Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-25 / 4. szám
10 — Remélem a büntetése letöltése után, bárom esztendő múlva, ÚJ élethez kezd és beilleszkedik a társadalomba — ‘ejezte be a birö az elítélthez Intézett szavait. Az elítélt udvariasan mosolygott — Köszönöm a Jóindulatot, de nem tervezek életemben változásokat — mondta és leült a tágyórök közé. Az Író, akt figyelmesen végigkövette a tizenegy tárgya- 'ási napot, elégedett volt Engedélyt kapott, hogy az fté- et meghozatala után egy órán át beszélhet a szélhámossal. Érdekelte) az őszülő sörényű, magas, kérdő arcú ember. Amikor a bíró bevezette a szobába, ahol az elitéit bilincs nélkül, de két fegyör társaságában várakozott rá, kezét nyújtva közeledett hozzá. — Orday János vagyok. — Két Kossuth-dlJ, az elsőt 1948-ban kapta, a másodikat 1968-ban. A bálvány és a Nyárközép című nagy regényei több nyelven jelentek meg. Írói ereje kél forrásból táplálkozik. Krúdyn csiszolódott stílusából és sokoldalú tár- sadalomblrálatából. Irodalmi lexikon 876. oldal... — bólintott az elitéit, udvariasan viszonozva a kézszorltást. — ön mindent tud? — Sajnos, nagyon keveset. Bocsásson meg... Les;;kal. — A tárgyaláson Halász néven szerepelt — Az a legrégibb nevem. Börtönben Leszkalnak nevezem magamat. A hangsúly a nevem első szótagján van: Lesz... Apró szójáték. Nincs jelentősége. — Nem zavarjam hlgy... egyszóval a beszélgetés? — Nem. — Köszönöm. Akkor, ha megengedi, leülök. Nyolcvan felé járok. Nehezemre esik az állás. Még csak annyit... Halásznak szólítsam vagy Leszkalnak? — Nem ragaszkodom egyik névhez sem. What’s Is a name? — kérdezi Shakespeare. De különben hagyjuk, nem szeretem a Rómeó és Júliát. — Szívesen szólítom Leszkalnak. — Tessék. — ön a tárgyalás első napján azt mondotta, szórakoztatja az emberi butaság, sőt nemcsak szórakoztatja, hanem egyenesen élvezetét leli benne. — Ez így van. — £s hogy ez a magyarázata szerény anyagi Igényének. Amint említette, megelégszik a gondtalan, de nem költekező életformával, holott, ha akarná, jelentékenyebben Is becsaphatná áldozatait. — Meglepi a filozófia? — Felkeltette a kíváncsiságomat — Érdekelnek az emberek. Érdekelnek és bizonyos fokú részvétet is érzek Irántuk. Ennyi az egész. — Sokat utazott? — Igen. — fis külföldön Is voltak... érdekes esetei? — Voltak. De jól. Igazán Itthon érzem magamat. — Miért? — ön Irt már regényt az anyanyelvén kívül más nyelven? — Nem. i — fin Is csak az anyanyelvemen tudom pontosan és árnyaltan végrehajtani az elképzeléseimet. — Nyelvi vonatkozásban talán valami rokonságot Is lát a szakmáink között? — Többet. Egy szóslvár író az én területemen hamarább lebukik, mint az irodalomban. — Érdekes, amit mond. Szóslvár. Hm. Életképes, találó szó. Szakmaibb, mint a szószegény. — De nemcsak az anyanyelvemen köt a hazámhoz. A társadalmi érdeklődésem Is. Engem legjobban a magyar társadalom érdekel. Ide tartozom. Remélem, nem ért félre. Nem vagyok nacionalista, még patrióta sem, de nem tudok ellenállni annak az elbűvölő korlátoltságnak, amely a mi szellemi életünket jellemzi. — Ügy érti, hogy önnek a butaság hoz legtöbbet a konyhára! — Ügy Is. De az elragadtatottságom nem anyagi természetű. Ha csupán a pénzszerzés vezetne, sohasem buknék le. Én mindig tudom, mikor kell abbahagyni, egy-egy esetet, de szeretem a nőket, s emiatt néha súlyosan meg kell fizetnem. Most Is így jártam. Kilenc színészt, három festőt, két filmrendezőt hívtam meg különböző amerikai magyar egyesületek nevében. Minden meghívottnak pontosan Ismertem művészi eredményeit, hiúságának fokát, hazai sérelmeinek jellegét. Tökéletesen felkészültem. Akiket felkerestem, maguktól ajánlottak