Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-08-30 / 35. szám

8

N

agyon szeretek a Balaton mellett nyaralni. Nem is annyira a fürdés miatt — hiszen naponta csak egyszer mártom meg magam a tóban —, mint inkább a kikapcsolódás kedvéért. Mennyel élvezet délelőttönként egy jó könyvvel kifeküdni az arany ho- moikba, esténként nagyokat sétálni a nyárfásban, ha pedig ragyognak a csillagok, órákig hallgatni az öreg tó hullámainak meséjét. Természetes tehát, hogy alig rázom le a hétköznapok gondjait, első utam a siófoki könyvtárba vezet, hogy öl- nyi könyvvel biztosítsam az odahaza eléggé elhanyagolt olvasást. Ennek a kedvtelésnek köszönhetem, hogv megismerkedtem Dél-Balaton fiatal tehetséges költőjével.

Tulajdonképpen már maga a könyvtár is jóleső élménnyel lepett meg. A Kálmán Imre úti régi könyvtár szegényes mentéjét ragyogó palásttal cserélte fel. Abba az újonnan épült kulturális központba, művelődési házba helyezték át, amely modernségével, 500 személyt befogadó színháztermével, hangversenytermével a megye legelegánsabb kultúrhá- za címét érdemelte ki. Itt üdvözölhettem régi Ismerősömet, Szondi Istvánné könyvtárost, itt lépett hozzám az a 25 év körüli fiatalember, aki kedvességével, előzékenységével követésre méltó példája lehetne a ml könyvtárosainknak is.

— Matyiké Sebestyén József másodkönyvtáros vagyok — mutatkozott be udvariasan —, szívesen segítenék az olvasnivaió kiválasz tásában.

— Köszönöm a kedvességét — válaszoltam egy kissé meglepődve —, olvasnivalómat azonban magam szeretném kiválasztani. Hanem tudja mit, ha Igazán segíteni akar, megkérném egy kis szívességre. Bratislava! vagyok, érdekelne, hogy található-e ebben a közel 50 000 kötetes könyvtárban csehszlovákiai magyar írók és költők műve. Felírnám erre a papírra néhány szerző nevét, megnézné-e, kinek a könyveit tartják és olvassák a könyvtár látogatói?

— ö, ezeket a szerzőket nagyjában ismerem — válaszolta a fiatalember jegyzékemre pillantva. — Járatom az Irodalmi Szemlét, s ha

Költő

a

könyvtárban

SIÓFOKON

IS OLVASSÁK A

CSEHSZLOVÁKIAI

MAGYAR

KÖNYVEKET

személyesen nem is, de jó- néhány odavaló írót ismerek írásaiból. Nem egyszer a jánlottam is műveiket azoknak a látogatóknak, akik tétováztak az olva.snivaló ki választásánál.

Jó érzéssel hallgattam Ma tylkó Sebestyén József szavait. — Hej, ha minden könyvtárban ilyen lelkes fiatalok propagálnák az olvasás szépségét! — töprengtem, amíg eltűnt a könyvek között, hogy teljesítse kívánságomat. De vajon miért érdekli személy szerint is ennyire a könyv, különösen egy szomszédos ország íróinak, költőinek műve? Nos, nem sokáig töprengtem a titkon, amikor visszajött a kért adatokkal, egyenesen mellének szegeztem a kérdést:

— Mondja kérem, milyen kapcsolat fűzi önt a csehszlovákiai magyarokhoz? Miért tartja ennyire számon az ottani irodalmat? Rokonai élnek ott talán?

— Dehogy is élnek, nem Is jártam még Csehszlovákiában. Hanem magam is

költő vagyok — válaszolta a fiatalember kissé elpirulva.

— A budapesti lapokban és folyóiratokban jelennek meg verseim, s nézze csak a kiadó levélét, éppen most tudatták, hogy újabb két antológiában jelentetik meg néhány írásomat. Egyébként pedagógiát végeztem, tősgyökeres siófoki vagyok, jelenleg a helytörténeti publikációhoz gyűjtök adatokat, s azért vállaltam a könyvtárosi állást, mert szinte küldetésnek érzem, hogy még a- zokkal is megszerettessem az irodalmat, akik unaloműzésből egy-egy krimiért térnek be a könyvtárunkba.

