Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-25 / 4. szám
HATÁRAINKON TÜL Az elmúlt két és fél évtizedben az Űj Ifjúság szerkesztői sok helyen jártak, többek között hazánk határain túl is megfordultak. Minden ilyen útról sok-sok érdekes élménnyel tértek vissza. Az alábbiakban visszaemlékeznek külföldi utazásaik néhány érdekes pillanatára. CSIKIVI *’^ IMRE főszerkesztő-helyettes DR. STRASSER GYÖRGY főszerkesztő égen volt, de igaz volt. A Csehszlovák Ojságfrök Jir SzSvetségének megbfzásáböl 1969 ászén Koreában részt vehettem egy szakmánkba vágó nagyszabá- sá rendezvényen. Hogy milyen messzire kerültem el hazulról, azt a két Koreát elválasztó nemzetközi övezet Panmunzsonban székelő ellenőrző bizottsága kis csehszlovák részlegének körletében tudatosítottam. Katonáink itt ilyen feliraté útjelző táblákat állítottak tel: Plzeii 13 200 kilométer, Prága 13100 kilométer stb. Gondoltam, igazi „fekete humor“, mert humor az van, de távolság nemigen. A repülőét a Koreai Légitársaság kü- löngépével Prágából rövid moszkvai és Irkntszki megszakítással,, alig tartott tovább tizennyolc óránál. Valamikor ennyi ideig utazott az ember vonaton országunk egyik végéből a másikba, egy kis késéssel tálén még ma Is eddig tart az út. Nincs tévolség, ahogy mondtam, ha van megfelelő közlekedési eszközünk. Nekem azonban visszafelé nem volt. Igaz, a koreai külOngép visszahozta Európába kontinensünk meg Afrika és tatin-Amerika újságíróit, a konferenciának azokat a részvevőit, akik nem Indultak országjáró körútra. S ők voltak többségbin. Én a kisebbséghez tartoztam, amely azt a véleményt hangoztatta, hogy ha már itt vagyunk, éljünk a házigazda ven- Bégszeretetével, s nézzük mgg, amit lel^ hiszen Korea még sincs a szomszédban, egykönnyen nem jutunk l'dn él. A vidék] útról élményekkel teli érkeztem visua Phenjanba. Amikor a hazautazásról kezdtem érdeklődni, akkor tudtam, hogy különgép már nem lesz, hanem szerezzek repülőjegyet az Aeroflot valamelyik járatára, e Moszkván keresztül hazautazhatom. Pénzem nem volt, az Aeroflot meg abban az l'dőfien hetente csak egyszer, szerdán bonyolított le forgalmat Moszkva és Phenjan között. A továbbiakban kiderült, hogy a pénz lenne a kisebb baj. Akkori nagykövetünk, Chainpa elvtárs, akit a követségen az egész kollektíva «,táta“-nak becézett és apaként tisztelt, becsületszóra adott pénzt, és nSm is keveset. A legközelebbi szerdára azonban már nem volt a gépen hely. Eltelt egy további érdekes hét, s jött az újabb szerda, akkor viszont hiába vártuk a gépet. Utólag tudtuk meg, hogy a kínaiak azokban a napokban atomrobbantási kísérletet végeztek, s nem engedélyezték az átrepUIést. így aztán néhány napos további késéssel nem Kína felett repülve, hanem egy „kis kerülővel“ Habarovszkon keresztül mégiscsak hazajutottam. Eredetileg egy hétre készültem, és majdnem egy hónapig voltam el otthonról. A családommal azalatt persze kapcsolatom nem volt. Amikor betoppantam a lakásomba, s végre szóhoz jutottam, és magyarázni kezdtem feleségemnek — bizonyára sikertelenül —, hogy elmaradásom nemcsak rajtam múlott, Jaroslav Haiek- nak, a Svejk írójának az esete jutott az eszembe, öt percre ment le egy pohár sörre a szemközti kiskocsmába, és másfél év múlva jött vissza. De az érv nem segített rajtam. A lgériai látogatásom során négyezgr kilométert utaztam autóbuszon. Sok embert ismertem meg, de a légérdekesebbeik közé talán a gőpkocslvezetőnk tartozott Egyetlen nap sem telt el anélkül,- hogy ne tartogatott volna valami meglepetést számunkra. Azt, hogy fülig szerelmes lett paoportunk egyik tagjába, megmosolyogtUki azt hogy aZ autóbuszt n@m tudta meg- javltant és órákig vesztegeltünk útközben, mégbo- bsátottuk neiM, de a felesleges utazásokat és várakozásokat már nehezen értettük meg. Egy-igy példa mindegyikre. Már a vacsorához készülődtünk, amikor gépkocsivezetőnk tetőtől talpig kiöl- tOzve megjelent köztünk, és bejelentetté, hogy aki akar, vele tarthat. Szálláshelyünk tői egy húsz kilométerre le vő faluba megy látogatóba, persze autóbusszal. Mind nyáján beszálltunk. Talán ezen az estén volt leghangosabb a zene a gépkocsiban, és a pilótánk Is jó kedvre derült. Útközben ugrott ki a nyúl a bokorból Megtudtuk, hogy kislány h tán mégy a közeli faluba Amikor megérkeztünk, ma guúkra hagyott bennünket. Pár perc múlva szomorúan tért vissza. Nem szólt egy szót sem, ml pedig kórusban harsogtuk: nincs otthon a kislány I Egész úton visszhangzott nevetésünktől az autóbusz, csak egy ember búsult! > .1 Másnap kora reggel Indultunk egésznapos kirándulásra. Hosszú út állt előttünk. Kocslkáztunk már vagy négy órát, amikor az egyik kisvárosban a mecset mellett parkoltunk