Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-25 / 4. szám
7 Az ÚJ esztendő első másodperceiben, miközben a rádióban és a televízióban az ország himnuszát Játszották, és az emberek pezsgőspoharukat emelték egymás egészségére, sikerére, borra, búzára, békességre, a nyit- ral kórházban megszületett Attila, Acs Zoltán és felesége, Acs Zoltánné született Gyepes Klára alsóbodakl lakosok Icipici kisfia. A lapok azután megírták, hogy ő az ország idei első polgára. Arra gondoltunk, meg kellene látogatni Acsékat. Annál is inkább, mert a szülök nagyjából egyidősek velünk, az Oj Ifjúsággal. Most, a- mlkor negyedszázados évfordulónkat üljük, vajon mi- yen körülmények közé születik a gyermek. És ml változott — ha változott egyáltalán — a község lakosainak az életében ez alatt a huszonöt év alatt? Hogyan élnek, milyenek a gondjaik, örömeik? — Ezekkel a kérdésekkel indultunk el Alsóbodokra, hogy Acsékon kérésziül megismerkedjünk egy mai fiatal munkáscsalád életével. A falu postásnője Jön velünk szemben. — Hol laknak Acsék? — kérdezzük tőle. — A templomtól följebb az új házsoron. — Rendes emberek? — Hogynel A templom mellett bekanyarodunk, és megállítunk egy idős, jócskán a nyugdljkorbao lévő ember. Szabó Ferencet. — Acsékat keressük — mondom. S mit nem akar a véletlen. Szabó Ferenc egyenest Acsékhoz Igyekszik. Közben kiderül, hogy ö az újszülött Acs Attila dédapja. Hetvenöt éves, két éve, hogy végképp otthagyta a szövetkezetét, most hatszázhúsz korona a nyugdija. Gépkocsivezetőnk észreveszi, hogy csonka a keze. Tizennyolc éves volt, amikor a szecska- vágó levágta g Itsze fejét. Nyolc magyar holdon gazdálkodott, öt gyermeket nevelt fel, az egyik Attila nagyanyja. öhozzájuk igyekszik most. — Meg lehetett akkor élni? — kérdem tőle. — Ügy szegényesen... Ogy, hogy a gyerekek is mindig dolgoztak. Kl-kl ment, ahová tudott... A tízszer tízes sátortetős ház egyik szobájában sarokban széles rekamlé, rajta hófehér kövér dunyhák. A sarokban naftakályha, mellette divatos gyermekkocsi. Asztal, székek, szekrények. A szekrény fölött egy Ju- noszty szovjet gyártmányú hordozható tv-készülék. — Nekünk is van tévénk, nagy képernyős, de a fiatalok azt mondták, hogy ők Ilyet akarnak, hát ilyet vettek — mondja a nagymama'. A kis Attila apja, Acs Zoltán ötvenháromban született, tehát majdnem egyidős a lapunkkal. Eddig a nyit- ral húskombinátban dolgozott, de mert Bodokon csak azok építkezhetnek, akik tagjai a szövetkezetnek, odahagyta hát a munkahelyét, s visszajött a faluba. — A munka nem nehéz, sőt talán még könnyebb Is —’ mondja a fiatalasszony. Aztán még megtudom tőle, hogy emeletes házat szeretnének építeni, olyat, amelyben van fogadó, háló, gyermekszoba, konyha, fürdőszoba, éléskamra. Nem akarnak elköltözni a faluból, hiszen mind a ketten itt születtek, itt nevelkedtek fel. Klára asszony eddig a Telkos vállalatban dolgozott. — Az utolsó időben nagyon Jő volt a fizetés, olykor megvolt az ezernyolcszáz korona is. Másfél, két évig szeretnék Idehaza maradni. A nagymama ugyanis még dolgozik, műszakokban a város péküzemében, így nincs kire hagyni a