Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-25 / 4. szám
9 INÉMETH ISTVÁN riporter sorra, s mintha Kéménden vagy Cétényben lennék, Itt Is falu a falun ktvUl. A szölék közé Í3 fölkapaszkod- tarn meg az egyik dombra Is. Római kori falmaradvá- nyok szunyókáltak a szölósorok kOzOtt. Hallottam, hogy érdekes temetője van a falunakj bl- ballagtam hát oda Is. Valaha Jó messze a falutól ültették a földbe az első sírt, aztán ahogy lépkedtek az évek, a temető Is lassan elindult a falu felé. Ott följebb pedig benőtte a sírokat a gaz, elkorhadtak, kidőlteik a fejfák. A temető meg egyre csak lopakodott a falu felé. Vajon elérl-e? — kérdeztem utána a fiúkat, és megint sok mindenről beszélgettünk. Végül hazajöttem, s ha olykor Vorbón, Kosúton vagy Érsekújvárott betérek a temetőbe, megnézem, hogy merre tart. S merre az élők? OlOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIi HORVÁTH REZSŐ szerkesztő Valamikor hatvanhárom kemény januárjában egy na pon felültem a vonatra, s átrándultam Budapestre, hogy amíg tart a pénzem, odaát éljek, ismerkedjem az em- bereakel, az országgal. Es maradtam Is elég sokáig. Budapestről Klskunlacbázára, Mohácsra, Pécsre, Somberekre Is elutaztam... De mit Is mondjak? Annak Idején Prágában nem Ilyenek voltak a terveink. Párizs, Párizs — motyogtuk még álmunkban Is, s egy maréknylan összefogtunk, szervezkedtünk, hogy nem németet vagy angolt kelljen tanulnunk. hanem franciát. . Hűgy mtndez az én szándékom volt-e, vagy a társaim ragadtak el, abban már nem vagyok egészen biztos. Már csak azért sem, mert előbb nem Párizs, hanem Budapest felé vettem az utam, s a vidéken kívül a könyvtárak, színházak, kiállítótermek, múzeumok Is nagyon érdekeltek. Aztán még valamiért nem vagyok biztos a dolgoban, a Jugoszláviai utam miatt Lapunk vendégeként Járt nálunk két rokonszenves fiú Jugoszláviából. Megmutattam nekik nálunk, amit csak tudtam, s rá egy év múlva én Is vonatra ültem, hogy viszonozzam a látogatásukat A vonat késő este, éjszaka Indult Budapestig kialudtam magamat, s amikor kigördült a pályaudvarról a szerelvény, odaálltam az ablakhoz, s megbabonázva bámultam a hajnali derengésben a nagy magyar síkságot Csodálatos volt. Ismeretlen Ismerősökként szaladtak el mellettem az álmos magyar falvak, nevek. „Utoljára Szabadszállásra mentem...“ Intett az állomás, de nekem nem állt meg a vonat. Megállt viszont Újvidéken, ahol már vártak a fiúk, s kérdezték, ml az óhajom, hová akarok menni. Belgrád, Crna Gora, tengerpart? — Nem, nem... inkább Kopácsra, Eszékre, Branyá- ba, a Duna mellé, halászok, költők és parasztok közé — mondtam valami furcsa igénytelenséggel, s aztán úgy Jártam vendéglátólnunal az országot, mintha csak a Képes Ifjúság riportere lennék. Ismerkedtem az egyszerű kis falvakkal, városokkal. Az egyik faluban kosarat fonott a háza előtt egy öreg, ráncos képO, kemény kezű ember, akárcsak húsz-huszonöt évvel ezelőtt Naszvadon. Amott csupa kubizmus a szép népi házak. Kopács, Laskó, Vörösmart — sorakoztak az ezaddig Ismeretlen faluk. Valamelyiknek a végén partba vájt odúban laktak még az emberek, a másikban pedig beszegezett ablakok hirdették, hogy üres a ház, a lakója vagy meghalt, vagy elköltözött. Esténként megálltunk egy-egy Ismerősnél, borozgat- tunk, és beszélgettünk a látottakról, meg arról, hogy miért Is nem kél el már a Jó bor, s csak senyved a gazda pincéjében. Vörösmarton, míg a fiúk mentek a maguk útján, én csak szédelegtem. Felmentem a plnceTBrelmetleaBI topogtunk barátommal a stockholmi Skeps bronn-parton levő kikStői vám- ház csarnokában. A vámvizsgálatra vártunk, kt-kltekintve a csarnok Bvegfalán a málá- hoz „pányvázott“ Scania nevű hajára, amely rövidesen átre- plt a Balti-tenger hullámain a finnországi Torkúba. A csarnokban meleg volt, tülekedés és bábeli nyelvzavar. A hatvanas évek végén kapitalista országok a gazdasági konjnnktűra csúcsán voltak, a nyári hánapokban a turisták mllllái vándorolták ke- resztül-kasul Európát. No meg még egy oka volt az „utastúltengésnek“: Svédországban, mint