le. — Egy óra kényszerpihenő — jelentette be a gépkocsivezető. — Ml az, defekt? — kérdeztük. — Nem, válaszolta Rába, a sofőr, és egyenesen az Imaházba vette az utat. Ml harmincnyolcán pedig fényképezni szerettünk volna, de gyereksereg fogott bennünket körül és mindaddig kiabáltak, amíg fényképezőgépeinket vissza nem vittük az autóbuszba. BATTA GYÖRGY, az Üj Ifjúság sportrova tának volt vezetője Ott voltam Münchenben, és naponta hálálkodtam a sorsnak, hogy ott lehettem, s láthattam Spttzet úszni, Balczót futni. Danákét diszkoszt vetni; hogy tapasztalhattam: az olimpia a béke atomrobbanása. Sokan kérdezik azóta is: Ml volt a legszebb? A legizgalmasabb? A legemlékezetesebb? Nem Spttz, nem Balczó és nem is Danék, hanem Ok mindnyájan, és velük együtt mindenki, aki akkor abban a városban megfordult. mosolygott és úgy viselkedett, mintha sohase lettek volna háborúk, mintha az emberiség legnagyobb gondja csakis az lenne, hogyan szervezzen négyévenként még szebb, még varázslatosabb, még izgalmasabb világrandevút a sportban. Az olimpiát faluban megpillantottam arcunkat a harmadik évezred tükrében, abban a tükörben, melyet nem szaggat szét többé puskagolyó, nem páráz be viszály. Ott voltam Münchenben az olimpián, és találkoztam a Békével. Farmernadrágot viselt, szelíden mosolygott, kezéből olykor gerely vagy diszkosz röppent. Nem szónokolt fennhangon, csak járt-kelt észrevétlenül közöttünk. Talán e- zért is kötöttünk egy életre szóló barátságot. ZÄCSEK ERZSÉBET RIPORTER NDK-bell vendéglátóink ott-tartózkodásunk első napján kijelentették, hogy szolgálati utunk tíolsó napja titok. Kérdeztük, mi történik majd velünk. — Titok — válaszolta kísérOm, Regina, és mi naponta legalább kétszer gondoltunk a titokra: azzal aludtunk el és azzal ébredtünk. Az utolsó nap előtti éjszakát kevesen aludták át nyugodtan ■— a titok miatt —, és másnap reggel senki sem késett a reggeliről. Egy autóbusz a Berlintől pár kilométernyire fekvő Sclilldowba, egy kozmetikai gyár udvarára »zállított bennünket. — Két Óra múlva itt találkozunk — mondta Reginád és rejtélyesen mosolygott. A gyár igazgatója egy csupa üveg kozmetikai szalonba kalauzolt bennünket. — Ez a kísérleti osztály szalonja. Sminkeltük itt már fana Brejchovát, Horst Bucholzot és Törőcsik Marit, és ide jár Angelika Domröse is. Helyezzék magukat kényelembe, és bízzák magukat kozmetikusainkra. A felkínált kényelem borzasztóan kényelmetlen volt, Engemet egy nagyon csinos szőke kozmetikuslány vett gondjaiba, s a fene tudja, miért, angolul próbált társalogni velem: plísz, hunyja be a szemét, szenk }ú... Most milyen jól jönne, ha annak idején a német helyett angolul tanulok, gondoltam magamban. Most elkűldhét- ném ezt a csinos lányt a fészkes fenébe, és 6 tudná, hová kéll mennie. Az arctisztitást szauna, majd egy komplett kikészítés követte, amikor is a saját bőrömön próbálhattam ki a gyár legújabb termékeit. Két Óra múlva csatlakoztam az udvaron várakozó „indián törzs" tagjaihoz, akikben csak hosszas vizsgálódás után ismertem föl újságíró kollégáimat. Nem tudtuk, nevessünk-e vagy sírjunk a titokzatos nap eredménye láttán. Szerencsére eleredt az eső, és sikerült valamicske kárt tennie a schlldowl kozmetikusok „műalkotásában", A végén htányos szemöldökkel és néhány csak lekopni hajlandó szeplővel érkeztem meg a bra- tislavaSrepülőtérre, ahol gyerekeim a következő felkiáltással fogadták: „Jé, anyu, olyan vagy, mint a nagy Manitou ... Azóta, ha azt a szót hallom, hogy titok, végtelen aggodalommal nézek elébe. PALÄGYI LAJOS, a belpolitikai rovat vezetője Nagy divat manapság a különféle feliratokkal ellátott trikó. Világjáró útjaim során én is mindig veszek egyet-kettőt. S attól függően, hogy mikor melyiket öltöm magamra, voltam már néger polgárjogi harcos, elitéltem a vietnami agressziót, propagáltam a Magas-Tátrát.. . Legjobban 'azonban az Oj Ifjúság az én lapom feliratú trikó nőtt a szivemhez. Mivel ez a fehérnemű praktikus, görög- országi ntamra is magammal vittem. Még álmomban sem mertem volna gondolni arra. hogy milyen sikerem lesz benne. Hiába vettem én fel jean jackets vagy a Lewis feliratú trikót, mindenki keresztülnézett rajtam. Mihelyt azonban az Oj Ifjúság trikójában feszítettem, lépten-nyomon megállítottak, és alig győztem magyarázni, mi is a felirat. így került el az Oj Ifjúság az Olümposzra, mint a mellékelt kép is mutatja, a GUmnaszion egyik kőmaradványának támaszkodva kapott lencsevégra a kolléga. Az Olümposz! Kro- nion-szálló szobalánya is bizonyára büszkén viseli. Vagy Ro- si, a hamburgi diáklány, akivel a tengerparti üdülőben ismerkedtem meg. Hát így reklámoztam én az Oj Ifjúságot. Dljmentve .. .
