt a világ, mint egy hűtőszekrény. Minden a helyén volt. A fagyos- szentek pontosan, órára érkeztek, mint a lelkiismeretes hivatalnokok, s lehűtötték a tavaszi világ lázas gőzeit, megdermesztet- ték a tavasz boldog önkívületét. A természet mintha megijedt volna önnön pátoszától, köhintett egyet és hidegen nézett maga elé. Nem lehet folytonosan énekelni és gyújtogatni! — mondták szigorúan a fagyosszentek — ölts kabátot, didereg], száll) magadba. Éppen azért, mert május van. BARAK LASZLO: VERSTŐL VERSIG Tompa morajlását a mélynek, komolyra forduló meséket, a napok közt feszülő eget áhitják összeforrt kezek. Menjetek, menjetek békével, végétért már az orgia. Fagyott szárnnyal vitorlázok verstől versig — haza! GULYAS JANOS Apa és anya nem sejtették, miért hánykolódott annyit a gyerek éjszaka. S mivel nem fájt sem a hasa, sem a feje, nem fedeztek fel rajta fertőző betegség felett, pöttyöket, láz rózsát vagy valami ehhez hasonlót, a lefekvés előtti tor- koskoskodást vádolták. A kislány az ágy szélén ült, hosszú, fodros, apróvirágos hálóingében és megszokásból kalimpált a lábával. Azután eszébe jutott, hogy a nagymama ezt nem szereti — mién kell állandóan az ördögnek harangoznod?! — inkább visz- szafeküdt a mackó, a nyúl, a róka és egyéb plüssállatkái közé. Gondolkodott. Próbálta visszaidézni az álmot, a naposholdas paripát. Apa este a Katonákísérőt csinálta. A színpadképet tér vezte, ide a szóló, balra a ver bunk, hátra a slratók, oda a lovak, s közben a dallamot dúdolta. Meglepődve kapta fel a fejét a kislány kérdésére. Hogy mit 'stnálnak a lovak tánc közben!' Természetesen állnak ''sak nem képzeled hogy egy 'ó táncolni kezdjen, micsoda ötletek, kislányom, LAMP ZSUZSA MAI MESE az a mesebeli ló, hogy is hív ják, az a naposholdas paripa sem táncolt, pedig annak hat lába is volt, vagy kilenc? Na, nézz csak utána! Apu még azt sem tudja, hogy hány lába van a táltosnak. S hogy táncol-e? Nem nézett utána. Inkább lefeküdt. Csodálatos dolgokat álmodott. A színház előtti szökő- kútnál óriási tömeg gyűlt össze. A fény, a napsugár fokozatosan gyengült, a végén már mintha reflektorok világították volna a teret, és ekkor egy jól ismert dallamra — tálán a Katonakísérő volt — megmozdult a nép. Különös tánc volt ez, valami kollektív fölszabadulás, mely hol jobbra, hol balra, hol előre, hol hátra sodorta a tömeget, mint amikor a villamos ráz egyik oldalról a másikra — csak sokkal lassübbb és kidolgozol tabb. Hirtelen feltűnt egy lo vas. Minden porcikájávál tán colt, és a ló is, igen a 16 Is Vallomás A jót kerestem, de ha láttam a rosszat, szemem nem hunytam be. Nem átkozódtam — verset írtam. Egyszerű jelzőkkel. Égetőt. ringott-lejtett (dalta, gyönyörű volt, fel kellett kiáltani a gyönyörűségtől, de ekkor ott termett a Duna és a táncoló paripa gazdástul beleesett. Már csak a hold világított. A homályból elővillant a paripa szálló, fehér sörénye és szép vonalú, izmos lába, mellyel csillagokat rúgott a víz fölé. Amikor felébredt, tudta, hogy ez csakis a naposholdas paripa lehetett. Csák az tud ügy táncolni, csak az tud csillagokat szórni, de miért kellett neki elmerülni? Hiszen a mesében mindig győzi A kislány felkelt, felvette a farmerszoknyát, felhúzta az omegaórát, amit apu hozott neki Svájcból és arra gondolt, hogy tulajdonképpen senkitől sem kérdezheti meg, létezik-e az álombéli táltos. Apu kineveti. Anyu megkérdezi, kész-e a leckéje. Nagymama megszidja. Elkényeztetett gyerek. Pedig kell, hogy éljen. Hiszen