— És hogyan állunk a csehszlovákiai magyar írók könyveivel?

— Végigkerestem az ösz- szes címet — mondta a költő-könyvtáros. — Sajnos, a költészet nálunk sem any- nyira népszerű még, mint a- hogyan kívánatos lenne. Inkább csak a fiatalok, a diákok olvassák a verseket. E- zért aztán csupán Rácz Olivértől, Gál Sándortól, Ozs- valdtól. Varga Erzsitől és a kitűnő fordítótól, B. Lukáő- tól találtam versesköteteket, A prózai munkák sokkal keresettebbek. Rácz Olivérnek például négy kötete. Egri Viktornak tizenkét könyve. Szabó Bélának öt műve, Du- ba Gyulának hat kötete, Csandának négy könyve, Fábrynak hat műve és Or- dódy Katalinnak két regénye képviseli a csehszlovákiai magyar irodalmat. Ezek a könyvek azonban „menők“. Akadnak olyan kötetek, a- melyek — főképp a nyári i- dényben — szinte kézről- -kézre járnak. Emellett újságjaikat is olvasgatják látogatóink. Járatjuk az Oj Szót, az Oj Ifjúságot, a Hetet, a Nőt, és a Népművelést, javaslatomra pedig januártól megrendeljük az Irodalmi Szemlét is. A lapokkal azonban sok a bosszúságunk. Későn kapjuk meg. Nézze csak például az Űj Ifjúságnak ezt a „legfrissebb“ számát, kéthetes késéssel érkezett hozzánk.

Nos, kedves olvasók, én azt hiszem, nemcsak nekem, önöknek is élmény, hogy megismerkedhettek egy eny- nyire lelkes és a mi házunk tájára is be-bekukkantó fiatal könyvtárost.

NEUMANN lANOS

SZMSZ EGYÉMSÉGERET ÄKARÜNR IÄTM SZINPADAINRON

Színházunkban a „nyári szünet“ után megindult a munka. Mind a két színpadon lelkesen és serényen folynak a próbák: a Területi Színházban Alekszej Nyikolájevics Arbuzov Tánya (1961) című színművét próbálják, a koáicei Tháliában, ugyancsak a Nagy Októberi Forradalom tiszteletére Óraiban Bokajev Csikó című színjátékénak a bemutatójára készülnek. A jól megalapozott olvasó- és rendelkezőpróbák után folynak az emlék- és a javítópróbák, hogy az 1977- -78-as színiévad első bemutatóit minél érettebb formában tárják elénk.

Színházunk fennállásának 25. évfordulóját ünneplő évadban láthatjuk majd Shakespeare A windsorl víg nők pompás komédiáját, Barta Lajos Szerelem című színművét, továbbá Kmeczkó Mihály Árnyék a fűben és Batta György Két esőcsepp című darabjait, melyeket nagy érdeklődéssel várunk. Látunk még két német (NDK) és egy szlovák drámát is, de a múlt idény sikeres játékai is műsoron maradnak: így a Légy jó mindhalálig, a Dupla vagy semmi, A cigány, az Adáshiba és a Dódl, aminek igen örülünk, mert valóban tartalmas előadásokat láthatunk ezekből is. Ezek a bemutatók ugyanis Igazolták már, hogy cselekedni és végrehajtani valamit helyesen csak úgy lehet, ha világosan körülírt és átérzett öntudattal bízunk céljaink Igazában, teendőink hasznosságában. Tehát a rendezői tehetség és a szerzőt szöveg, az ábrázoló értelem és a hozzánk szóló tartalom, a szép és a nemes írói mondanivaló, az intéző és a végrehajtó színpadi világ átható ereje az, ami biztosítja a sikert, a színvonalas elö- adásoikat.

