Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-15 / 46. szám
10 osstú éjszakai menetelés után haj- Inaiban értünk a szegény mohamedán faluba. A piactéren sorakoztunk fel. — Bajtársak — szólt a parancsnok az egységet több házhoz osztottam szét. Egyetek és pthenjeteki Viselkedjetek a lakossággal partizánokhoz méltóan. A nőkre rá se nézzetekl Tudjátok, hogy a vallásuk tiltja az ilyesmit. Egy elég nagy házba kerültem, a falu közepén. Hatalmas szobát adtak nekünk, tele lócákkal és faliszekrényekkel. Letelepedtünk. A háziak — öt férfi —, bejöttek beszélgetnt a szobába. Nőket nem is láttunk. Később észrevettük, hogy a szomszédos kts szobában zsúfolódtak össze. Csak egy sürgOtt körülöt tünk, feredzsével az arcán. Mozgásán láttuk, hogy már öregecske. Ettünk, majd kimentünk a faluba sétálni. Miután elmentünk, a háziak is munkához láttak, férfiak és nők egyaránt. Nem volt nagy a falu, gyorsan végigmentem rajta, s nem tudvC^, mihez fogjak, visszamentem a szállásomra. A szobában senkit sem találtam. Fel-alá tártam, unatkoztam, s már éppen újra a faluba készültem, amikor fiatal leány nyitott be a szobába. Szép arcát nem takarta feredzse. Elcsodálkoztam — hogyan engedhetik meg a mohamedánok, hogy egy ilyen szép lány nappal fátyol nélkül járjon? A leány összerezzent és megállt mozdulatlanul a küszöbön. Megszólítottam: — Jó napot! A leány bólintott, s könnyedén megringatta szőke hajfonatalt. — Hogy hívnak? — Ayse. — Hány éves vagy? — Tizenhat. — Miért nem viselsz feredzsét? — Majd csak akkor, ha tizenhét éves leszek. Ügy látszik, gondoltam magamban, még nem tartják nőnek. Elhallgattunk, nem volt miről beszélnünk. Őrültem, hogy Ayse még kislány Beletúrtam a hátizsákomba, elővettem a ki tudja mióta őrzött aprósüteményt, és új ismerősöm kezébe nyomtam Ijedten félrehú Zódott: — Nem, nem szabad, ramadán van! Tudtam arról, hogy ezen az ünnepen e mohamedánok böjtölnek, de mégis biztattam: — Nem baj, vedd csak el, majd együtt megesszük, senki sem tudja meg! A kislány félénken körülnézett, majd nekibátorodva ropogtatni kezdte a süteményt. Látszott rajta, hogy éhes. Olyan ártatlanul cinkos tekintettel mosolygott rám a szeme, hogy az jutott eszembe: „Igen, Ayse még valóban gyermek." Megettük a süteményt. Utána kinyitotta az egyik faliszekrényt, és hosszan motozott benne. Egy marék aszaltkörtéi kotort elő. Jóízűen rágcsálta, majdnem elfelejtette, hogy mélgktnáljon vele. Egyszer csak odakint valaki felkiáltott: — Ayse! Ayse! Oj ismerősöm összerezzeni; egy pillantást vetett rám, elpirult, és kiperdült a szobából. Elkaptam a tekintetét — vll- lantása nőiesen zavart volt. Megálltam a szoba közepén, és azt mondtam magam ban: „Igen, Ayse már nő!" Nem volt semmi dolgom, hát megint bementem a faluba. Lágy őszi napfény fogadott. Néhány partizán sütkérezett a napon, mások csoportokba verődtek, beszélgettek, cigarettáztak. Nem volt kedvem hozzájuk csatlakozni. Vaktában ne kivágtam a falunak. Hová menjek? Másodszor is végigmentem a kis falun, és megintcsak a piactérre jutottam. Megpillantottam Ayset, két korsó vízzel éppen hazafelé tartott. Lerakta a korsókat OOBRI ZSOTEV: AYSE a földre, és bólintott. Odamentem hozzá. Elővett