Ismeretes, csínján bánnak az alkohollal. Csak korlátozott mennyiségben lehet vásárolni, és nagyon drágán. A két ország kBzBtt közlekedő hajá drug-store- -ében viszont bármennyit és főleg vámmentesen, tehát olcsón. A rossz nyelvek szerint jó néhány svéd polgár rendszerint azzal tültötte a vf- kendjét, hogy elutazott Finnországba és vissza. Tizennyolc óra oda, tizennyolc vissza. Ezalatt „feltankolt“ az elkBvet- kező hétre. A kavargó tömegből hirtelen egy Jól öltözött úriember és egy korosabb hölgy került e- lém. A férfi végignézett, majd az ujjával felém bökve megszólalt; ^ Öbó? Sajnos, svéd tudásom meglehetősen kicsi, Így nem nagyon tudtam a kérdést „kibatűznl“. Hanglejtéséből arra kö vetkeztettem, hogy úticélom iránt érdeklődik, ezért megráztam fejemet, és azt válaszoltam: — TnrknI — Obú — Ismételte meg az Ismeretlen, most már határozottan állítva. — Torkol — vágtam vissza még határozottabban, csak jobban tudom, hogy hova megyek, mint te, gondoltam. , — Obó — makacskodott az Ismeretlen. — Torkol — Óból Barátomhoz fordultam, aki nem tudott eleget ámulnl a- zon, milyen folyékonyan kon- verzálok svédBI. — Nem tudod, mit akar ez a pasas? A hölgy szeme tágra nyílt; — jézusmárla, maguk ma- gyarnl beszélnek?! A rejtély azonnal megoldódott, A budapesti hölgy svéd Ismerőseinél volt látogatóban, és most tovább utazott Finnországba. Az előzékeny vendéglátó szerette volna vendégét, aki először járt külföldön valakinek a gondjaira bízni. Azt viszont a mai napig sem tudom, hogy erre a megtisztelő feladatra miért ép pen engemet szemeit ki. — Hogy mit jelent az óbó? Egyszerű, Turku a Finnországban élő svéd nemzetiség központja, ezért a várost svéd nyelven nevezik. Svédül pedig Turku — Abo (ejtsd óbój. így tnlajdonképpen egy „hullámhosszon“ voltunk, csak nem tudtunk róla. RESZELI FERENC volt munkatársunk Amikor 1971 őszén nekivágtam a közel tizenötezer kilométernyi távolságra fekvő Tokiónak, nem Is ez a rettentő messzeség dobogtatta meg a szivemet, hanem Inkább az, hogy a- kár hiszem, akár nem, néhány nap múlva a világ legnagyobb városában találom majd magam. Megérkeztem. Este vo.lt, és semmi hez sem hasoniftható neonáradat, semmihez sem hasoniftható virágűn- nép. Az utcán rengeteg ebmer, mint később megtudtam, több mint általában, hiszen ünnep volt. Szájtátva álltam a szálloda előtt, és hangosan beszéltem, természetesen magyarul, és azt Ismételgetve, hogy ez nem I- gaz — mármint hogy Tokióban vagyok. Léptem vagy kettőt hátrafelé, hogy felnézzek a szálloda élő virággal díszített, neonfényben vibráló homlokzatára, amikor beleütköztem valakibe. Ha nem lett volna ekkora az örömöm, talán durván azt mondom: nem tud vigyázni?! De mást mondtam, valami leirhatatlant, mert amikor megfordultam, egy férfi állt előttem, és ő is valami lefrhatatlani mondott — magyarul. S ennél már csak az látszik hihetetlennek, hogy én ezt az embert Ismerem, mint a- hogy ő is engem, sőt kollégák va gyünk. Szahó János, a budapesti Magyar Ifjúság főszerkesztője állt előttem. Hebegtünk-habogtunk, mert mi mást is tehettünk volna ebben a pillanatban. Fél órával később a híres szaké, a meleg japán rizsbor mellett megállapítottuk, hogy Tokio ugyan nagy, a világon a legnagyobb, de hát a világ kicsi, úgy látszik, e városnál is jóval kisebb. Tudom, a történet minden betűje alapján az gyanítható, hogy az égé szét csak kitaláltam. Beismerem, ma gam Is csak akkor hittem el végér vényesen, amikor hazaérkezvén, a szerkesztőségben elém tették a Magyar Ifjúság számát, benne Szabó János japán! riportútját, melyben tér mészetesen tokiói találkozásunkról Is szó esik. Szabó János ugyanis a találkozás másnapján már indult haza. jómagam csak egy hónap múlva. A yokohamal kikötőben már dudált a hajónk, nyUzsgötI a fedélzet, amikor a tömegben megpillantottam egy má sik, egy összetéveszthetetlenül Ismerős fejet, összetéveszthetetlenül rövidre nyírt hajjal. Ez nem lehet más, csak Karinthy, persze a fiatalabbik. Ámbár a történtek után már ezon sem lepődtem volna meg, ha magával Ka