Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-04 / 40. szám
8 ÉVADNYITÓ SIKERREL Alekszej Nyikolajevics Arbuzov Tánya című drámájával nyitotta mag a MATESZ komáromi társulata az idei színházi éve- dot. Ez annál jelentősebb esemény, mert az idei évad jubileumi, a huszonätödik. Huszonöt év egy színház életében elég bosszú időszak ahhoz, hogy egy idény I érméséből következtetéseket vonhassunk le a társulat megtett útjárél, fejlődéséről. Nos, milyen volt a „belépő“ a fontos évadba? V drámájának. Németh László a annak, akik a Tányát nem tartják Arbuzov legsikerültebb mü fordításáról Irt tanulmányában kritikusan vélekedik Irodalmi értékéről, és csak mint színpadi szövegkönyvet tartja létjogosultnak. Nagy András László, a budapesti Magyar Nemzeti Színház tagja, aki Komáromban vendégként rendezte a drámát eképpen nyilatkozott: „Lehet, hogy a Tánya irodalmi értéke nem magas, de a korszerű színház nem annyira az irodalmi értékét mint inkább a szinpadszerűségét keresi a színművekben. Ha a lányával sikerült egy jó színházi produkciót teremteni — és meggyőződésem, hogy ez így van — akkor ez egyértelműen bizonyltja a szövegkönyv jó minőségét.“ A szerkezetileg Csehov szerkesztési módszerére emlékeztető mű tulajdonképpen „egyszemélyes“ dráma. A mondanivaló {cselekményről nem nagyon lehet beszélni) a dráma címszereplője, az ö változása, metamorfózisa, a kicsit könnyelmű, majdnem sze- leburdl asszonykából az érett, az é- letben a helyét megtaláló nővé — a dráma tulajdonképpeni tartalma. A körülötte levő személyek csak a megfelelő helyzet megteremtését, az „ü- rügyet“ szolgálják. A címszerepet a rendező Kucman Etára bízta. Már szinte közhellyé vált a „határkő“ és „mérföldkő“, a- mellyel Kucman Eta egy-egy szerepét Illettük. Nos, ha most Jellemezni a- karom a szereplést, akkor a sport- zsargonból kell kölcsönkérni kifejezést — a „célegyenesbe ért“. A lányában az emberileg érett, művészileg kiforrott Kucman Etát ismerhettük meg. Hitelességgel, bájjal és lírai finomsággal árnyalt alakításának minden helyzetében összhangba tudta hozni a „dlkclókat“ és „akciót“, és tette ezt kellő mértéktartással és meggyőző erővel. Oroszlánrésze az e- lőadás sikerében vitathatatlan. A főszereplő négyes további három tagja. Bittó Eszter, Boráros Imre és Bugár Béla erénye, hogy Kucman Eta kiváló teljesítménye mellett nem „vesztek el“ a színpadon, hanem a maguk módján és a szerep adta lehetőségeken belül egyenrangú partnerként mutatkoztak be. Főleg Boráros Imre alakítása volt megnyerő és sokat ígérő. Bizonyítja azt, hogy a MATESZ komáromi társulatában o- lyan erőteljes szinészgárda van kifejlődőben, amely bizakodással tölthet el a színház jövőjét tekintve. Mák Ildikónak Duszja szerepe nem sok lehetőséget adott az egyéni megnyilvánulásra, és így teljesítményéről nehéz véleményt alkotni. Az első képben a tájszőlás használatát mintegy illusztrációiként Duszja későbbi emberi fejlődésére, elhibázottnak, olcsó rendezői fogásnak tartjuk. Kár volt ezzel az összhatást megbontani. Ismét bebizonyosodott a régi mondás, hogy nincs kis szerep, csak rosszul vagy jól eljátszott szerep. Fe- renczy Anna a rövidke, szűkszavú, inkább mozgásra, mint szövegre épített Nénike szerepében klasszis, már-már monumentális produkcióval ajándé-' kozta meg a nézőt. Alakítása egyik gyöngyszeme az előadásnak. Az epizódszerepek népes hadából főleg Fazekas Imre, Ropog József, Lőrincz Margit, Pőthe István és Turner Zsigmond nevét kell megemlíteni. Egyébként az epizodisták „kara“ megfelelő aláfestést adott a „szólisták“ játékának. A dráma szerkezetéből fakadó technikai problémát (sok képváltás) a rendező úgy próbálta áthidalni, hogy a képek közötti szünetekbe szongo- kat iktatott be. Ez az igyekezet sajnos nem sikerült. Alekszander Biok