fel klsebb-nagyobb összegeket azzal a kéréssel, hogy majd odakint dollárban adjam vissza. Csak hosszabb szabódás után egyeztem bele kérésük teljesítésébe. Tizennégyen összesen harminckétezer forintot erőszakoltak rám. A háromszorosát is legombolhat- tam volna róluk, ha nyerészkedés vezet Egyszóval nyugodt lélekkel pihenhettem volna, ha Szerdal művésznő meg nem hív vacsorára és én el nem fogadom a meghívást. — Ezt valóban nem kellett volna megtennie — emlékezett az agg Író a tárgyalásra —, hogy nem jutott eszébe, hogy Szerdal Klára odacsödlthetl a legjobban utált kollegáit, mert el akar dicsekedni nekik az amerikai meghívással? — Kikötöttem, hogy kettesben vacsorázunk... francia pezsgőt is vittem magammal... — Erről nem beszélt a tárgyaláson. — Ezt a művésznő és az én titkomnak tekintettem. — Ha ezt megírja bohózatnak, rengeteg pénzt keres vele. Fersze, a kritika bizonyára valószínűtlennek tartaná, hogy a vacsorán, Budapest ötezer művésze körül éppen az a tizennégy jelenik meg, akit ön szintén meglnvltált Amerikába. ., — Nem érdemes ezen töprengeni. Megtörtént, hát meg- töitént. Szerdal Klára három esztendő múlva remélhetőleg éppen olyan szép és fiatal lesz, mint ma... Én akkor meg- lelenek nála egy csokor virággal, a pezsgővel és arra kérem. folytassuk a félbeszakított vacsorát.. — Leszkal úr... minél tovább hallgatom, annál inkább úgy érzem, színpadi szerzőnek kellett volna lennie. — Alábecsül. Ha én a témáimat megírom és nem elkövetem, legföljebb egy-egy operettre telnék belőlük. így mégiscsak drámává nemesednek. — Drámává? Miért? GYÁRFÁS MIKLÓS: Művészek — Három év börtönt mégsem nevezhetek operettmegoldásnak. — Bocsásson meg. — Nagy mélységeim így sincsenek. Viszont amit tudok, hibátlanul tudom, önt éppen úgy átejtettem (bocsánat a tiszteletlen szóért}, éppen úgy becsaltam volna az utcámba, mint a színészeket, festőket, rendezőket. — Ebben kételkedem — Tegyünk próbát. — Tessék. — Tud ön svédül? — Nem. — Én Igen. És angolul? — Tudok. — önhoz Svédországból jöttem volna. Néhány mondat svédül, majd látva, hogy nem érti az anyanyelvemet, angolra fordítom a szót. Nils Lundeberg néven bemutatkozom. közlöm, hogy a Svéd Királyi Akadémia irodalmi titkára vagyok. Kidob? — Nem. — Hellyel kínál, kávéval, cigarettával, itallal... — Amíg rá nem jövök a csalásra. — Helyes. Amíg rá nem jön, pontosabban, amíg én nem követek el szarvashibát. — Ügy van. — Csakhogy én nem követek el egyetlen hibát sem, kedves Mester. — Miről beszélne a kávémat kortyolgatva? — A bálványról, a Nyárközépről. — Mint svéd? — Mint svéd? — Mit a Királyi Akadémia titkára? — Ogy van. — Aki svédül olvasta a regényeimet? — Csak két regényét. A bálványt és a Nyárközépet. — Máris megcsíptem volna. Csak ősszel jelenik meg svédül ez a két regényem. — Téved. Már megjelent. — Nem kaptam még példányt. — Napokon belül megkapja. — Nem tréfál? — Nem. — Ez azt jelenti, hogy... — Azt. Ha nem bukom le a vacsorán, ön lett volna a következő áldozat. — Hihetetlen. — önbő is felkészültem. De hiszen az Imént hallhatta, hogy még a Kossutb-dljalnak időpontját Is tudom. — Igaz. Amellett olvastam is a két nagy regényt. Hosszasan és részletesen elemeztem volna az érdekes cselekményt és az alakjait — Svédül olvasta? — Magyarul. — Egészen biztosan megjelent már svédül? A bálványnak sárga borítólapja, g karcsú metszett clmbetűk keresztbe futnak rajta. A Nyárközép ugyanez a forma, csak kék alapon. — Látta? — Nem. A borítólapot most találtam ki. De nagyon kérem, legyen teljesen őszinte... ha azt mondom, hogy láttam, elhitte volna? — El. — Köszönöm. — Sokat várok a svéd kiadástól. Angliában, Franciaországban, Nyugat-Németországban