Az elénk tárt műsor arra is utal, hogy a bemutatók során főleg a színészi játékra kerül majd a vezérlő hangsúly. Elsősorban az értelemre, de a tehetségtől fűtött természetes ösztönre is nagy szükségük lesz színészeinknek, hogy egybeolvadjanak szerepeikkel, eggyé váljanak a szerző alakjával, hogy a játék során (a rendezői koncepció segítségével) színpadi alakjuk igazi és egyszerű, természetes és őszinte legyen még akkor Is, ha bizonyos „divatos“, újnak vélt stílusjegyeket is felfedezhetünk játékukban, és klérezzük alkotásatkből a rendezői megközelítés magyarázatát. A realizmus és az elkötelezettség ugyanis ma már nem csupán stfluskérdés az értők számára.

A korszerű művészet egyre inkább társadalmi tevékenység lett. Tükörképének éppen olyan egyszerűnek, mint összetettnek, természetesnek és változatosnak kell lennie. Az életnek, az egyénnek vagy a tömegnek, sőt a tájnak, a környezetnek a maga valós ábrázolásában kell visszavetődnie. Akkor lesz egy színházi előadás valóban élményszerű — ha művészi lesz. Azt pedig sohasem szabad elfelejteni, hogy a művészet egyik legfontosabb kritériuma (és nemcsak az irodalomban és a képzőművészetben, hanem a színművészetben is!) az élő világ minél teljesebb színekkel, érzelmekkel és érzetekkel való tükrözése, az önfeláldozó lelkesedés s így a teljes átlénye- gülés. Ezt viszont blazlrt mesterkedésekkel, külsőségekkel elérni nem lehet. Mert a szerep nem más, mint a színész temperamentumán és szellemi világán keresztül látott emberi alak. Egy valaki, egy egyéniség, a- kinek tartalmi töltetét már eleve a szerző határozta meg. Oj szellemű színjátszás csak megújulni képes színészekkel lehet korszerűi Ez az alapköve mindannak, ami közös erőfeszítéssel, immár huszonötéves színjátszásunk további klvirágzását is biztosíthatja. Ezért kell hozzáidomulni minden idők drámairodalmi termékeihez: mert jaj az olyan szerzőnek, akinek a műve irodalmi, de a színész nem találja meg magában az ábrázolandó embert és azt a nélkülözhetetlen alapot, amelyre ráépítheti saját szerepének alakját, szereptípusának élő képmását. Azért Ingadozik egyes játékuk színvonala, mert színész-rendező egyaránt ingadozik bennük. S ez nemcsak kellemetlen, hanem bosszantó is. Vajon kinek telik öröme abban, hogy olyan előadásokat nézzen végig pénzéért, amelyeken az únottság, a napszámosság érződik,, és a szereposztás sincsen kedvére.

Színházunk 25 éves gyakorlatával már kinőtt abból a szakaszából, amikor gyöngéd tapintattal, bátorító tapsikolással támogatták. Egyre többet, letisztultabbat, művészibbet várunk hát előadásaitól, mert csak az élő színház nyújthat gazdag emberi inspirációkat, adhat konkrét élményanyagot, értékes színpadi irodalmat. S mivel színházunk elsősorban a drámairodalom, az anyanyelv és a művészet ápolására hivatott — ez a maga önállóságában is mindenkori kötelessége. Dicséretére szolgál, hogy bővíti eszköztárát, és bemutatóiban általában a szintézisre törekszik. Az utóbbi évadok sikerei és bukásai nyilván ráirányítják egyre inkább arra is, hogy csakis az irodalmilag értékes művek művészi előadása, az évadókra átgondolt, összefüggő, a társulat erejével reálisan gazdálkodó műsorokkol válthatja ki a közönség és az egész társadalom támogatását. Ehhez viszont olyan színészekre van szükség, akik nem jellegzetes figurájukkal „alakítják“ a szerepüket. A közönség színészi egyéniségeket akar látni, kitűnő rendezésben, jó darabokban, ahol színészeink valósá.gfeltáró munkájában a lelkesedni és lelkesíteni tudó vibrációt is tapasztalhatják. Ez az a mód, amely által a színész igazan munkatársává válhat;,ü szerzőnek, és valóban alappillére lehet az előadásnak. Főleg az új, hazai darabok éí- ményszerű előadásához szükséges az ilyen reálisan értelmezett munka, amely nemcsak a szerzőre és a rendezőre nézve kötelező, hanem a színészre is. És végső fokon, a színész ábrázolóképessége és szakmai rátermettsége dönti el, mekkora művész. S ezt az őszinte, alkotni képes tehetséget szeretnénk látni mindegyiküknél, minden előadáson, mert élmény és varázslat nélkül korszerű színházat játszani ma sem lehet, de sohasem lehetett.