írnak róla, mesélnek róla, álmodnak vele. Papírt vett elő és rajzolni kezdett. Tudta, hogy amit most rajzol, az a naposholdas paripa. A műhely porát reggelen te felverték az embe rek. Majd kitárták a hatal más vasajtókat, hogy ki hajtson rajtuk a két teher autó, amelyek minden reg gél füstbe borították a mű helyt. Áron a szellőztető bekapcsolása után érkezett meg. Köszöntését nem lehe tett hallani, annál jobban cipője sarkának csattogó sát. Ezt 6 is tudta, ezért bólintott a bentlévők felé. Azok meg vissza. A szekrényhez csattogott. Letette táskáját a szekrények melletti munkaasztalra. Kinyitotta lábon álló vaskoporsóját. amelyből kirázta munkaruháit az ott lévő padra. Kilépett cipőjéből, és ráállt a munkaruhafelsőre, hogy elválassza csupasz talpát a műhely poros-olajos betonjától. A levetett göncöket a kitárt ajtóra dobálta. Miután koszosba öltözött, a- kasztóra aggatta és betette táskájával együtt a szekrénybe. Bevágta az ajtót és rákattlntotta a lakatot. Megnézte arcát a műhely foltos tükrében, majd ment, hogy Jelentkezzen a főnöknél. Áron autószerelő Inas volt, de nem nagyon érdekelte a szakma. így volt vele már akkor Is, mikor a szerződést aláírta. Azt Is csak azért, mert a tanítói eléje tették. Igaz neki mindegy volt, mit Ír alá. öt csak egy érdekelte; az írás; azonban írónak nem lehet jelentkezni. Mindennapos volt a kisváros szerkesztőségében. Is merte az Írókat, újságírókat borozgatott velük, olvastat ta Írásait és tanulta tőlük a számára még Idegen kife jezéseket. A gondolat zavara, a beszélgetésekből megjegyzett pár mondat gondolkodóvá tette őt. Néha a munkában is gondolataiba mélyedt. „Most csavarokat húzkálunk és nem cikket Írunk“ — szóltak-rá Ilyenkor gúnyosan, és persze a röhögés sem maradt el. Nem véde kezelt az Ilyen és hasonló gúnyolódások ellen. Végignézett a társaságon és tel- sóhajtott. Ezek sem értenek megl Majd folytatta a mun káját, és hallgatta a körülötte mesélő vagy vitázó embereket. Még a beszédét Is furcsállták, mert a szavak minden egyes hangját kiejtette. Nem azt mondta, hogy mir, hanem miért. Igyekezett egyszerre csak egy nyelven beszélni. A jéerdé helyett földművesszövetke- zetet és obc.slánszki helyett személyi Igazolványt mondott. Áron belépett a kisebbik műhelybe. — Jó reggelt! SzevasztokI — próbált kiáltani az újságot olvasókra. — Hellói — szólt valaki a majd ttzfőnyl társaságból. — Hellói — köszönt Is mételten Áron. és ment, hogy megnézze az újságot. — Itt van a neved: Rád ványl Áron! — fedezte fel a nevét valaki. — Hol? Mutasdl — lépett oda Áron. és kölcsönkérte az újságot Elolvasta a riportját. Büszke volt rá. — Honnan a fenéből tudsz ennyi marhaságot összeszedni, ennyi szarsá goL Ilyet m.ég ón Is össze tudnék flrkantanl — jegyezte meg valaki. — Ez nem marhasági — kiáltott fel Áron dühében. Meg aztán, ha Ilyet te is tudsz írni, akkor miért nem Írsz? — Én, ha megenne az unalom, akkor sem pocsé kolnám az Időmet Ilyenek re, ilyen szarokra. Áron nagyon ideges lett de mielőtt kimondta volna a vita folytatását jelentő szót, félrevonult. A szívét fájdította, mint a fejsze a fába, úgy vágott bele a fáj dalom. Lassan elvonszolta magát abba a műhelybe, ahol át öltözött, hogy bevegyen Idegcslllapítójából. Tizen hétévesen Idegcslllapftók kai élt. Szülei az írást hibáztatták. Lehet, hogy Áron Igazat adott nekik, de az írásról semmiképp nem mondott volna le. Az írás jelentette számára az élte tő erőt, élete értelmét, a fogódzót, amely átsegítette az élet