kis legény két — mondja a rekamlé szélén ülve. ölében a gyermek. Várnék, míg leteszi a piLÄTOGATÖBAN AZ ÉV ELSŐ SZÜLÖTTÉNÉL Acs Zoltánné és kisfia, Attila A szerző felvétele cit, de intenek, hogy csak nyugodtan menjek tovább, hiszen a gyerek még nem lakott Jól. Közben, hogy beszélgetünk Attila el-elalszik, sznyókál. — Valóban ő az ország első újszülöttje? — kérdem. — Zene mellett Jött a világra — mondja a nagymama. — Ogy mondják — kapcsolódik a beszélgetésbe a fiatalasszony. Épp csak elkezdődött a himnusz, amikor már a világon volt. Utána mindenki mindenkinek gratulált, Nekem Is. — Valaki mondta, hogy az este talán még bálban volt. — Nem, nem voltam. Már keddtől a klinikán voltam, de pénteken aztán mégis hazajöttem. Azt mondták ugyanis az orvosok, hogy minden rendben van, s hogy egy- -két napig még biztosan nem szülök. Hát ha nem, nem, gondoltam, s kértem, hogy akkor engedjenek haza. El is engedtek. — És? — És mondja a férjem, ha már Idehazg vagyok, elnézhetnénk a bálba. A sportolók rendezték, és ö világ- életében nagy bolondja volt a labdarúgásnak. Nem megyek, és te se menjél, kértem, mert mihez is kezdek, ha mégis... így aztán idehaza maradtunk. De Jó is, hogy maradtunk, mert úgy kilenc óra körül egyszer csak sehol semmi, és már szaladnunk is kellett. Gyorsan hívták a mentőt, és már vittek is. — Nehéz volt? — Maga a szülés már nem, csak ami előtte volt... De hát ki lehetett bírni, elfelejti aZ ember. Az a fontos, hogy túl vagyok rajta, és egészségesek vagyunk... A dédnagypapa szerényen a hátam mögé ül, hallgatózik, figyeli a beszélgetésünket. Amikor megfordulok, látom, messze kalandozik a tekintete. Mert nem így volt az régen Alsóbodokon sem. Még huszonkettőben is, h,a három cserepes ház volt a zsúpfedeles házak között. És padló? Dehogy volt, még negyvenötben sem. Most meg? Egy helyütt van még döngölt talajú ház, de annak a lakója Is már nagyon öreg. — M'kor volt az esküvőjük, s milyen volt? — fordítok a szón. — Tavaly februárban — mondja a nagymama menye helyett. — Nagy volt? — kérdem most már tőle. —- Hát, hogy Is mondjam? Tudja, nálunk még olyan szokás van, hogy mind a két házban megtartják, s így aztán nálunk Is és náluk is összegyűltek vagy hetvenen, ami együtt ugye elég? — És a fiatal pár hoj volt? — Hát ki itt, ki ott. Ez is úgy van nálunk, mint a lakod.alom... De elmondom Inkább sorban. A vőfények, vagy ahogy Itt hívják, dorozsbák összehívják a lakodalmas népet, megebédelnek, s aztán mind a két rokonság külön-külön mulat, majd éjfél előtt elmennek a menyasszonyért, és elhozzák. Akkor megtartják ott is. Itt is a menyasszonytáncot, összegyűjtenek egypár koronát a fiatalok számára, és nagy a vlgság. Mulatnak egész reggelig. Sőt, másnap is folytatják, úgy, ahogy a mesében van, mulatnak, élnek, boldogan. A dédnagyapa Idejében ez is másképp volt. Volt u- gyan akkor Is zenekar, a nép vidáman mulatott, csak éppen az asztalok nem rogyadoztak ennyi Jóság alatt, mint ma. — Nem m.ondom, a gazdagoknál akkor is volt bőség — mondja ezzel kapcsolatban a hetvenöt éves déd- nagyapa —, de hát még náluk sem úgy, mint ma... Abban az