versei, melyeket Dobi Géza zenésltett meg Benes Ildikó előadásában nem tudtak a drámával egybeforrni, beleilleszkedni. Idegenül, koncertszerűén hatottak. Ez volt talán az egyetlen olyan pont, ahol a rendező szándéka nem „jött be“. Nagy András László egyébként tehetségről, színpadi érzékről és szakmai felkészültségről a- dott tanúbizonyságot munkájával. Az egész előadáson érezni a kézjegyét, egyéniségét. Csonka Istvánnak, a győri Kisfaludy Színház tagjának jelmezei hangulatosak voltak és hozzásegítettek a megfelelő légkör megteremtéséhez. Platz- ner Tibor díszlettervezőt a dráma nehéz feladat elé állította. Nyolc képet kell a színpadon megteremteni s mindezt .gyors változásban. Ha figyelembe vesszük a tájolásnál előforduló kicsi, technlkalalg rosszul felszerelt színpadokat, lemérhetjük problémáját. Platzner a feladatát jól oldotta meg, díszletét jó átlagnak mondhatjuk. Ha újra feltesszük a kérdést, milyen is volt a MATESZ komáromi társulatának a „belépője“ a*-'iúj évadba, •egyértelműen válaszolhatunk: Jó, sikeres. Szeretnénk remélni, hogy a további „lépések“ sem maradnak el, és sok forró színházi esttel, élménnyel ajándékozzák meg művészeink a nézőket a jubileumi évadban. Horváth Rezső Fenti képünk: Tánya (Kucman Eta), Herman Balasov (Boráros Imre). — Lent balra: Marja Samanova (Bittó Eszter). fp BÉKÉS JÓZSEF % úm — Szakmai ártalom, fiam, szakma! ártalom. De ettől függetlenül, ha azt mondod, hogy sokféle lehetősége volt arra, hogy elrontson valamit, akkor ez alatt a valami alatt csak a kettőtök között kialakult... minek nevezzem ... szimpátiát, vonzalmat lehet érteni.Vagy te másra gondoltál? — Nem tudom ... Lehet, hogy igazad van — folytatta Jutka, továbbra is tegezve, mivel megállapodás volt közöttük, hogy Jutka, ha akarja te gézi, ha akarja, magázza keresztapját, aki tulajdonképpen édesanyja nagybátyja volt, mivel azonban nagyon késői gyereknek született, alig volt egy-két évvel Idősebb Jutka anyjánál. A tegezés-magázás játék onnan eredt, hogy Jutka Géza bácsi esetében nagyon nehezen tudott átállni a kisgyerekkori általános tege- zésből a felnőtteknek kijáró magázásra. Végül aztán Géza bácsi felhatalmazta, úgy SZÓI hozzá, ahogyan akar. Ha akar magázva, ha akar, tegezve. Ebből aztán jő játék lett, sokszor szórakoztak azon, hogy ugyanannak más értelme van tegezve, és más magázva, ugyanazoknak a szavaknak más súlyuk van, ha tegezve, vagy pedig magázva mondják el. Az utóbbi egy-ikét évben továbbfejlesztették a játékot, Jutka néha vadidegenek előtt kezdte tegezni, sőt Gézukámnak szólítani, meglehetősen zavarba hozva hallgatóságukat. Géza bácsi ugyanis remekül tartotta magát, elkerülte korosztályának általános pocakosodását, napbarnította arcából vidám tekintetű kék szemek néztek a világba, barna hajában — melynek viseletében diszkréten követte a divatot — alig csillogott néhány ősz szál, úgy hogy első látásra sokan még negyven évesnek se nézték. Géza bácsi végülis megígérte, utánanéz, mikor lesz Feriék tárgyalása, s igyekszik megtudni azt is, hogyan áll az ügyük. Ezek után Igazán nyugodtan maradhatott volna. De nem, néki el kellett jönnie a térre! Pedig okulhatott volna Istvánék példájából, megérthette volna, hogy ezek a srácok nem túlságosan válogatósak eszközeikben. Hiszen először Tamást, majd Zleglert, s végül Istvánt is elkapta egy háromtagú társaság, úgy hogy az utóbbi időben már nem is mertek egyedül járni éjjel az utcán. Tamástól, akit elsőnek vertek meg egy este, amikor egyedül ment haza, egyikük tüzet kért. Miközben az áldozat gyufáért nyúlt, egy magas szőke sovány fiú megkérdezte a harmadikat: — Te, nem ez az az ürge, aki a múltkor az anyámat szidta? — Dehogynem! Egészen biztos, hogy ez az — hangzott a válasz. — Mondd csak, kisfiam, miért szidtad te az anyámat — kérdezte a magas szőke, és a következő pillanatban már ütött. — Hogy merted szidni az anyját? — kérdezte társai közül valamelyik, és ő is beszállt. Hasonlóképpen járt Ziegler is, azzal a különbséggel, hogy akkor csak ketten voltak a támadók. Ziegler azt remélte, hogy elbír velük, és keményen ellenállt. Támadóit az, hogy nemcsak adtak, hanem kaptak Is, alaposan feldühítette, mert Zieg- Itrt verték meg legjobban. Viszonylag még István úszta meg a legolcsóbban. Amikor tüzet kértek tőle, már tudta, mi következik, és megadta magát a sorsának. Ellenállás hiányában a magas szőke unalmasnak találta a verekedést, és a másik két fiúra bízta, hogy intézzék el Istvánt. Azok sem láthattak sok fantáziát az ügyben, tessék-lássék adtak neki néhány pofont, aztán futni hagyták. István arcán nem is maradt nyoma a büntető expedíciónak, annál jobban kidekorálták Zieglert. Erről István számolt be a többieknek, ő találkozott vele, s amikor napokon keresztül nem jelent meg, azt hitték, azért nem keresi őket, mert nem akar ilyen pofával mutatkozni. Csak később, amikor már egy hét után sem jelentkezett, akkor kezdték gyanítani, hogy valami más baj is lehet. Bizonyosat azonban később sem tudtak meg felőle. Jutka — és ezen néha maga sem csodálkozott — nem sajnálta különösképpen a fiúkat, s ellentétben a többi lánnyal, túlságosan tel sem háborodott a büntető különítmény tevékenységén. Valahogy úgy érezte, elég sok embert provokáltak már büntetlenül, s ha az egész mögött nem kellett volna Ferit éreznie, még szórakoztatta is volna, hogy Tamás és István jő ideig felváltva haza- klsérik egymást, s aki egyedül maradt, taxival folytatja az útját. Mindezt azonban nem tudta összeegyeztetni azzal a képpel, amely Feriről kialakult benne. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy ez a fiú utasítást ad barátainak, hogy egyenként kapják el Istvánékat, s ketten, sőt hárman egy ellen — verjék meg őket. Szerette volna azt hinni, hogy ez a kint maradt barátok akciója, melyről Ferinek talán sejtelme sincs. Ennek ellenére is óvatosabb lehetett volna, s nem kellett volna idejönnie a térre, éppen olyan időben, amikor — s ezt nagyon jól tudhatta előre — mindenki lent van. Akkor azonban, amikor elindult, nem mérlegelt, csak ment, s egyszeresek ott találta magát. Néhány percig nézelődött, talán azzal a titkos reménnyel, hogy egyszeresek megpillantja Ferit, vagy a kis srácot, aki a telefont átszerelte, vagy akár azt a kerek arcú röhögést. Igen őrá is emlékezett, csak a negyedik fiú arcát nem tudta felidézni, az olyan csendes volt, tulajdonképpen nem vett részt az egészben, csak ott volt velük délután, és este is. De nem látta egyiket sem, csak a lányokat ismerte meg, de azok, mintha észre sem vették volna, úgy beszélgettek egymással. Pedig látta, hogy felismerték. Először vissza akart fordulni, de aztán elhatározta, hogy azért is keresztül megy a téren. Elindult, s a lábában érezte az izgalmat, amint se jobbra, se balra nem pillantva haladt a teret átlósan átszelő úton. Már elindult a pad előtt, melyen a lányok ültek, amikor valaki rászólt: — Várj csak, szívem! Önkéntelenül megtorpant, de aztán újra el akart Indulni. Ekkor azonban már mellette állt a négy lány közül a legkisebb, legfiatalabb, akinek azonban az Orchideában is a legnagyobb hangja volt. — Ne siess annyira, drágámi Aztán magyarázólag hozzátette: — Annyira emlékeztetsz valakire. Érdekelne, vajon tévedek-e? — Remélem, sikerült eldöntened — mondta Jutka, és tovább akart menni. — Hova sietsz ennyire — állta el az útját egy másik lány. — Csak nem az Orchideába? — Ugyan. Oda még korán volna. Ilyenkor még nem lehet strlchelnl! Most már mind a négy lány ott állt. Leplezetlenül nézegették, akár egy kiállítási tárgyat, ^ Nem hagynátok végre tovább-