a kebeléből egy kockacukrot, ás átnyújtotta. Zavarba jöttem. Ha valamelyik bajtársam meglátja, mit kaptam a kislánytól, kinevetnek. De nem bánthattam meg. Elvettem a kockacukrot és gyorsan tovább álltam. ..Mégiscsak gye ’■ek“ — gondoltam. Néhány perc múlva viszontláttam, az udvaron járkált. Észrevettem, hogy szeme titkon engem keres. Ez a fürkésző tekintet már nőies. Félelem, szégyenkezés és elfojtott vágy bujkált benne. Ki tudja, miért, haragudtam magamra. E- gész nap a faluvégt dombokon kószál tam. Este a parancsnok összehívott bennünket és közölte, hogy itt éjszakázunk. Kijárási tilalmat rendelt el. A falubeliek reggelig nem mehetnek ki az utcára. Éj- félutánra engem osztottak be őrnek. Addig aludtam, aztán tizenkét órakor elfoglaltam őrhelyemet. Az eget felhőfoszlányok borították. A telihold hol eltűnt, hol előbukkant. Fárasztott a homály és a fény játéka. Hirtelen úgy rémlett, nem vagyok egyedül. Körülnéztem, és egy emberi alakot vettem észre. Ráfogtam a gépptszto- lyom. és csöndesen figyelmeztettem: — Állj! Ki vagy? Nem állt meg, egyenesen felém tarlóit. Másodszor is figyelmeztettem: — Állj, vagy lövök! Megtorpant, aztán felém Jutott. E pil tanaiban a hold előbukkant a felhők mögül, s egyszerre világos lett. Tíz lé pésnyire az ismerős kislányt pillantottam meg: — Ayse. hová mégy? — Hozzád, nem tudok aludni. Miért kérdezed? — Azonnal menj vissza! Tilos a kijárás! Vagy elmégy, vagy lelőlek! — Ugyan miért lőnél le, hiszen jóba vagyunk? — Kényelmetlenül éreztem magam. Miért is fogtam ro a géppisztolyt? A kislány hozzámlépett, kezet nyújtott, mint olyasvalaki, akinek nincs oka zavarba jönni, s azt mondta: — Mindenki alszik, de én még le sem hunytam a szemem. Kinéztem az ablakon, megismertelek, és ideiOttem, hogy beszélgessünk. Még be sem fejezte a szavait, már le is ült. Zavartan topogtam — jobb, ha leülök én is. Beszédbe elegyedtünk. Többek között azt is megkérdezte, meget- tem-e a kockacukrot, és még egy darabot nyomott a markomba. Bekaptam a cukrot, láttam, hogy Ayse szeme ragyog az örömtől, és megint az futott eszembe: „Akárhogy is vesszük, még gyerek!“ Mindenféle vidám történetet meséltem neki, s annyira belefeledkeztem, hogy önkéntelenül is átöleltem a vállát. Ayse kuncogott. Kértem, ne csapjon lármát. Elcsöndesedett s hogy megmutassa, milyen szófogadó, mellemre hajtotta a fejét. így maradt egy Ideig, s azután meg jegyezte: — Hallom a szíved dobogását. Nem válaszoltam. Fülét még jobban a mellemhez szorította: — Milyen meleg az inged, én meg fázom. Magamhoz szorítottam. Éreztem, hogy elernyed. Kisvártatva felemelte a fejét, és csodálkozva nézett rám. Ragyogott a szeme. Váratlanul kiszakította magát a karomból, és elfutott. Nem hívtam visz sza. Megértettem — egy gyermek jött hozzám, és egy fiatal nő futott el tőlem. Reggel távoznunk kelleti a faluból. Útnak Indultunk. A falubeliek elkísértek bennünket. Az ismerős kislány is köztük volt. Amikor megpillantott, ktslányosan felém futott De valamitől megtorpant. Megállt az utca közepén, lehajtotta fejét, és úgy Intett búcsút Úgy rémlett nekem, hogy tiszta kék szemében köny- nyek ragyoanak. Ayse már megint nő volt. Bánatosan édes