Szuchy M. Emil

BÉKÉS JÓZSEF

Ma már senki sem tudná megmondani, hány estén keresztül folyt a küzdelem, melyben Sofőr egyetlen egyszer sem győzött, legfeljebb a döntetlenig jutott el, mivel a villanyoltás véget vetett az esti menetnek. Így aztán sokan abban reménykedtek, míg csak az otthonban lesznek, esté- ről-estére gyönyörködhetnek Sofőr és Teve küzdelmében, mások viszont azt jósolták, Teve egyszer úgy megüti Sofőrt, hogy örök életére elmegy a kedve a verekedéstől. Csak arra nem gondolt senki, hogy Teve egy este ki fogja jelenteni, nincs kedve verekedni.

— Ónom már — mondta. — Nincs benne változatosság.

Ettől kezdve a legjobb barátok lettek, de Teve gondolkodás nélkül, mindenben alávetette magát Sofőr akaratának, szó nélkül végrehajtotta minden utasítását.

Azokban a napokban, amikor ez még nem volt mindenki számára magától értetődő, néhányan megkérdezték Tevét, miért engedelmeskedik Sofőrnek, holott ő az erősebb. Teve így válaszolt:

— Tisztelem a kitartását.

Ha még tovább is érdeklődtek, így folytatta:

— Bennem nincs ambíció.

Ennél hosszabb magyarázatra Tevét nem lehetett rávenni. Általában tőmondatokban beszélt, s akkor érezte magát legjobban, ha egy szóval válaszolhatott. Órák- hosszat el tudott lenni egyetlen szó nélkül, mint most is, amikor még mindig mozdulatlanul állt az ablaknál, két kézzel a rácsokba kapaszkodva, fejét balra fordítva, abba az irányba, amerre az égbolt alját lilásvörösre festették a főváros fényei.

Sofőr továbbra is szünet nélkül járkált a szobában, csak az irányt változtatta meg időnként. Már vagy tizedszer ment el Piaci Légy előtt a- nélkül, hogy egyszer is ránézett volna. Aztán hirtelen megállt előtte. Piaci ekkor éppen Teve ormótlan bakancsát kefélte. A jobb lábas volt a kezében, a balost már odatette a készek közé.

Sofőr sokáig állt szó nélkül Piaci Légy előtt, aztán lehajolt, és két uj- jával megfogta Teve ballábas cipőjét. Jó messze tartotta magától, és hosz- szú ideig enyhe undorral szemlélte. Piaci kezében egy darabig az előzőnél is gyorsabban járt a kefe, aztán fokozatosan lassulni kezdett, végül megállt. Aggódva nézett Sofőrre, aki még mindig Teve bakancsát szemlélte és csak nagysokára szólalt meg halkan, mintegy magának:

— Szóval ez már tiszta.

Piaci Légy ismerte Sofőr hangsúlyait, tudta, ilyenkor is válaszolni kell. Mivel el volt tiltva a beszédtől, buzgón bólogatni kezdett.

— Szóval azt mondod, hogy tiszta — állapította meg Sofőr barátságos hangon. Piaci Légy elvigyorodott, belenézett Sofőr acélkék szemébe, és jóváhagyólag bólintott.

Sofőr hangja most ostorként csattant:

— Tiszta?!

Piaci Légy ettől teljesen megzavarodott, fogalma sem volt, mit válaszoljon. Végül úgy döntött, kitart e- redetl állítása mellett, s ha sokkal bizonytalanabbul is, mint az imént, újból igent intett.

Sofőr most halkan, szenvtelenül szólalt meg:

— Nagyon figyelj. Piaci Légy. Utoljára kérdem: tlszta-e ez a cipő, melyet kezemben tartok?

Piaci Légy úgy érezte, most már csak egyféleképpen válaszolhat, és mélységes bűntudattal megrázta fejét.