komoly Irodalmi sikert a- rattam vele. — „János Orday a modem európai prózában Böll után Is újat mondott a háborúról és a faslzmusróL“ Die Welt, 1973. augusztus. — Ezt Is Ismeri? — Felkészültem. — Leszkal úr... szörnyű gyanú támadt bennem. Maga azt akarta velem elhitetni, hogy... rajta vagyok a Nobel- -dljra jelöltek listáján? Miért nem válaszol? — Gondolkozzék. — Azért, mert hihetetlennek találja? — Nem. — Nem találja valószínűtlennek? — Nem. — Csakugyan nem? . — Miért találnám annak? Magyar író még nem kapott Nobel-dljat. holott lengyel, román, jugoszláv Írók már kaptak, hogy csak a kömyezó kis országokat említsem. — Ez Igaz. — Amellett az utóbbi húsz évben sem Camusról, sem Paszternákról, sem Böllről nem írták le, hogy könyvel világirodalmi mértékkel mérhetők... — Ezt... hol olvasta? — A Les Temps Modernben. Ez a folyóirat pedig nem szokott dobálózni a szavakkal. — Az biztos. Sajnálom, de ez... elkerülte a figyelmemet. Becsületszavára ezt írták rólam? — Nem szívesen adom a becsületszavamat Ilyen apróságokra. — Vagyis... nem Igaz? — Ml? — A Les Temps Modern? — Nem. — Akkor boI olvasta ezeket a szavakat? — Sehol. — Szóval megint hazudott? — Igen. — Szégyollje magát. „ — ön viszont fenntartás nélkül Ismét hitt nekem. — Én csak... — Hitt nekem, Orday úr. Sőt, egy kicsit még most Is hisz... vagy mondjuk úgy, nagyon sajnálja, hogy már nem hihet. Ogy látom, rosszul. ítéltem meg önt... én csak el akartam beszélgetni önnel, mint Nils Lundeberg... nem, nem, addig nem merészkedtem volna, hogy Nobel díjjal kecsegtessem... de most már látom, hogy nyugodtan meg tehettem volna azt Is. Ml\öbb, még mindig megtehetném — Gúnyolódik? — Nem. — Csakugyan olvasta a regényeimet? — Mint már említettem, csak élete két főművét. — Melyik városban végződik A hálván/'? — Párizsban. — fis a Nyárközép? — Balatonfűreden. — Valóban olvasta... És... melyik tetszett jobban? — Mind a kettőt remekműnek tartom. — Ne túlozzunk, jó regények... ennyit én Is elismerek — Nagyon jók. — Nem bánom... nagyon jók. De nem remekművek. — Nem vitatkozom. — És ha remekművek lennének, mit számítana? Mit gondol, miért nem került be Vörösmarty a világirodalom Vagy maradjukn a regényeknél... miért nem tündökölhet Krúdy neve Proust vagy du Gard mellett? — Nehéz kérdés... — Remekművek? Csak dobálózunk a szavakkal... és nem értjük ennek a szónak a tragikumát... Vagy ön talán érti? — Értem. — És miben látja? — Abban, hogy ha ön történetesen francia vagy angol író lenne, biztos vagyok benne, hogy a neve ott szerepelne a Nobel-dljasok között... — Az Isten szerelmére, Leszkal... maga most őszintén... maga most nem hazudik? — kiáltott fel kétségbeesetten és könyörögve a csupa csont és bőr öregember. Mielőtt a szélhámos felelhetett volna, a bíró közbeszólt Az engedélyezett óra lejárt, intett a fegyőröknek, akik me rev arccal ülték végig az Író és az elítélt társalgását. Föl- kattlntották a bilincset a szélhámosra. — Köszönöm a beszélgetést — emelkedett fel ültő he lyéből az Író. összeszedte magát és öreg madár fejével zavartan biccentett a bíró, a fegyőrök és az elítélt felé. Izgatott volna, mint mindig, valahányszor írni készült valamit a valóság érintésére. Tisztában volt legyőzött helyzetével. Mohón és haraggal találgatta magában a szélhámos gondolatait. Amikor a szép szál férfi a két fegyör kö zötl az ajtó felé haladt. Irigység szállta meg a szívét, mert a szélhámos hátán Is látszott a jól végzett munka öröme és a győztes elégedettsége. „Tizennégy tehetséges művészt tett nevetségessé ez a zseniális gazember“ — nézett utána az író, majd hirtelen halvány pír öntötte el az arcát: „Úristen, már számolni sem tudoki*