érzés töltött el. Úgy látszik, mindkettőinket megszerettem. lubász Péter foröftása VALENTYINA DUB: AK£KMADAR Előfoidul, hogy az ember megy az utcán, s hirtelen valami fékteien, pajkoskodó hangulat kapja el. Hogy honnan ered? 0, csak egy feliratot fedeztem fel: a „Kékmadár“ c. filmet vetítik — s a plakátról egy tündérre. hasonlító lány mosolyog rád ... Tulajdonképpen ekkor értettem meg: szeretem az embereket. Fel kell derítenem — határoztam el —, ki az, aki boldog kBzOlOnk, és ki az, aki nem. És miért? Hisz minden egyes ember keresi az életben a maga egyetlen, félénk kis boldogság-madarát... — Mihail SzergejevicsI — állítottam meg az ismerős professzort. — Mi a véleménye a kékmadárról? A professzor leereszkedően elmosolyodott: — Eh, miféle kékmadárl Én már két éve hasztalan keresek egy kék színű mosdókagylót! — Marja Ivanovna — tettem fel a kérdést filozófiknsan emeleti szomszédomnak, aki mindig az én loggiám fOliitt rázza ki szőnyegét, hogy a sajátját ne piszkítsa be —, látott már valaha is kékmadarat? A szomszédom egyébként azok közül az emberek közűi való, akik mindig mindent látnak és tudnak. — Láttam — válaszolt —, méghozzá nem is olyan régen. Éppen ma reggel. — Hol?! — A Rentyerszka utca és a volt Szénapiac sarkán. De azért ne vegye meg. — Miért — kérdeztem alig tfirtőztetve magam. — Semmi zsír nincs rajta: csak csont és bőr. Vegyen inkább kettő hatvanért pulykát. Az előfizetéses kiadványok boltjában dolgozó K. Veroos- kához egyszerűen, de ugyanakkor merészen fordultam kérdésemmel: — Vera! Mit adna ön egy valóságos kékmadárért? — Hogy miért mit adnék? — Szimbolikusan értettem, a boldogság madarára gondoltam ... Felnevetett, és szemével ka- céran hunyorított: — Semmit nem adnék érte. — Miért? — Nem kell nekem a pénz — mondta. — A szerencse tudniillik nem a pénzben rejlik. — Akkor miben? — A könjrvekben. Könyvre van szüksége most mindenkinek. Még azoknak is, akik nem szeretnek olvasni. A könyvek pótolnak nekem mindent, amit csak akarok; elvégzik az operációt, szereznek bundát s még akár jegyet is kerítenek a „bajoroklűl“ vívott labdarúgó-mérkőzésre ... A beszélgetés után rossz szájízzel távoztam. S ekkor váratlanul felfedeztem, egy velem szemben rohanóban, a barátomat, akit már ezer éve nem láttam. Pedig együtt tanulgattunk annak idején. — Szervusz, öregem! — kiáltotta csak úgy menet közben. — Hogy vagy? — S már tovább is akart szaladni. Válaszomat, minden bizonnyal, meg se hallotta volna. — Állj meg, hadd nézzelek meg! Észrevettem, hogy szemei fáradtak, s halántéka egyre jobban őszül. Csodálkozva megtorpant, de szinte mintha rögtön meg is fiatalodott volna. — Ez az őrült rohanás - kezdte, mintha egyben mentegetőzne is. — Miért is vagyunk ilyen elgyötörtek, ilyen agyonhajszoltak? — Hogy vagy? — Jól, jól. Dj házat kaptam — gyönyörűi A fiam bejutott az aspirantúrára ... — Meggyöngült a benned levő mozgatórugó — mondtam őszintén, a barát jogán. De pillants csak körül: már virágoznak a fák ... Körülnézett, s még jobban megfiatalodott. Arról beszélgettünk, hogy gyakran ostobaságokra, olykor még a munkában is üres szócséplésekre fecséreljük az időnket, s aztán a barátainkra semmi sem