— Hülye! — ordított Sofőr. — Ki meri erre azt mondani, hogy nem tiszta? Te is tudod, hogy tiszta! Azt is tudod, hogy én is tudom, hogy tiszta! Hát akkor miért mondod, hogy nem az?!

Levágta Teve cipőjét Piaci Légy lába elé, megfordult, és ismét járkálni

kezdett. Kis idő múlva azonban újra megállt, elég távol Piaci Légytől, és úgy intézte hozzá szavalt, mint egy szózatot:

— Ha úgy érzed, hogy Igazad van, ne hagyd magad! Inkább verjenek a- gyon, de akkor se tagadd meg az i- gazadatl Érted?

Piaci Légy készségesen bólogatott. Sofőr azonban türelmetlenül legyintett:

— Egy fenét érted. De majd én beléd vereml Ne félj, beléd verem, ha addig élsz isi

Piaci Légy, akit egész eddigi élet- tapasztalata arra tanított, jobban jár, ha nem ragaszkodik az Igazsághoz, nem érzett semmi hajlandóságot, hogy arra az útra lépjen, melyet Sofőr kijelölt számára. Ellenkezését a- zonban nem merte kimutatni, csak magában dohogott, s Teve jobb lábas bakancsát kefélte némileg hevesebb mozdulatokkal, holott már jobban fénylett, mint újkorában.

Ezután egy darabig csend volt, később azonban Simakezű csak felsö- hajtott.

— Fogadni mernék, hogy Sintér a- zőta már belevetette magát a pesti éjszakába...

— Az biztos — erősítette meg Teve anélkül, hogy hátrafordult volna.

Teve szavai után, jó ideig ismét csend volt, csak Sofőr járkált fel és alá, de ö olyan nesztelenül tudott lépkedni, hogy még ebben a csendben sem lehetett hallani a lépteit.

Simakezű felbátorodott azon, hogy Sofőr nem intette le, és nemsokára újra megszólalt:

— Gebe is biztosan újított már magának egy nőt...

— Az biztos — hagyta rá újból Teve, de még be sem fejezte, amikor Sofőr hangja élesen csattant:

— Koska telezabálta magát rántott csirkével, és azóta moziban ül. Kréta pedig tíz pisisnek meséli az itteni élményeit. És akkor ml van?

Senki sem válaszolt Sofőr kérdésére. De hát mit is lehetett erre mondani? így aztán ismét csend volt a nyolcasban, egészen addig, míg egy fiú be nem dugta fejét az ajtón:

— Srácok! Négy mazsola jön hoz- zátokl

Szevasztok — állt meg Feri az ajtóban. Választ nem kapott, erre odament az üres ágyhoz, és ledobta a cókmókját. Példáját követte a másik három fiú is. Szobatársaik még mindig nem szóltak, csak nézték őket.

— Kászon Ferenc vagyok — törte meg Feri a csendet.

— Miile Dezső.

— Hajó Gábor.

— Hajó Tibor.

Válasz most sem érkezett, de kis szünet után az a fiú, aki belépésük- kör az ágyak között járkált, megszólalt. Szavait nem hozzájuk, hanem az ablaknál álló fiúhoz intézte:

— Hallod, Teve? Ezek azt hiszik, hogy az irodán vannak.

— Azt — mondta a Tevének szólított fiú az ablaknál.

— A rendes neveteket mondjátok — nézett most már rájuk az, aki elsőnek szólalt meg, s. akiről sejtették, ö a főnök a szobában. — Ne azt, a- mlt a mélyen tisztelt hatóság a személyitekbe kapart! — Kis szünetet tartott, aztán a testvérekre nézett. — Hajó — Hajó. Ezek szerint te vagy a Kishajó.

— Igen — mondta Kishajó jó adag megilletődöttséggel, mert eszébe jutott, hogy a tanár is tudta, melyikük kicsoda, és az az érzése támadt, itt mindenki mindent tud. A, fiú most már nem vett tudomást róla, Ferit, Gabit és Miilét nézte felváltva.

— Na halljuk, hogy hívnak benneteket — szólalt meg Ismét.

— Mondtuk már — válaszolt Feri.

—• Szóval még tisztességes nevetek

sincs. Mit szólsz hozzá, Teve — for-