buktatóin. Nézeteiért a szidásokat otthonában kapta. Ezek je lentették számára a legtöbb rosszat. Semmiségek, kicsi nyes érvek sújtották na ponta. Lába remegett a ránehezedő súlytól, elég volt ráfújni, hogy kicsússzon alóla. És ráfújtak. Áron mindent lassan esi nált. Lassan öltözött, dől gozott, olvasott. Alamuszi nak tartották. Ha sürgették, összekeveredett, kapkodott, mindent elrontott, átkozták HODOSSY GYULA: elhomályosodott a város. Az embereket nem ismetre tel. Ösztönösen járt utcáról utcára. Ha arra gondolt, hogy elmegy ehhez vagy ahhoz, gátlásai támadtak: ez nem tud miattam tanulni, annak a szülei nem látnak szívesen, amannál voltam a múltkor. Vendéglőben kötött ki. Leült egy sarki asztalhoz, lefújta a hamut a térítőről és sört kért az oda tévelygő pincértől. Elnyúlt a széken, a mennyezetet bámulta és süttette arcát a vll- lanyégők fényében. Kedvet kapott, hogy kiröhögje önmagát: „Nem vagyok egyedül, Nem, mert írok, és író barátaim, társaÁRON ÉS AZ ÍRÁS LORINCZ ZSUZSANNA. Csallóközi legenda (linómetszet). balkezességéért. Ez volt mindenük, az átkozódás. Nagyon szerettek, meggon dolva, meggondolatlanul, át kozódnl. Vlsszavánszorgott a mű helybe, ahol a többiek még mindig az újságokat bőn gészték jobban mondva az újságok sportoldalát. Ez nyert, az kikapott, ez gólt rúgott, az megsérült — olvasták fennhangon. Majd kivették a műhelyben álló tehergépkocsi differenciál műjét, egy másikat besze reltek, aztán még valamin piszmogtak és letelt a mun kaidő. Áron. miután meg mosakodott és átöltözött elköszönt és kilépett az üzem kapuján. Pár lépés után megállt. Hogy miért teszi ezt minden egyes al kálómmal, azt maga sem tudta. Lehet, hogy épp ek kor kap erőt: visszamenni leszldnl gúnyolólt, vagy talán azon gondolkodik, miért is szidják Egy sóhajtásnyt Idő után elindult. Hazament; enni, tanulni, olvasni, Írni. Evés után mégis távozott. Viszonylag Idős szülei voltak Édesapja tizenhét évesen teheneket legeltetett. Édesanyja meg cseléd volt Nem értették Izgága fiúkat, aki minden be beleüti az orrát. Hara gudtak rá, amiért politikai kérdéseket vitatott. Büszkék voltak rá mert mutogat hatták írásait a szomszé dóknak. Ismerősöknek. Az úton gyorsan szedte a lábát, pedig nem várták sehol. Cipője szinte nem Is érte a járdát. Szeme előtt lm megértenek.“ — biztat ta magát. Ez a tudat éltet te. Ezzel a tudattal viselte el a pofonokat, a megaláz tatást, esti szívszorulásait. Az egyik író barátja oda ült az asztalhoz. Estebédel ni jött. — Szevasz! Megéheztél? — Meg. . jó, hogy Itt vagy. Kerestelek. Le kell. hogy szidjalak. — Szidj! — Beszélgettünk rólad a többiekkel és megállapítottuk, hogy te egy lusta disz nó vagy, Nem tanulsz, nem olvasol, nem írsz. Egy éve, hogy dolgozol a lapnats és nem tudsz megírni önálló an egy ócska riportot sem. Azt gondoltad, lehet majd lógni? Még lazítani sem mert kilöknek a sorból. Az író elhallgatott. Nyomasztó csend szállt közéjük Fizettek és távoztak. Az ú- ton valamiről beszéllek, Ä- ron még nevetett is. Nem tudta volna megmondani, miért nevet, miről beszél, A lépcsőbáz ajtajához érve elköszönt. Bement a lakásba, levágta magát a he veröra Lelkllsmeret-furdalá sa volt. Nem értette az e- gészet... a szidásokat. Pár perc múlva a szívéhez kapott. Szeme kidülledt Megpróbált felkönyökölni. Valamit mondani akart, de nem ment. Visszaesett a he verőre, amelynek ropogásé ban ts a szidásokat hallotta. Lassan elcsendesedett körülötte minden. A hango kát egyre tompábban hallót ta. Elaludt.