Időben dajkálni Is másképpen dalkáltak. Éjszakára felkötötték a gerendára a korcos lepedőt, bele a gyereket, s ha sírt, egy kötővel meg-meghúzták a lepedőt, hogy hallgáson már el a kicsi. De hát mindez már a múlté. Valamikor a má^lk világháború után Itt Alsóbodakon is meglódult az idő kereke, Jött a sok „modernség", s a fiataloknak már nem kel^ áz őseik gyötrelmes életét élni. Esetleg annyi, hogy amikor megalakult a szövetkezet, nem nagyon tudott fizetni. Később volt már valami kis pénzecskéje, kétszáz-háromszáz koronát, ha kaptak az emberek havonta. De az is hol van már? Acs Zoltán nem szökik el a faluból, hanem Inkább cselhez folyamodik, hogy maradhasson. llát kell ennél több, beszédesebb tény? Nemi Mert ahogy a nagymama mondja: olyan mint a mesében. .. Németh István A Lány még egyszer megigazítfa szSrmekucsmáját a tükörben. — MehetünkI Nincs sok Időm, mert ma csak háromtól ötig van látogatási idő a kórházban, de azért valahol egy fél órára leülhetünk. Már két óra is elmúlt, amikor a kávéházi asztalnál a megnyerő külsefű szép Lány belekezd: — Azt kérdezed, ki az oka, hogy ö Ide futott? Az apja? Talán én?... Elsősorban őt magát hibáztatom. Igaz, én sokáig kitartottam mellette, védtem őt, mindenki előtt, bíztam benne, hogy megváltozik. De most, mindent egybevéve azt mondom egyedül 6 a felelős mindenért. Meg azt hiszem, ha az apja mindjárt az első alkalommal engedi, hogy fiát megbüntessék, másképp alakulnak a dolgok. Nyugodtan, higgadtan beszél a Lány, mint akt kötelességét teljesíti, ha már felkerestem öt. Megtörtént, elmúlt, ő már el Is felejtette: Közömbös számára a Fiú további sorsa...? Majd kérdezés nélkül folytatja: — Hogy magamat mennyire tartom felelősnek? Nézd, amíg együtt jártunk, nagyon szerettem, hűséges voltam. Természetes, hogy vágyódtam is utána és azt akartam, hogy eljöjjön, hogy együtt legyünk. De sosem azon az áron, ahogyan azt ő tette. Ha megírja, hogy nem jöhet, majd legközelebb, megértettem volna. Már akkor figyelmeztettem őt, amikor az apja kocsiján jogosítvány nélkül járt a faluba, hogy ennek rossz vége lesz! A börtön után is kitartottam mellette, hiszen nagyon fo- gadkozott, és egy ideig úgy is tűnt, hogy megváltozott. De mégsem! Most már képtelen vagyok neki hinni. Ha belegondolsz, megérted. Gépészmérnöknek tanulok. Itt jegyzem meg, hogy nem tartotta, kapcsolatunkban akadálynak azt, hogy neki még érettségije sincs, hiszen elhatároztuk, hogy a katonaság után beiratkozik valamilyen szakközépiskolába. Nekem rengeteg a tanulni- oalóm és szeretném is elvégezni a főiskolát, majd gépeket tervezni, bár ez egy lánynál tálán egy kissé furcsának is tűnik. Rengeteg tudnivalót kell a fejembe tömni. Es még három évem van hátra. Nekem nyugalom kell a tanuláshoz, és az a biztonságérzet, hogy áll mellettem valaki, akiben bízhatok, akire támaszkodhatok. Es ezt 6 benne nem tudtam megtalálni. — Elegem van az örökös hazudásaíból meg az üres szavaiból, fogadkozásaiból. Négy éve mást sem csinál. Még a szüleimmel is képes lettem volna miatta szembe szállni, ha egy kis javulást látok nála, ha... Nem beszélve arról, hogy