rinthy Frigyessel és nem a fiával ta lálkozom. Rászólok, megfordul — 6 az: Farinthy Ferenc. Nahát — mondtuk mind a ketten, és elindultunk a hajóbár pultja felé ... Mert hát hová is mozdulhatott volna az ember egy ilyen kicsi világ tengerén úszó hatalmas ba]ún?l im. ÍGY INDULTUNK A megűjhodott Csehszlovák Köztársaságban 1948-ban a februári győzelemmel kicsúcsosodott a Csehszlovákia Kommunista Pártja vezette munkásosztálynak és a szocialista eszmék többi híveinek a politikai hatalomért, a kizsákmányolástól mentes társadalmi rendért vívott hosszan tartó küzdelme. Megnyílt a társadalom szocialista építéséhez és a nemzetiségi kérdés megoldásához vezető fit. A nemzetiség! kérdés megoldása fontos részeként 1948 nyarán az SZLKP KB illetékes szervétől pártfeladatul kaptam az itt élő magyar fiatalok beszervezését a Szlovák Ifjúsági Szövetségbe. Annak tudatában, hogy e feladat a sajtó segítsége nélkül belátható időn belül szinte megoldhatatlan, már akkor felvetettem egy magyar nyelvű ifjúsági lap kiadásának a szükségességét. A politikai folyamat pozitív érlelődését megkövetelő idő, a káderek, a nyomda, a gazdasági fedezet hiánya, a véget nem érő tárgyalások után végül is 1949. május 14-től az új Szó mellékleteként szerény terjedelemben 1951. december 28-ig hetenként egyszer Ifjúsági Szemle címmel megjelent a magyar fiatalok problémájával foglalkozó lap. Színdarabokat, verseket, népi és forradalmi dalokat, egyszóval kulturális igényt kielégítő anyagot az előbb időközönként, majd a havonként megjelenő Alkotó Ifjúság című folyóiratban, továbbá egy-egy magyar nyelven is kiadott brosúrában juttattunk el az emberek kezébe. 1951-ben, miután következtetésünk szerint a magyar anyanyelvű fiatalok jelentős hányada már belépett a CSiSZ-be, és az említett két ifjúsági lapban a tiszteletdijat sem váró fiatal munkások, diákok, tanítók szorgalommal, nagy lelkesedéssel felelősségtudó szerkesztőkké nőtték ki magukat, a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Szlovákiai Központi Bizottságának kultúrpropaganda-osztálya pro és kontra véleménycserék után elfogadta az általam vezetett magyar osztály önálló magyar nyelvű lap kiadására tett javaslatát, s az elnökség elé terjesztette. Az pedig jóváhagyta a szlovák nyelvű Smena test- vérlapjaként kiadandó magyar ifjúsági lap megindítását Új Ifjúság néven. Az 0| Ifjúság szerkesztőbizottsága vállalta, hogy ■ lapban a tájékoztató, szervező, nevelő, agitációs és propaganda feladatokat a marxizmus-leninizmus eszméinek szellemében fogja végezni. Az Oj Ifjúság első számát igazi örömmel és nagy lelkesedéssel szerkesztettük, és az Oj Szó szerkesztői, valamint más, az „újságcsinálásban“ jártas szakemberek, elvtársak segítségével 1952 január 28-án jelentetiük meg. Már az első szám tájékoztatta olvasóit a .szervezeti életről, szocialista építőmunkára, szocialista munkavállalásokra, munkaversenyekre, a proletár nemzetköziség megértésére buzdította a magyar fiatalokat. A kezdeti nehézségeket legyőzve, ha nem is mindig zökkenőmentesen, azóta is (negyed évszázadon átj becsülettel tesz eleget küldetésének: a fejlett szocialista társadalmat építő munkára serkenti, ismerteti a tudomány legújabb vívmányait, a népi és a haladó kultúra ápolására, szeretetére, elsajátítására, az ésszerű szórakoztatásra tanít, magyarázza a békés együttélés, a békéért való harc fontosságát, a Szovjetunió szeretetére, a szocialista tábor többi országával és a haladó erőkkel való együttműködés fontosságára nevel. Az Oj Ifjúság első számainak olvasói között számos elvtárs volt, akiknek lelkes, odaadó munkájával győzelemre vittük a szocializmus eszméjét Csehszlovákiában, és akik ma is megállják helyüket a rájuk bízott poszton Az Oj Ifjúság olvasótábora változik, újabb és újabb nemzedékekkel bővül, kicserélődik, de a lap küldetése, az, ho.py a fiatalokat, a szocializmus, a kommunista társadalom épílöil — a követelményeknek megfelelően mindig igényesebben és magasabb szinten — marxi lepini szellemben nevelje, meg- maradt. SZARAZ lUZbEF