marad. — Te még mindig filozofálsz — mosolyodott el. — Igen ... Elhatároztam, hogy megfogom a kékmadarat, és közben téged kaptalak el... a kabátnjjadnál fogva ... —A „Kékmadarat“? — kérdezte szórakozottan. — Azt mondják, jó film. Én még nem láttam. No, hivj majd feli — s ezzel nekiiramodott. Hova hívjak? Hisz az új lakásban nincs is telefonja. — Telefonálj a villamossíneken! — kiáltott vissza távoztá- ban igen jókedvűen. ... Az utca sohasem hal ki. Most két tömött táskával megrakodva Tatjána Lvovna jött velem szemben. Húsos fülcimpáiban briliánsok csillogtak. — Mi van, sólymocskám? — Gyermekkoromtól ismert. Mosolygott a húsz aranykoronájával. — Kit vársz? — Igaz isi — visszatért megint az a huncutkodó hangulatom, — Tatjána Lvovna, maga mindent meg tud szerezni. Szerezzen nekem egy kékma- daratl — Milyen méretűt? — kérdezte csendben. — Akármilyent. — És miért ép ■ kéket? Mindkét táskáját letette a földre. — Nem inkább fehéret? Vannak gyönyörű hattyútollas fehérek. A bizományis Manva olyat hord . — Nem sapka kell nekem, Tatjána Lvovna, hanem madár. — És friss paradicsomot nem akarsz? — Csak a kékmadár hozhat boldogságot nekem — mondtam. Sajnálkozva nézett rám: — Majd megnézem a szom szed telepen. Valahogy elromlott a hangulatom. Ha most, ebben a pilla natban megláttam volna a kékmadarat, biztosan szürkének találtam volna. Az utcasarkon, az újságos mellett egy bájos rövidkabátns, nadrágos lány álldogált. Keskeny szalaggal átkötött haja lebegett a szélben. A lány újságot olvasott és mosolygott. „Most vele elegyedek beszédbe — gondoltam —, de biztos fagyos megvetéssel sújt majd. Persze úgy kell nekem, minek zaklatok ismeretlen lányokat.“ „Dehát az ember mindig is csak egy másik emberhez közeledhet“ — szólalt meg bennem tisztán egy belső hang. lőmagam pedig így reccsentem fel: — Mit talált ott olyan mókásat? Figyelmesen rám nézett. Folytattam: — Vagy talán az van odaírva, hogyan lehet megtalálni a kékmadarat? A lány nyugodtan válaszolt: — Erről sehol sem ireaU. Mindenki maga keresi, egyedül. — Magácska is? — kíván csiskodtam visszataszító bizalmaskodással. Kissé elpirult. — Én is. — No, és megtalálta? — kérdeztem gúnyosan, mint valami idióta. — Még nem találtam meg De nem szeretném felcserélni az Igazi kékmadarat egy hét köznanlr^ . eey «▼’‘rke VBr*b re... Ibolyäne Cs. Joiaii tuiduasa MOLNÁR lASZLO VERSEI: SZÜLETÉS ki látja érkezem ki hallja kérdezem ki érti hangom bennetek ébredek látomás képzelet sejtelem értelem ki látta érkezem LOrincz Zsuzsanna szénrajza EGY NYÄR A nyár. Eszmélések, kalandozások nyara. Lépéseink első visszhangjának nyara. Bőrünk alatt bizsergő vágyakozás. Hiányzó deszkák résein át megízleltük az ébredést s az ondor csendes ólálkodását; nem kerestünk keresett álmokat. Almaink nappali álmok. Találkozásunk utak találkozása. Várakozásunk kimondott indulat. Hittük, hogy miénk a nyár és megismertük a titkokat, a hold árnyékánál a suttogásokat; nem várva azt sem, hogy hívjanak. Hittük, hogy miénk, mint elkezdett mondataink. HOGY ELÉRJELEK el kellett mennem hogy elérjelek a kép a szád az arcod hogy megértselek a fény a táj a hangok mögöttem kongó harangok el kellett mennem IK..Í:A I