már hónapok óta nem dolgozik, csak csavarog verekszik .. . A könnyek láttán eszembe jut a Fiú üzenete, de most ügy vélem fölösleges lenne vele előhuzadoknl. Nem marad más hátra, mint fizetni és elbúcsúzni. De úgy érzem, még nem fejezte be, még van mondanivalója. — Ha már ennyit fecsegtem az életemről, tudd meg azt is, hogy az utóbbi időben sokat gondolok rá. Nem, nem azt forgatom a fejemben, hogy elölről kell kezdeni. Már határoztam, de gyakran eszembe jut, vajon nem én voltam-e a gyenge? Hol hibáztam — ha hibáztam! — hogy nem sikerült őt megváltoztatnom. Mindig oda jutok, hogy NEM, de akkor miért kísért folyton, miért jár annyiszor az eszemben? u'n • Motyogok valamit erre a Lánynak, de semmi érdemlegeset nem tudok válaszolni. Persze, nem is nekem szánta ő ezt a kérdést, hanem magának. Azt, hogy nekem elmondta, talán egy kicsit megnyugtatja, de látom rajta, hogy még sokáig keresi majd erre a kérdésre a választ. Mondom is neki, de mintha nem hallaná, halkan, inkább csak úgy magának, maradék kávéját kevergetve mondja: — Karel egészen más természet. Tud mindenről és megért, és segít. Egy évfolyammal jár feljebb nálam a főiskolán. Együtt tanulunk. Már járt nálunk is — mondja most már felszabadultan. Tetszik a szüleimnek is, meghívták őt újra. Mihelyt kikerül a kórházból haza- megyünk. Már második hete fekszik gipszben, de képzeld, egijetlen szóval sem említette, nii lett a büntetése a volt udvarlómnak. Nagyon szeretem őt... Jaj, ne haragudj, már mennem kell, már elmúlt három óra — mondja, s futtában nyújtja a kezét. Most meg én nem tudok pontot tenni a történet végére. Egy kérdőjel kívánkozik ide, amely sokkal nagyobb, mint amelyik a Lány gyötrődéseit kíséri. Es még ez a szó is megelőzi: MERRE?. Merre tart az Apa, Merre tar! ez a kedves rokonszenves lány. Es merre tart a „főhős“, a Fiú? Mikor érez már 6 is biztos talajt a lába alatt? De nem az apja tekintélyével teremtett talajt, hanem azt amelyért ő maga küzdött meg. Mikor talál rá az igazi énjére, amellyel becsületes úton járhat? Huszonegy éves. Terve, célja jelenleg csak egy: mindenképpen vissza- vágnt. Ma? Holnap? Ez lényegtelen, de szinte biztos vagyak benne, hogy rövidesen ez is elmúlik, megbékél a valósággal és elfelejti a Lányt. De le tud-e mondani eddigi életmódjáról? Merre sodorja őt .nyugtalan természete? Lesz-e ember belőle? Okul-e a történtekből az Apa? Mielőtt leültem volna, hogy mindezt megírjam, még egyszer felkerestem a házai, a Fiút. Hosszan csöngettem néhányszor, már-már vissza akartam fordulni, hogy nincs otthon, majd később próbálkoztam, amikor kinyílt az egyik emeleti ablak és a jól Ismert arc hajolt ki rajta. Nem kérdezte, hogy mit intéztem a Lánnyal, hogy mit akarok, miért jöttem, csak lekiáltott: — Nem jöhetsz fel, nem vagyok egyedül. Odabent pedig valaki feltette a jól ismert Demis Rous- sos-nagylemezt és becsukódott az ablak is. — Űhüm, már értem — mondtam magamban, amikor elindultam a villasor széles utcáján lefelé. A cirádás kovácsolt vas kerítések mögött, az emeletes paloták hatalmas ablakain mindenütt leeilgedték a rolókat. (vége) ZOLCZER JANOS
